Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-03-10 / 29. szám
— 114 — Orlov herczegnek Berlinbe való áthelyezéséhez a párisi Gazete Diplomatique a következőt Írja: Orlov herczegnek Berlinbe áth< lyezése már októberben határoztatott el, és pedig bizonyságául az orosz politika őszinte íordulatának. Ausztria Magyarországnak 'Németországgal való szövetsége érintetlen marad. — Oroszország a béke czéljából közeledett Németországhoz és semmi olyan szövetségre nem lép, mely Németország és annak szövetségesei ellen van irányozva. A lefegyverkezési javaslatot csak mellékesen érintették, megállapodtak a statusquo fentartásában. Az egyezség nem alapszik Írott szerződésen. BRASSÓ. — 1884. márczius 8. Tekintetes szerkesztő ur! A Brassóban megjelenő román passzivista lap: „Gazeta Transilvaniei“ idei 22-ik számában „a román nyelv üldözése a bíróságoknál“ czim alatt egy vezérczikket tesz közzé, melynek elolvasása után az ember azt hinné, hogy a románok nemcsak ki- üzettek az országból, hanem hogy javaikat is elkobozták stb. stb. Különös, hogy mikép tud egy ily román lap egy tűhegyből óriást kihozni és kikür- tölni a világba, mikép nyomják el az ő nyelvüket a barbár magyarok. Eltekintve attól, hogy az egész vezérczikkhez egy ártatlan esemény szolgáltatta az okot, biztos kutforrásból mondhatom, hogy az, mit a „Gazeta“ Petra Petrescutól átvett, Dem felel meg a valóságnak. Hogy ki ferdítő el a valóságot, a vezérczikket követő levél és panasz beküldője P. ur-e, avagy a vezőrczikkező maga, nem tudom, de tény az, hogy a panasz nem adja elő hű képét a történteknek, minek oka valószínűleg nem a rosszakaratban, hanem a magyarnyelv nem (akart) tudásában keresendő. lm halljuk, mi történt a román nyelv elnyomása és üldözése tekintetében Brassón és mennyire lett megsértve az 1868. évi 44 t. ez. 7., 8. és 9. §§-sai. Egy a brassói járásbíróságnál folyamatban levő perben a felek Petra Petrescu urra, az Albina takarék- és hitelegylet hivatalnokára mint tanúra hivatkoznak. A tanú megjelen a bíróság előtt ős itt a járásbiró, Skita Mihály ur, ki tapintatos és tulelőzékeny, úgy igazságos és rósz- rehajhatlan eljárása által Brassón és vidékén kö- rülbelől egy évi ittléte alatt, közbecsülés és tiszteletet vivott már ki magának, a tanút Perőnyi joggyakornok úrhoz utasítja vallomástétel végett, lévén járásbiró ur más felekkel elfoglalva és különösen azért, mert a román Dyelvet nem érti. Peré- nyi joggyakornok ur, ki a román nyelvet bár érti némileg, a tanúval német nyelven érintkezett, de a jegyzőkönyvet magyar nyelven szerkesztő. Midőn a jegyzőkönyv készen vala, a tanú vonakodott azt aláirni, kijelentvén, hogy ő nem érti a magyarnyelvet és a jegyzőkönyvet csak az esetben Írja alá, ha az németül vagy románul lesz szerkesztve. Pe- rényi joggyakornok ur erre felvilágositá a tanút, hogy Romániában sem fog a román hatóság magyar nyelven jegyzőkönyvet felvenni, mig viszont Németországban sem fognak román jegyzőkönyvet felvenni, hanem minden állam a maga nyelvén szerkeszti a jegyzőkönyveit. Azonkívül biztositá a tanút, hogy a jegyzőkönyvet és illetve a vallomást N E R I N A. — Történeti beszély. — (Folytatás) — A boldogságos szűz oltalmazza meg, signora, áruló leány csalfa szemeitől! — mondá az öreg és keresztet vetett. Nerina szívélyes búcsút intett