Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)

1884-02-02 / 14. szám

tett a jog, szavazni a magyar törvényjavaslat sorsa felett. „Mondhatom, én is ismerem kissé a magyar tör­vényeket — jegyzé meg Kossuth — és utána néz­ve, azt találtam, hogy az egyiknél azt mondja: „felruháztadk magyar polgári joggal (vokssal)“, a másiknál csak ennyit : „megadjuk a magyar indi- genátust“, a harmadiknál : „fölvesszük mint ma­gyart“, majd megint: „fölvesszük mint főrendiházi ta­got“ stb. Már pedig ok nélkül, puszta játékból, nem tenne oly hajszál hasogató szókülönbségeket a ma­gyar törvény szövege és mindenesetre különbséget tett a törvény a puszta indigenátus és a magyar törvényhozási jog között. Hogy ki az a kettő, a ki csakugyan bir szavazati joggal, nem mondta meg Kossuth. Magára a törvényjavaslatra térve, Kossuth úgy nyilatkozott, hogy nem tartja alkalmasnak a most Magyarországon uralkodó áramlatot ily törvényja­vaslat tárgyalására, mert óvakodni kellett volna most mindentől, a mi agitáczó eszköze gyanánt hasz­nálható föl a magyar társadalom antiszemitikus ele­mei által. Az antiszemita agitácziót ezúttal is a legkímélet­lenebb szavakkal ítélte el. „Meg tudok én érteni minden álláspontot — mondja — ha mindjárt nem is tehetem magamává, de sehogy sem biroin meg­érteni az antiszemiták bujtogatását, mert nem tu­dom fölfogni, mit akarnak, mi a kitűzött czéljok és hova vezet a megkezdett akczió'?“ Bucsuzás előtt a látogató örömének adott kifeje­zést Kossuth kitűnő egészsége felett é9 óhaját fejez­te ki, hogy még soká örvendhessen ily kifogástalan egészségnek. — Minek? — kérdé bus hangon Kossuth. — Ha egyébnek nem, hát a hazának, volt a vá­lasz. Kossuth lemondólag intett kezével és szívélyes búcsút vett távozó vendégétől. A szabadelvű párt réme a k.-vásárhelyi „Szarvasiban. „Valóságos vízió“ az, mi ezen czim alatt a „Székely Nemzet“ január 31 - iki számában Anti- Zsomborvári aláírással megjelent. Humorisztikus hangon, metsző gunynyal szól egy pártról, mely alakulóban van. Maga a czikk czime is már nem egyéb, mint elütése a vészharangok­nak, melyet czikkiró legjobbnak látott az általa használt hangban megtenni. E lapok január 30-iki számának vezérczikke ki­fejtette az alakulandó párt irányát és czélját, és irae, czikkjró már is jónak látja azt elferdíteni. — Igazán megvallva, nem is felelnék reá, de mert ő czélszerünek látja a közönséget már eleve is félre­vezetni, mintegy antiszemitikus színezetet adva a dolognak, ennélfogva kötelességemnek tartom ezen föltevést határozottan visszautasítani. Csak ennyiből áll feleletem, melylyel tartozom az alakulandó uj pártnak, s a szellemes és szatiri­kusnak lenni akaró Anti-Zsomborvári uruak csak Farsangi történet. (Humoreizk.) Késő este volt. Ott ültem kandallóm előtt, belé- mélyedve a fel-fellobbanó lángok szeszélyes játéká­ba, midőn az ajtó hirtelen megnyílt s azon az ón Andor barátom ugrott inkább mint lépett be teljes utazó toilletben. Podgyászát egy szegletbe dobta s ő drámahős módjára öles léptekkel kezdett fel s alá járni a szobában. Felkeltem, kezet szorítottam vele, kérdeztem in­dulatba jövetelének okát; de ő mit se zavartatva magát, folytatta hatalmas sétáját, szobám falát min­den odaérkezésnól kiütéssel fenyegetve. Végre egy széket könnyű pehelykónt megragadva, felém közeledett... ón megrettenve húzódtam hát­ra ; de ő egy keserű mosolylyal nyugtatott meg s aztán