Ugrai János: „Kis világnak világos kis tüköre” Északkelet-magyarországi református lelkészek önéletrajzi nyilatkozatai 1807-1808-ból - Nemzet, egyház, művelődés 2. (Debrecen, 2004)
Bevezető tanulmány: Az életpályák egyház- és oktatástörténeti háttere
A világi föurak beleszólása a XVII. század első negyedétől volt szokásban, mivel a nagy anyagi áldozatokat hozó támogatók egyre inkább jogot formáltak maguknak az egyház vezetésébe való beleszólásra. (Igaz, az irányítás jogához az anyagi áldozatokon túlmutató kötelességek is párosultak, hiszen a pártfogói szerepkör a politikai érdekvédelmet és érdekképviseletet is tartalmazta.) A világiak súlyának megnövekedése a legnagyobb ellenállást a Tiszántúlon váltotta ki, itt 1734-ig nem neveztek ki világi főgondnokot. A XVIII. század közepén azonban egyre nőtt a szerepük a vezetésben: részt vehettek az egyházkerületi gyűléseken, sőt, az 1791. évi budai zsinaton már az ő dominanciájuk érvényesült. A egyházi és világi erők közötti ellentét két legfontosabb eleme az egyetemes főgondnoki tisztség és főkonzisztórium megalapítása körüli hosszú csatározások sora, illetve a papmarasztás - néhány bekezdéssel alább tárgyalandó - ügye volt. A pártfogók addigi alkalmi szerepe a Rákóczi-szabadságharc idején, majd azt követően, elsősorban Ráday Pál révén az 1714-15. évi országgyűlésen vált hangsúlyossá és ekkor merült föl először a tisztség intézményesítése. A nagy tisztelettel övezett Ráday tevékenysége nyomán született meg az 1734. évi bodrogkeresztúri konventen az a határozat, amely szerint a reformátusok egyházkerületenként egy-egy főgondnokot választanak. Ám a szuperintendenciákat ösz- szefogó, a reformátusok ügyét egységesen képviselő egyetemes főkurátori tisztség létrehozása elmaradt - leghevesebben a tiszántúliak ellenezték e lépést is. Hosszú küzdelmek árán, jobbára a Mária Terézia-kori folytonos akadályoztatások hatására döntöttek az egyházkerületi vezetők egy közös bécsi képviselő, ágens kinevezéséről, sőt 1773-ban, a bugyi konferencián egy egyetemes főkonzisztórium felállításáról. A jogilag is mindössze öt évig működő, azonban soha össze nem ülő intézmény elnöki tisztére Beleznay Miklóst kérték föl, aki ezután egyetemes főgondnoknak nevezte magát és nagy hévvel látott a sérelmek összegyűjtéséhez, a királynő előtti képviselet előkészületeihez. A leginkább a tiszáninneni egyházkerület által ösztönzött összefogási kísérlet 1779-re végleg elhalt, de a miskolciak az első adandó alkalommal, 1781-ben újra szorgalmazták a közös gyűlést. A II. József által engedélyezett, sőt az egységesítés reményében kifejezetten támo11
