Ugrai János: „Kis világnak világos kis tüköre” Északkelet-magyarországi református lelkészek önéletrajzi nyilatkozatai 1807-1808-ból - Nemzet, egyház, művelődés 2. (Debrecen, 2004)

Bevezető tanulmány: Az életpályák egyház- és oktatástörténeti háttere

bályozó passzusait. A felekezetileg heterogén térségekben ily módon kialakuló bizonytalanság 1817-ig jellemezte a hazai viszonyokat - ekkor személyes kihallgatás után az uralkodó engedélyezte a reformáció 300. évfordulójának megünneplését, és ezzel kezdetét vette az udvar egyházpolitikájának számottevő enyhülése majd a reformkori csatározásokat és kisebb-nagyobb eredményeket követően az 1848: 20. te. szavatolta a teljes jogegyenlőséget.3 4

1.2. A református egyház felépítése

Az 1804. évi összeírás adatai szerint a reformátusok alkották hazánk második legnagyobb egyházát: 4,5 millió (60%) római katolikus, 1,1 millió (15%) református, 1 millió (13.5%) görögkeleti, hétszázezer (9%) evangélikus és százhuszonhatezer (1.7%) zsidó vallású lelket számoltak össze. A református egyházat négy magyarországi és egy erdélyi egyházkerület (szuperintendencia) alkotta: a dunántúli (Pápa, majd Veszprém központtal), a dunamelléki vagy dunáninneni (Pest), a tiszáninneni (Miskolc), a tiszántúli (Debrecen), továbbá az erdélyi (Nagyenyed). Ezek közül az egykori hódoltság területéből legnagyobb részt magáénak tudó tiszántúli kerület volt a legnagyobb, legnépesebb és felekezetileg is a leghomogénebb. A református egyház a kettős vezetés elvén épült föl: épp az évszázadokig tartó ellenreformációs nyomás miatt az intézményi szervezet minden fokán nagy jelentősége volt az egyházi vezetők mellett a befolyásos világi támogatók szavának is. Az egyházi szervezet alapegysége az anyaegyház (mátereklézsia) volt, amelynek az életét a helyi lelkész és a gondnok (kurátor) vezette. A szervezet középső fokán az egyházmegyék (esperességek, tractusok) álltak, élükön az esperessel és a világi gondnokkal. Az egyházkerület (szuperintendencia) irányítását a szuperintendens és a világi főgondnok látta el.5

3 így például a protestáns lelkészeknek ki kellett utasítaniuk a templomukból a betérő katolikusokat, az áttérés előtti kötelező katolikus hitoktatás idejét a pap tetszőlegesen meghosszabbíthatta, de előfordult az is, hogy az oktatás helyszínét egy távoli településen jelölték ki az áttérni szándékozónak.

4 Balázs, 1935. 97-123. p.; Bucsay, 1985. 173-182. p.

5 Balogh-Gergely, 1996. 109-136. p.

10