csendesen szembe helyezve velem a széket, leült e heotikus szavak kíséretében; — Aurélia ki kosarazó 11! Jónak láttam megütközést színlelve, az esetet le­hetetlennek nyilvánítani. — Oh nem, barátom ! — A nőktől minden lehet­séges. De hogy az én esetemből tanulhass te, ki még oly fiatal vagy s oly tapasztalatlan, élűiről kez­dem. Felszítottam a kandalló lankadni kezdő tüzőt; mialatt ő rendbehozván gondolatait, elkezdő beszólni históriáját: — Te ismered Auréliát, ismersz engem, ismer­ted szerelmünket. Nem vagyok ugyan szentimen­tális ember, nem de volt olyan holdvilágos nyári est, mikor térdre ne hullottam volna előtte e szavakkal: „Aurélia, ón imádlak!“ S ő, mint egy égi szent, felvetette ábrándos szemeit az égre — ha t. i. a szabadban voltuuk — s mintha onnan jött volna a válasz, hangzott el az ő festő ajkairól: „Oh, An­dor, én is!“ . . . Érted-e ? ő is imádott engem. S ez igy ment egy egész nyár minden hold vilá­gos estéjén .... annyit jegyezhetek meg, hogy a víziókban szenvedő beteg elmójüeknek sokat elnézhetni, de ha a tár­sadalomra nézve ártalmasok : van intézmény, mely őket ép úgy befogadja, mint Anti-Zsomborvári ur­nák a társadalomra veszedelmessé vált egy család­tagját is már befogadta. —n. Brassói levél. Brassó, 1884. január 29. Tisztelt szerkesztő ur ! A brassói magyar társadalmi életről úgy az Ön becses lapja hasábjain, valamint az Erdélyben meg­jelenő összes magyar lapokban sok mindenféle lett ös9ze-vissza írva. Eddig mindég az összehasonlás szelleme lebegte át a tudósításokat. Annak idején, midőn a brassói magyar polgári kör lépett életbe, melynek üdvös fennállása im más nézetre térítette a könnyenhivőket, mindenfelé kikürtölték az ösz- szehasonlást és már-már azt hitte az ember, hogy Brassóban a magyarok folyton czivakodásban élnek. Ámde mindezt csakis a reporterek gyors — és gyakran át nem gondolt — tudósításainak lehet köszönni, mert valójában a dolog másképen áll.1) A brassói magyarok a legnagyobb egyetértésben élnek és ha vannak is egyes nem grata personák, ez nem változtat az összetartáson. A társalgó-egylet egy oldalon és a polgári kör más oldalon felel meg czéljának. De ha a haza és a közügy megkívánja, hogy mindkét egylet tagjai egyesült erővel dolgoz­zanak, akkor együtt és vállvetve áll az egész bras­sói magyarság. Nem tagadható ugyan, hogy a pol­gári kör alakulása által a brassói magyar társalgó - egylet több tagot elvesztett, és nem tagadható az sem, hogy a mult években a társalgó-egylet kevésbé volt látogatva, mig a polgári kör tagjai hívek ma­radva egyletükhöz tömegesen gyűltek össze helyisé­gében, hol hasznos kérdésekkel foglalkozván felol­vasásokat tartottak stb. Ezen egyletben főleg ki­tűnő érdemeket szerzett magának az egylet buzgó igazgatója Csia István államiskolai vezértanitó2) és a bold. Kászony István. Most azonban a brassói magyar társalgóban is feltűnően megváltoztak a viszonyok, különösen mióta az egylet ólén Brassó - megye főispánja, a köztiszteletben és szeretetben álló gróf Bethlen András urő méltósága áll. Az egyletnek jelenleg igen szép és csinosan berendezett helyisége van, tágas termekben van el­helyezve és a tagok által rendkívüli módon láto­gattunk. Es mig az egylet pénzügyi viszonyai ed­dig nem a legfényesebben állottak, addig a jelen­legi gazdálkodás mellett a legszebb remények ke­- 54 ­>) A lapunkban megjelent czikk nem azt mondotta, sőt ellenkezőleg