Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-02-02 / 14. szám
tett a jog, szavazni a magyar törvényjavaslat sorsa felett. „Mondhatom, én is ismerem kissé a magyar törvényeket — jegyzé meg Kossuth — és utána nézve, azt találtam, hogy az egyiknél azt mondja: „felruháztadk magyar polgári joggal (vokssal)“, a másiknál csak ennyit : „megadjuk a magyar indi- genátust“, a harmadiknál : „fölvesszük mint magyart“, majd megint: „fölvesszük mint főrendiházi tagot“ stb. Már pedig ok nélkül, puszta játékból, nem tenne oly hajszál hasogató szókülönbségeket a magyar törvény szövege és mindenesetre különbséget tett a törvény a puszta indigenátus és a magyar törvényhozási jog között. Hogy ki az a kettő, a ki csakugyan bir szavazati joggal, nem mondta meg Kossuth. Magára a törvényjavaslatra térve, Kossuth úgy nyilatkozott, hogy nem tartja alkalmasnak a most Magyarországon uralkodó áramlatot ily törvényjavaslat tárgyalására, mert óvakodni kellett volna most mindentől, a mi agitáczó eszköze gyanánt használható föl a magyar társadalom antiszemitikus elemei által. Az antiszemita agitácziót ezúttal is a legkíméletlenebb szavakkal ítélte el. „Meg tudok én érteni minden álláspontot — mondja — ha mindjárt nem is tehetem magamává, de sehogy sem biroin megérteni az antiszemiták bujtogatását, mert nem tudom fölfogni, mit akarnak, mi a kitűzött czéljok és hova vezet a megkezdett akczió'?“ Bucsuzás előtt a látogató örömének adott kifejezést Kossuth kitűnő egészsége felett é9 óhaját fejezte ki, hogy még soká örvendhessen ily kifogástalan egészségnek. — Minek? — kérdé bus hangon Kossuth. — Ha egyébnek nem, hát a hazának, volt a válasz. Kossuth lemondólag intett kezével és szívélyes búcsút vett távozó vendégétől. A szabadelvű párt réme a k.-vásárhelyi „Szarvasiban. „Valóságos vízió“ az, mi ezen czim alatt a „Székely Nemzet“ január 31 - iki számában Anti- Zsomborvári aláírással megjelent. Humorisztikus hangon, metsző gunynyal szól egy pártról, mely alakulóban van. Maga a czikk czime is már nem egyéb, mint elütése a vészharangoknak, melyet czikkiró legjobbnak látott az általa használt hangban megtenni. E lapok január 30-iki számának vezérczikke kifejtette az alakulandó párt irányát és czélját, és irae, czikkjró már is jónak látja azt elferdíteni. — Igazán megvallva, nem is felelnék reá, de mert ő czélszerünek látja a közönséget már eleve is félrevezetni, mintegy antiszemitikus színezetet adva a dolognak, ennélfogva kötelességemnek tartom ezen föltevést határozottan visszautasítani. Csak ennyiből áll feleletem, melylyel tartozom az alakulandó uj pártnak, s a szellemes és szatirikusnak lenni akaró Anti-Zsomborvári uruak csak Farsangi történet. (Humoreizk.) Késő este volt. Ott ültem kandallóm előtt, belé- mélyedve a fel-fellobbanó lángok szeszélyes játékába, midőn az ajtó hirtelen megnyílt s azon az ón Andor barátom ugrott inkább mint lépett be teljes utazó toilletben. Podgyászát egy szegletbe dobta s ő drámahős módjára öles léptekkel kezdett fel s alá járni a szobában. Felkeltem, kezet szorítottam vele, kérdeztem indulatba jövetelének okát; de ő mit se zavartatva magát, folytatta hatalmas sétáját, szobám falát minden odaérkezésnól kiütéssel fenyegetve. Végre egy széket könnyű pehelykónt megragadva, felém közeledett... ón megrettenve húzódtam hátra ; de ő egy keserű mosolylyal nyugtatott meg s aztán csendesen szembe helyezve velem a széket, leült e heotikus szavak kíséretében; — Aurélia ki kosarazó 11! Jónak láttam megütközést színlelve, az esetet lehetetlennek nyilvánítani. — Oh nem, barátom ! — A nőktől minden lehetséges. De hogy az én esetemből tanulhass te, ki még oly fiatal vagy s oly tapasztalatlan, élűiről kezdem. Felszítottam a kandalló lankadni kezdő tüzőt; mialatt ő rendbehozván gondolatait, elkezdő beszólni históriáját: — Te ismered Auréliát, ismersz engem, ismerted szerelmünket. Nem vagyok ugyan szentimentális ember, nem de volt olyan holdvilágos nyári est, mikor térdre ne hullottam volna előtte e szavakkal: „Aurélia, ón imádlak!“ S ő, mint egy égi szent, felvetette ábrándos szemeit az égre — ha t. i. a szabadban voltuuk — s mintha onnan jött volna a válasz, hangzott el az ő festő ajkairól: „Oh, Andor, én is!“ . . . Érted-e ? ő is imádott engem. S ez igy ment egy egész nyár minden hold világos estéjén .... annyit jegyezhetek meg, hogy a víziókban szenvedő beteg elmójüeknek sokat elnézhetni, de ha a társadalomra nézve ártalmasok : van intézmény, mely őket ép úgy befogadja, mint Anti-Zsomborvári urnák a társadalomra veszedelmessé vált egy családtagját is már befogadta. —n. Brassói levél. Brassó, 1884. január 29. Tisztelt szerkesztő ur ! A brassói magyar társadalmi életről úgy az Ön becses lapja hasábjain, valamint az Erdélyben megjelenő összes magyar lapokban sok mindenféle lett ös9ze-vissza írva. Eddig mindég az összehasonlás szelleme lebegte át a tudósításokat. Annak idején, midőn a brassói magyar polgári kör lépett életbe, melynek üdvös fennállása im más nézetre térítette a könnyenhivőket, mindenfelé kikürtölték az ösz- szehasonlást és már-már azt hitte az ember, hogy Brassóban a magyarok folyton czivakodásban élnek. Ámde mindezt csakis a reporterek gyors — és gyakran át nem gondolt — tudósításainak lehet köszönni, mert valójában a dolog másképen áll.1) A brassói magyarok a legnagyobb egyetértésben élnek és ha vannak is egyes nem grata personák, ez nem változtat az összetartáson. A társalgó-egylet egy oldalon és a polgári kör más oldalon felel meg czéljának. De ha a haza és a közügy megkívánja, hogy mindkét egylet tagjai egyesült erővel dolgozzanak, akkor együtt és vállvetve áll az egész brassói magyarság. Nem tagadható ugyan, hogy a polgári kör alakulása által a brassói magyar társalgó - egylet több tagot elvesztett, és nem tagadható az sem, hogy a mult években a társalgó-egylet kevésbé volt látogatva, mig a polgári kör tagjai hívek maradva egyletükhöz tömegesen gyűltek össze helyiségében, hol hasznos kérdésekkel foglalkozván felolvasásokat tartottak stb. Ezen egyletben főleg kitűnő érdemeket szerzett magának az egylet buzgó igazgatója Csia István államiskolai vezértanitó2) és a bold. Kászony István. Most azonban a brassói magyar társalgóban is feltűnően megváltoztak a viszonyok, különösen mióta az egylet ólén Brassó - megye főispánja, a köztiszteletben és szeretetben álló gróf Bethlen András urő méltósága áll. Az egyletnek jelenleg igen szép és csinosan berendezett helyisége van, tágas termekben van elhelyezve és a tagok által rendkívüli módon látogattunk. Es mig az egylet pénzügyi viszonyai eddig nem a legfényesebben állottak, addig a jelenlegi gazdálkodás mellett a legszebb remények ke- 54 >) A lapunkban megjelent czikk nem azt mondotta, sőt ellenkezőleg elismervén mindkét egyesillet valóban elismerésre méltó érdemeit, azok egyesítésére czélzott 2) Csia ur érdemeiről személyesen it elég alkalmunk volt meggyőződni s határozottan állítjuk, miszerint a brassói magyar polgári kör virágzását nagyrészt neki köszönheti; a bold. Kászony István lelke volt a körnek, Csia ur határozott jobb keze. Â kör Kászony Istvánban [tokát ^vesztett, de e veszteséget pótolja a tagok ujabbi lelkesillése és buzgalma, nemkülönben Nagy István ur önfeláldozó müködéte. Szerk. Nem is törekszem boldogságom lefestéséhez fogni. Óh! arra egy Munkácsi volna hivatott! Nem tudom, akkor voltam-e boldogabb, mikor hosszú sétáink alkalmával — mert tán nem feledted, hogy T . . . volt szerelmünk fenyves hazája — kedves nehézsége egész súlyával reám hajtotta bal oldalát, — azt is tudod, hogy ott van a szive — és én érezhettem minden értem elhangzó dobbanást ?.. . ; avagy akkor-e, midőn forró délutánonkint elbújva a világ elől egy-egy lehajló fényű hűs rejtékben, hozzám szólt édes hangján: „Andor, hozzon nekem vanillia-fagylaltat — két kanállal!“ Aztán ketten fogyasztottuk el . .. minden kanálnál egymás szemébe tekintve. Oh, mennyire édesebb volt tekintete a vanilliás fagylaltnál! . . Oh, hogy iri gyeltem azt a kanalat, mely rózsás ajkait érintette! Avagy akkor voltam-e boldogabb mikor karjaimba ölelve, átengedtük magunkat a keringő gyors lebegésének, midén ott éreztem gyorsan emelkedő keblét az enyémen . . . s aztán bádultan a gyönyörtől, vezettem ki egy lombsátorba, hol karomra hajtva fürtös fejecskéjét, átengedte magát a szunnyadás édes élvezetének, hogy tekintetemet nyugtathattam azon a kipirult arczon ?!... Oh! de mit is mondjak többet boldogságom illusztrálására . . . nyujthat-e több édeni gyönyört egy földi szerelem? .... Aztán tudod, nekem el kellett őt hagynom. Bejöttem ide folytatni tanulmányaimat s egyszersmind ez évvel bevégezni azt a aztán ... a többit gondolhatod. Eljövetelemkor a bátyám lelkére kötöttem, hogy minden héten Írjon róla, látogassa meg minden nap s óleszsze szerelmünket az ón gyakori emlegetésemmel. — — — Itt hosszú szünetet tartott. Nekem kezdett érdekes lenni a történet, s csak hogy gyors folytatására bírjam, vetém közbe: — Es megtette, nemde ? — Meg ugyan! — folytatá, — de ne légy türelmetlen, mindjárt bevógzem. Irt minden héten, irt minden levelében róla, s mennyi dicsérettel, ma- gasztalással! Az angyal volt az alapfok a grádu- #ok sorában. Irta, hogy mint várnak, mennyit eincsegtetik az egyletet. Az egylet ilyképpenni virág- zását főkópen Lázár Gerő urnák, az egylet igazgatójának és Verzár Lukács urnák, az egylet gazdájának köszönhetjük, s ezek mellett természetesen az egész választmánynak, melynek tagjai felismervén az eddigi nagy hiányokat, most ujult erővel dolgoznak az egylet emelésén, mi nekik sikerülni is fog. Különösen a gazda valóságos atyai gondviseléssel foglalkozik az egylet belügyeivel és minden szabad idejét arra fordítja, hogy az egylet javát előmozdíthassa. Ily tisztikar és választmány mellett a brassói magyar társalgó-egylet csak virágzásnak indulhat. Adja Isten ! A kovásznai bál. Kovászna, 1884. január 30. Minden évben legalább egyszer élénkül Kovászna. Az egész éven kezesztül falusi csend uralkodik itt is, a vidéken is, kivéve, ha néhány jó vérü fiatal csap egy kis tivornyát. De a mikor a farsang