neki, aztán felfutott a csigalépcsőn, megnyomott a falon egy gombot, mire egy titkos ajtó nyílt meg, melynek belső szárnyát egy nála volt kulcscsal felnyitá, és hálószobájába lépett. — Tudta volna nagybátyám, hogy ez a titkos ajtó létezik, bizonyosan nem szállásolt volna ide, — mondá magában Nerina és leült a pamlagra. — Bárki is készíttette ezt, áldom emlékét és hálából néhány imát is mondok lelki üdvéért, — és ezzel kezébe véve a hálóasztalkáján álló rózsa- koszorút, néhány miatyánkot mondott, midőn hirtelen koezognak ajtaján. — Ki az ? — kérdő félénk hangon, hirtelen ösz- 8zerezzenve. — Komornája, Teréz! — volt a válasz. Félve emelkedett fel helyéről és habozva zárta fel az ajtót. — Hát nem parancsoltam meg, hogy ne zavarj ?! — Nem is merészeltem volna nagyságod parancsát megszegni, — igazolá magát a komorna — hahogy maga a doge nem kérdeztetné, vájjon signora hajlandó volna-e őt elfogadni ? Veppo künn van Ő3 feleletre vár. — Nagybátyám ! — hebegő Nerina zavartan. — Menj, mondd meg neki, hogy látogatása nagyon megtisztel! — s elküldő a leányt. — Oh, bárha e látogatás bajt ne okozna ! híven vette fel, kész azt ismételten németnyelven megmagyarázni, és igy felhívta újból tanút a vallomás aláírására. Midőn tanú ismételten vonakodott ezt tenni, Perényi a felvett vallomást és történteket bejelentő a járásbiró urnák, ki tárgyalás közben nem örömmel hagyta magát a joggyakornoktól és tanútól zavarni. Erre a járásbiró ur kijelenté a tanúnak, hogy ő a fél költségére a jegyzőkönyvet tolmács által román nyelvre fogja fordittattni és aztán tanú aláírhatja. — Ez a valódi tényállás. Ebből a rómán nyelv üldözését ős elnyomását, úgy az 1868. évi 44. t. ez. megszegését csakis Petrescu ur ős a „Gazeta“ képes kimagyarázni, de soha a józan gondolkozó ember. Tempora mutantur . . . Vége van^annak az időnek, midőn román nyelven szerkesztők Brassón is a jegyzőkönyveket és végzőseket. A járásbiró ur és joggyakornoka eljárását teljesen helyeseljük, mert törvény szerint jártak el. Tanulja meg Petrescu ur, ki, mint egy hazai pénzintézet hivatalnoka, nem fogja azt soha sajnálni, a magyar nyelvet Magyarország a magyaroké! E hazának minden embere tartsa szent kötelességének a haza nyelvét elsajátítani. Mi szintén igyekezünk a román nyelvet megtanulni, de nem azért, mert Romániában románul beszélnek, hanem mert köztünk románok is élnek, kikkel érintkezni akarunk és kikkel érintkeznünk kell. A „Gazeta“ pedig bizo- I uyára jól cselekednék, ha nem pattanna fel minden I haszontalanságon. Tanuljon a „Gazeta“ a „Viitorul“- tól, melynek szerkesztői egy dr. Gál József s melynek munkatársai egy lovag Puscariu és hasonló tekintélyes román férfiak. Sajnálatos, ha a „Gazeta“, mely sok más égető román kérdéssel foglalkozhatnék, évek óta nem tesz egyebet, mint hogy izgat a magyarok ellen. Skita járásbiró ur, kinek szép múltja kezeskedik eljárásáért és kit a jogot és igazságot- kereső közönség már ma — rövid ittléte daczára — tisztel és becsül, bizonyára a „Gazeta“ kifaka- dásait holdugatásnak fogja tekinteni. Nem is volt egyébiránt czélora jelen sorokkal Skita járásbiró ur eljárását védelmezni, hanem felhívom románajku testvéreinket undorral elfordulni egy oly laptól, melynek czőlja nem más, mint ártatlan dolgokból port felverni és egyes személyek magánügyeiből kamatot nem hajtó tőkét verni és folyton izgatni. Dupla Péter urat pedig üdvözlöm. Bocsásson közre jó költeményeket, és én magam fogom azokat — ha arra érdemesek lesznek — magyarra fordítani. A kitünően szerkezteit „Viitorul“-t pedig felkérem, a „Gazeta“ említett vezőrczikkét a románajku olvasóközönség előtt értékére leszállítani Körösi. A csángó-viselet kérdéséhez. E lap f. évi 23 ik számában „A csángók viseleté“ czimen egy Hétfaluból keltezett czikk jelent meg, mely a csángók oláh viselete ellen kel ki s annak megváltoztatását hozza javaslatba. A czikk nálunk nagy feltűnést keltett s méltán, mert né pünk szívósan ragaszkodik ez oláh viselethez. Mindazonáltal a felvilágosodottabbak örömmel üdvözölték az eszmét, magyarázgatni kezdették a népnek a nemzeti viselet jelentőségét, megértetni akarták velők, hogy biz nemcsak hogy magyarok maradnak A cseléd visszatért s a szobában sürgölődni kezdett : — Ne adjak más ruhát? A doge igen szereti, ha ön rangjához illő díszes öltözetben jár s nem ilyen egyszerűen. — Hadd csak! — válaszolt Nerina — niDcs több idő arra. — Hát legalább engedje hajfürtéit rendezni, egészen megbomlottak már. — De mi ez ? — kérdő hirtelen, midőn megérintő Nerina gyönyörű arany- fürteit, — az ön fürtjei, signora, nedvesek, mintha hosszasabban a ködben járt volna. Nerina elpirult; zavarba jött, de a másik percz- ben már ismét magához tért. — Fájt a fejem, — mondá nyersen elutasitólag — és nedves ruhával borogattam a hajamat, azért nedves. A komorna megvetőleg mosolygott s szándékosan elejtett egy arany hajtűt, csakhogy úrnője ruhájának szegélyéhez nyúlhasson, melyen még meglátszott a Lido homokja. — Ej, ej! — mondá aztán metsző hangon, — sajátságos; nagy s. god el sem hagyta szobáját és a ruha szegélye mégis olyan nedves, mintha a tengerparton sétált volna. Nerina összerezzent. — Adj hát más ruhát, — mondá röviden — mégis átöltözködöm, mielőtt gyámatyámat fogadnám. — Engedje csak, hogy gyertyát gyújtsak, mert a ködös idő miatt a szobában oly sötét van, hogy nem látok nagysádat öltöztetni, — viszonzá szemtelen hangon a cseléd. — Nem akarok világosságot I — parancsolá Nerina. — Add ide bársony ruhámat, majd fölveszem magam; de siess, gyorsan, nem várathatom a dogét. Aztán gyorsan leveté nedves ruháját, mely már is árulója volt, beledobta a ruhaszekrénybe, bezárta azt, magához vette annak kulcsát és éppen elkőez által, de még meg is látszik rajtok, hogy magyarok. A nép kezdi megérteni a dolgot s azt hiszszük, a kitűnő czikk hatással is lesz. Különösen a kiíüg- gő ing s hosszú haj ellen indult meg a harcz. Az ing kérdése bajosan fog megoldást nyerni, de a haj hamar. Egyesek — jó példával akarván előljárni — már is jól megnyirbálták a hajukat, de a hosszú inget nem igen akarják elhagyni. Különben régi szokásokat nem is lehet egyszerre letenni. Népünk — ha mindjárt oláh nemzeti ruhát is visel — azért szívben, lélekben magyar, annak egy porczikája sem oláh. Azonban az öltözet kérdését is meg kellene oldanunk. Erre — mint az illető czikkiró ur nagyon helyesen megjegyezte — leginkább hivatottak a lelkészek és tanítók, ezek mellett az egyes iskolaszékek. En, mint a Hétfalu egyik szerény lelkésze, nem is fogom elmulasztani, részemről mindent megtenni, hogy az őrizetemre bízott egész nyáj hova-tovább mielőbb külsőleg is magyarnak lássék. S nem vonom kétségbe, hogy összes pályatársaim, nemkülönben a tantestületek tagjai maguk részéről egyenként és együttvéve minden lehetőt ez ügyben megtesznek. Azonban szerény véleményem szerint a czél köny- nyebb s gyorsabb elérhetése végett sokkal czólsze- rübb volna az egyenletű, tervszerű, közös működés. Mindegyikünk egy czél felé törekedik, de eszközei lehetnek mások. Ez azután könnyen a czél veszélyeztetésével járna, mert a nép itt folyton s közvetlenül érintkezésben, rokonságban áll egymással, mintha a Hétfalu egy falu volna. Ezért igen czélszerünek, sőt szükségesnek látnám, ha az összes hétfalusi lelkészek és tanítók egy közös értekezletre gyűlnének egybe, ott tanácskozás tárgyává tennék a kérdést, közös megállapodásra jutnának s ennek alapján kezdenék meg a működést. Ez volna az ón szerény véleményem s azt vélem, ez czélra is vezetne. E mellett természetesen nyitva áll a tér másoknak is, az értekezleten az ügy lelkes barátai is részt vehetnének, mert ily kérdést társadalmi utón kell megoldani. Nagy hatáskörük van e tárgyban az egyes községek iskolaszékeinek, nemkülönben az elöljáróknak is. Az iskolaszékek hathatnak az iskolára, illetve a gyermekekre s ha esetleg a felnőttekkel nem is érhetünk teljes sikert, tökéletesen meg lehetünk elégedve azzal, ha gyermekeink viseletét megmagya- rositliatjuk, — ők mint felnőttek is bizonyára nem fognak akkor mást viselni. Kötelességemnek tartom ezeket itt felhozni, mert vemélem, hogy visszhangra fog találni. Hétfalu, 1884. márcz. 8-áu. Egy lelkész. Bécsi levél. Bécs, 1884. márczius 4-én. Kedves Nagysám ! Azt a temetők fölött szokásos „Feltámadunk !“-ot talán senki sem hozza annyira érvényre, hogy el- higyjük, — senki sem szolgáltatja oly szemmel láthatólag a bizonyítékot, mint azon halott, kit a mult héten temettünk. Kedd este vittük sirhoz Carneval szült az öltözéssel, midőn a folyosón a doge léptei hallatszottak. A doge két szolga kíséretében lépett a szobába, kik ezüst gyertyatartókat hoztak magukkal s a kandalló felé állitván azokat, urok intésére távoztak. Nerina mélyen meghajolt nagybátyja előtt s kezet csókolt neki. — Üdvözlöm, nagybátyám ! — mondá, s aztán a kandalló előtt foglaltak helyet. Aggódva tekintett a doge redős homlokára és félve várta annak szavait. De midőn látta, hogy a doge némán szegzi tekintetét a kandalló lángjai felé, bátorságot vett magának megszakítani a csendet. — Énekeljek neked valamit, bácsi? — a múltkor mondtad csak, hogy énekem felvidít, mint Saul királyt Dávid lantja. A doge bólintott fejével, Nerina a mellékasztalon fekvő lantjához nyúlt és énekelt. Az öreg ősz fejét karjára támasztva, hallgatta az éneket, de vonásai neiu vidultak és szokása ellenére nem is mondott dicsérő szavakat. Nerina bámult e szokatlanság felett. — Nem tetszett talán énekem? Úgy látom, kedves bácsi, ma nem sikerült téged felvidítani. A doge mélyen sóhajtott, kisimitá homlokából ősz fürtéit. — Éneked, gyermekem - igy felelt a szemrehányásra — szép volt, — de szivemet sokkal nagyobb gondok nyomják, sem hogy azokat bármely ének is elfeledtethetné. Éu agg férfi vagyok s alig vagyok már képes féken tartani ezen becsület- és terjeszkedni vágyó nemességet s az állhatatlan nép szenvedélyei felett uralkodni. . . . (Folytatása következik.)