elismervén mindkét egyesillet valóban elismerésre méltó érdemeit, azok egyesítésére czélzott 2) Csia ur érdemeiről személyesen it elég alkalmunk volt meggyőződni s határozottan állítjuk, miszerint a brassói ma­gyar polgári kör virágzását nagyrészt neki köszönheti; a bold. Kászony István lelke volt a körnek, Csia ur határozott jobb keze. Â kör Kászony Istvánban [tokát ^vesztett, de e veszte­séget pótolja a tagok ujabbi lelkesillése és buzgalma, nemkü­lönben Nagy István ur önfeláldozó müködéte. Szerk. Nem is törekszem boldogságom lefestéséhez fog­ni. Óh! arra egy Munkácsi volna hivatott! Nem tudom, akkor voltam-e boldogabb, mikor hosszú sétáink alkalmával — mert tán nem feledted, hogy T . . . volt szerelmünk fenyves hazája — kedves nehézsége egész súlyával reám hajtotta bal oldalát, — azt is tudod, hogy ott van a szive — és én érezhettem minden értem elhangzó dobbanást ?.. . ; avagy akkor-e, midőn forró délutánonkint elbújva a világ elől egy-egy lehajló fényű hűs rejtékben, hozzám szólt édes hangján: „Andor, hozzon ne­kem vanillia-fagylaltat — két kanállal!“ Aztán ketten fogyasztottuk el . .. minden kanálnál egy­más szemébe tekintve. Oh, mennyire édesebb volt tekintete a vanilliás fagylaltnál! . . Oh, hogy iri gyeltem azt a kanalat, mely rózsás ajkait érintette! Avagy akkor voltam-e boldogabb mikor karjaimba ölelve, átengedtük magunkat a keringő gyors lebe­gésének, midén ott éreztem gyorsan emelkedő keb­lét az enyémen . . . s aztán bádultan a gyönyörtől, vezettem ki egy lombsátorba, hol karomra hajtva fürtös fejecskéjét, átengedte magát a szunnyadás édes élvezetének, hogy tekintetemet nyugtathattam azon a kipirult arczon ?!... Oh! de mit is mondjak többet boldogságom il­lusztrálására . . . nyujthat-e több édeni gyönyört egy földi szerelem? .... Aztán tudod, nekem el kellett őt hagynom. Be­jöttem ide folytatni tanulmányaimat s egyszersmind ez évvel bevégezni azt a aztán ... a többit gon­dolhatod. Eljövetelemkor a bátyám lelkére kötöt­tem, hogy minden héten Írjon róla, látogassa meg minden nap s óleszsze szerelmünket az ón gyakori emlegetésemmel. — — — Itt hosszú szünetet tartott. Nekem kezdett érdekes lenni a történet, s csak hogy gyors folytatására bírjam, vetém közbe: — Es megtette, nemde ? — Meg ugyan! — folytatá, — de ne légy tü­relmetlen, mindjárt bevógzem. Irt minden héten, irt minden levelében róla, s mennyi dicsérettel, ma- gasztalással! Az angyal volt az alapfok a grádu- #ok sorában. Irta, hogy mint várnak, mennyit ein­csegtetik az egyletet. Az egylet ilyképpenni virág- zását főkópen Lázár Gerő urnák, az egylet igazgató­jának és Verzár Lukács urnák, az egylet gazdájá­nak köszönhetjük, s ezek mellett természetesen az egész választmánynak, melynek tagjai felismervén az eddigi nagy hiányokat, most ujult erővel dolgoz­nak az egylet emelésén, mi nekik sikerülni is fog. Különösen a gazda valóságos atyai gondviseléssel foglalkozik az egylet belügyeivel és minden szabad idejét arra fordítja, hogy az egylet javát előmozdít­hassa. Ily tisztikar és választmány mellett a brassói magyar társalgó-egylet csak virágzásnak indulhat. Adja Isten ! A kovásznai bál. Kovászna, 1884. január 30. Minden évben legalább egyszer élénkül Kovászna. Az egész éven kezesztül falusi csend uralkodik itt is, a vidéken is, kivéve, ha néhány jó vérü fiatal csap egy kis tivornyát. De a mikor a farsang közeledik, akkor az egész vidék csak