közeledik, akkor az egész vidék csak egyről szól és ez egy — a kovásznál bál. Hároinszékmegye legtekintélyesebb bálja ez, melyen az egész megye intelligencziájának legnagyobb része ott vau. Apraja s nagyja, örege és ifja, mind ide- sereglik, csakhogy részt vehessen. Az egész megyében alig marad otthon egyetlen szép leány, pedig van ez elég. Hiába volna ilyenkor hózivatar, dühönghetne a Nemere meg az Ojtoz, fákat dönthetne, azért még sem maradna el innen senki. így volt ez f. hó 29-én is. Az utak irtózatos rosszak, az államópitószeti hivatal igen udvariatlan. Már csupa udvariasságból is a mi kedves leánykáink irányában, gondoskodhattak volna jobb útról. Szegény kis tubiczák! Hogy megpróbálhatta az ut piezi oldalbordácskáikat! . . . De azért ők ezt nem bánták, bárhogy is döczögjön a kocsi s bár háromszor is kelljen leszállani, — a kovásznai bál megérdemli mindezt. Dólczeg székely ifjak lesznek ott, a megye fiatalságának disze s azokkal egy-egy csárdást eljárni felér minden boldogsággal(l) A bál napján Kovászna beillett volna akár mily nagy kereskedelmi városnak, olyan volt itt a személyforgalom. Minden ház külön szálloda volt s egymagában is több leány volt itt tegnap együtt, akár hét vármegyében. De a t. olvasók kíváncsiak lesznek már magára a bálra, tehát hadd szóljunk néhány szót arról is. Szokás szerint minden tekintetben sikerült s a rendezőség, mint minden évben, úgy most is annyira kitett magáért, hogy már dicséret sem fér reá. A bálanya, Rézz Farkasné úrnő ő nagysága estóli 8 órakor érkezett meg, kisérve bájos Gizella leányától, mivel kezdetét vette a táncz : a czigány pompásan húzta, a tánezosok még elragadóbban járták. A díszes hölgykoszoruból következőket sikerült följegyeznem. A szép asszonyok sorából: Cserei legeinek! — Szivem tele volt édes gyönyörrel, lel • kém a viszontlátás közelgő reményével. Már ott láttam őt előttem, a mint karjaimba repül . , . Egy szóval az oltárig meg sem álltam terveim fűzésében. Végre eljött a farsangi szünidő. Írtam, hogy megyek s rá négy nap múlva hazautaztam. Csikorgó hidegben ültem a végállomásnál a kocsiba, . . . gondolataim mennyire megelőzték a száguldó lovakat! Otthon senkit 9em találtam, csupán csak azon izenetet, hogy menjek le Lauráékhoz, mindnyájan ott várnak rám. Hirtelen átöltöztem, aztán sietem hozzájok. Minden ablak világosságot szórt a ködÖ9 levegőbe s én mindenikben az ő érettem epedő arczát láttam, lázasan várva jöttömet. Mint emelkedett keblem, midőn az ajtóhoz léptem s elgondoltam, hogy mind ez ünnepélyesség értem van ! Beléptem. Mindnyájan hozzám szaladtak. 0 bátyám mellől felugorva, megragadta kezemet; én bátyámra hálás pillantást vetettem, ezt gondolva : „Jó fiú! most is rólam beszól, e perezben is az ón ügyemet segíti elé!" Az öregek összenéztek. Bátyám felállva, ünnepélyes arczczal fogta meg a Laura kezét, kinek atya eléjök lépve, áldólag terjesztő ki felettük kezét ez ünnepélyes szavak kíséretében : „Ma estétől jegyesek!“ — Tableau! Velem egyet fordult a világ. Gyönyörű meglepetés volt! Szerencsére helylyel kínáltak meg, talán fennállva ki sem bírtam volna. Áldást mondtam rájok, — s most itt vagyok ! — végző be történetét. Én mély hallgatással feleltem, tudván, hogy ez a legnagyobb megütődés jele. — Megtanultam legalább — mondá aztán, hogy: „pénzt, lovat s szeretődet sohase bizd másra !“ Bartha Imre.