egyről szól és ez egy — a kovász­nál bál. Hároinszékmegye legtekintélyesebb bálja ez, melyen az egész megye intelligencziájának legnagyobb része ott vau. Apraja s nagyja, örege és ifja, mind ide- sereglik, csakhogy részt vehessen. Az egész me­gyében alig marad otthon egyetlen szép leány, pe­dig van ez elég. Hiába volna ilyenkor hózivatar, dühönghetne a Nemere meg az Ojtoz, fákat dönthetne, azért még sem maradna el innen senki. így volt ez f. hó 29-én is. Az utak irtózatos rosszak, az államópitószeti hivatal igen udvariatlan. Már csupa udvariasságból is a mi kedves leány­káink irányában, gondoskodhattak volna jobb útról. Szegény kis tubiczák! Hogy megpróbálhatta az ut piezi oldalbordácskáikat! . . . De azért ők ezt nem bánták, bárhogy is döczögjön a kocsi s bár három­szor is kelljen leszállani, — a kovásznai bál meg­érdemli mindezt. Dólczeg székely ifjak lesznek ott, a megye fia­talságának disze s azokkal egy-egy csárdást eljárni felér minden boldogsággal(l) A bál napján Kovászna beillett volna akár mily nagy kereskedelmi városnak, olyan volt itt a sze­mélyforgalom. Minden ház külön szálloda volt s egymagában is több leány volt itt tegnap együtt, akár hét vármegyében. De a t. olvasók kíváncsiak lesznek már magára a bálra, tehát hadd szóljunk néhány szót arról is. Szokás szerint minden tekintetben sikerült s a ren­dezőség, mint minden évben, úgy most is annyira ki­tett magáért, hogy már dicséret sem fér reá. A bálanya, Rézz Farkasné úrnő ő nagysága estóli 8 órakor érkezett meg, kisérve bájos Gizella leá­nyától, mivel kezdetét vette a táncz : a czigány pompásan húzta, a tánezosok még elragadóbban járták. A díszes hölgykoszoruból következőket sikerült följegyeznem. A szép asszonyok sorából: Cserei legeinek! — Szivem tele volt édes gyönyörrel, lel • kém a viszontlátás közelgő reményével. Már ott lát­tam őt előttem, a mint karjaimba repül . , . Egy szóval az oltárig meg sem álltam terveim fűzésé­ben. Végre eljött a farsangi szünidő. Írtam, hogy me­gyek s rá négy nap múlva hazautaztam. Csikorgó hidegben ültem a végállomásnál a ko­csiba, . . . gondolataim mennyire megelőzték a szá­guldó lovakat! Otthon senkit 9em találtam, csupán csak azon izenetet, hogy menjek le Lauráékhoz, mindnyájan ott várnak rám. Hirtelen átöltöztem, aztán sietem hozzájok. Minden ablak világosságot szórt a ködÖ9 levegő­be s én mindenikben az ő érettem epedő arczát láttam, lázasan várva jöttömet. Mint emelkedett keblem, midőn az ajtóhoz lép­tem s elgondoltam, hogy mind ez ünnepélyesség értem van ! Beléptem. Mindnyájan hozzám szaladtak. 0 bá­tyám mellől felugorva, megragadta kezemet; én bátyámra hálás pillantást vetettem, ezt gondolva : „Jó fiú! most is rólam beszól, e perezben is az ón ügyemet segíti elé!" Az öregek összenéztek. Bátyám felállva, ünnepé­lyes arczczal fogta meg a Laura kezét, kinek atya eléjök lépve, áldólag terjesztő ki felettük kezét ez ünnepélyes szavak kíséretében : „Ma estétől jegyesek!“ — Tableau! Velem egyet fordult a világ. Gyö­nyörű meglepetés volt! Szerencsére helylyel kínál­tak meg, talán fennállva ki sem bírtam volna. Ál­dást mondtam rájok, — s most itt vagyok ! — végző be történetét. Én mély hallgatással feleltem, tudván, hogy ez a legnagyobb megütődés jele. — Megtanultam legalább — mondá aztán, hogy: „pénzt, lovat s szeretődet sohase bizd másra !“ Bartha Imre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom