Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)

1884-05-06 / 51. szám

— 203

kete rém, moly vészszel fenyegeti az egész társadalmat.

Dgyes kiváló egyéniségek kezdték fontolóra venni a dolgot s czélszeriinek látják behatóan foglalkozni az iparos- osztály érdekeivel s leszállva hozzájuk, saját körükben forgolódnak. Ennek jótékony hatása nem is maradt el.

De a nagy közönség a régi maradt. — Ne menjünk messze, maradjunk csak Brassóban. Az ottani magyar társadalom két részre oszolt, mint az eléggé ismeretes. Az élite közönség nem igen érintkezik az iparossággal. S a mikor ez visszavonul a másik elől, akkor a megye l-itünő főispánja, gr. Bethlen András jónak látja leszállani a munkás osztályhoz s annak érdekeit fontolóra venni. Azuj és előnyös romániai vámszerződés kizárólag Bethlen András gróf érdeme s az iparosság érdeke. Kövesse a közönség is főispánja példáját s vegyen részt az iparosok munkájában, emelje fel azt magához s ez lesz legbiztosabb eszköze a szocziálizmus kiirtásának. A jövő iparos nemzedék műveltebb lesz már, az tanulni fog, de a mainak nem volt rá módja, nyújtsuk azt most neki.

A 1-rassói általános nyugdíjintózet.

(F.) Még a régi jó világban, 1845-ben megalakult Brassóban a fenti czimet viselő nyugdíjintézet, melynek czélja: részvényeseinek, kik kötelesek bizonyos éveken át betéteket az intézet pénztárába juttatni, ezen évek elteltével élethossziglan egy évi, évenként emelkedő nyugdijat (Lebeusrente) adni. A nyugdíjintézet bizonytalan időre köttetett, mert kilátásban voltak a csakugyan 1848 ban be is következett viharos napok, és mert kétséges volt az intézmény felvirágzása. Alaptőke nélkül a befizetendő betétek szemeltettek ki alaptőkének, ugyanazokból volt kiszakítandó egy nyugdíj-tartaléktőke. Az alapszabályok, melyek a fennállott „Kronstüdtei Stadt- und Distrikts-Magistrat“-nak 1845. évi julius 2-án 2121. számú értesítésével 5385/45. sz, a. felsőbb- hatóságilag jóváhagyattak, az 1875. évi XXXVII, t. czikkben foglalt kereskedelmi törvényhez képest módosíttattak ugyan, de —• mint ez mai nap szokásban van — a régi czopf megmaradt, mert a mi jó öregeink nem akarnak a korral haladni és ha alapszabály-módosításról van szó, rettegnek. Többek között megmaradott a 31. §., mely azt határozza, hogy egy közgyűlés — ha 30 szavazóképes tag jelen van — határozhat és illetve határozatképes, mig az alapszabályok módosítását elhatározhatja egy oly közgyűlés, melyen a brassói részvényesek fele jelen van. Ezen famózus szakasz az 1854. évi viszonyoknak teljesen megfelelt, mert akkor a kevés számú egyleti tag majdnem kizárólag Brassón lakott, de ma, midőn a tagok száma az ezeret felülmúlja, és a tagok jelentékeny része Brassón, sőt az országon kívül lakik, az alapszabályok 31. §. ílluzóriussá teszi az itt nem lakó tagok jogait nemcsak, de káros hatással lehet magára az egyletre, mint ez csakugyan — sajnos — részben már bekövetkezett, de — úti figura docet — még inkább be fog következni.

Ámde a sors másképen döntött, a szerencse kedvezett és a brassói nyugdíjintézet úgy kinőtte magát, hogy ma egy millió és néhány százezer forint lelett rendelkezik.

Hogy tulajdonképeni tárgyamra áttérhessek, az 1845—1880. éveket — a virágzás korszakát — átfutom és konstatálom, hogy a nyugdíjintézet vagyona 1880. év végével ekkép állott:

Alaptőke és tartaléktőke 1.266,935 írt 76 kr, a biztosítéki tőke: 2120 írt 53 kr, összesen tehát 1.269,056 fit 29 kr. Ezenkívül az intézetnél letétben hevert 7023 frt 33 kr jövendő évi járulékok befizetése czéljából. Hogy a dolgok ez intézetnél gyönyörűen mentek, azt a fenti szám eléggé igazolja. De bekövetkeztek a rossz idők, midőn t. i. nem lehetett nagy kamatokra pénzt elhelyezni és a brassói ált. nyugdíjintézet igazgatósága nem fért meg a bőrében. Nem elégedvén meg kevés kamattal, egy Brassón a nagy közönség előtt meglehetősen gyűlölt, népszerűtlen ember, Bartesch Péter városi mérnök, nem az egylet érdekét előmozdítandó, hanem hogy a mérnök ur egy pár ezer forintot keressen, és hogy egy monumentális épülettel gazdagítsa Brassó városát, rábeszélte a nyugdíjintézetet, hogy építsen egy nagy bérházat, mely esetleg 100—150.000 írtba fog kerülni, és ezen ösz- szeg kitünően fog kamatozni. Az igazgatóság jó- izünek találta a falatot, megbarátkozott mihamarább a gondolattal, propagandát csinált a tervnek, Bartesch Péter uram is összeszedte híveit, — kinek legnagyobb része a „Versailles“-ben honol, — míg a város egy része és különösen a „Verschönerungsverein“ szintén nagy örömmel és megelégedéssel üdvözölte a tervet.

Az intézet igazgatósága — mindannyian jó és jámbor szász atyafiak — érintkezésbe tette magát egy brassói válallkozóval, egy akkori hírneves szál- lodabérlővel és azt kérdezte tőle, hogy miképen gyümölcsözne ő 10 éven át egy oly bérházat, mely vendéglő és szállodára alakittatik é9 melynek felépítésére 80,000 irtot pocsékolnának el. A szállodabérlő erre kijelenté, hogy ha 100,000 irtot inves- tigálnak, ő 10 éven át 5 százalékot biztosit, de kiköti magának, hogy Bartesch mérnök ne készítse a terhet és ne vezesse az építkezést; ő (a bérlő)

maga akarja az igazgatóság felügyelete alatt a bérházat felépittetni. Ekkor persze az igazgatóság a további alkudozásokat beszüntette, mert „extra Bar- tesch non est vita.“ (Folyt, követk.)

Brassói csevegések.

— 1884. május hó 4.

Még zúg fülemben a dörgő tapsvihar százszoros visszhangja, még káprázik szemem a vakító fénytől, mely virágzó angyalarczokról szivem mélységes mélyéig visszaverődött ; s miután egymagámra vagyok gerendás szobámban, hangosan kérdem magamtól : „Ki szorította meg kezedet a hatodik figurában?“ — E kérdés fölötti kétely zavarja meg a gyönyörű estély emlékének összhangját. . . . Hát egyszerűen valami nyájas matróna, mama ! — De hisz nem bírok a házasulandók ázsiójával; az enyém már lejárta magát a brassai piaczon ! — Hát akkor én magara szorítottam meg egy gyöngéd liliora- kacsót! . . . Nos, ezzel csak nem sértettem meg a derék szász nagypapot, a ki kancsal szemmel nézi, hogy a bort, lányt és dalt pajzán hangon megéue- kelni mertem ? !

Marburgi disputát nem akarok folytatni s azért egyszerűen napirendre térve, lelkem üdvösségére kijelentem, hogy meg vagyok magammal elégedve. Először, mert magam lábain jöttem haza; másodszor, mert a reggeli nagy köd daczára is képes voltam lakásomra ismerni; harmadszor pedig, mert világos a fejem, mint az ujdonat-uj féuymázas bak- kancs.

Jártak ám rosszabb csillagok is a mostaniaknál.

A „Nro. 1.“ termeiben ily magyar dalestélyek alkalmával heringek gyanánt szorongtunk egymáshoz, s a „clavethyl“ kelt másnap, mint a Schenk Hugó arczképe Bécsben. — Ma éjjel nem volt senki kitéve a tyukszemészet ábrándos kínjainak. S e tekintetben a főérdem oroszlánrésze azokat illeti, a kik tekintetes, nagyságos és méltóságos távollétük által — ragyogtak.

E szerint „válogatott“ közönség, egymáshoz illő, ősziute magyar testvérek valánk együtt. Magyar szív, magyar szó és magyar dal ! Szintúgy nevetett örömében a lelkem a szép összhang fölött. Német polgártársaink is kényelmesen beletalálták magukat a nemzeti keretbe, melynek genre-képe a sok gyönyörű virágarczoktól csillogott.

Az a kábító szépségű két angyal mily szivszédi- tőleg éneklé el azt a mélabús kettőst. Pedig mindkettőnek neve nem magyaros. Mily tiszta kiejtéssel vezette az alt-hangot derék Jaschikunk kedves bécsi neje, ki a szövegből egy árva magyar betűt sem ért. S mily lelkesen működtek közre a szebbnél szebb fiatal hölgyek talányszerü bájos népdalaink előadásának sikeréhez!

Mintha szivem ezer gyökerével lett volna odabilincselve azokhoz a néma falakhoz, oly nehezen vált az elválás — világos reggel. Akkor is csak úgy szépszerüleg „megszöktem“. Ritka csoda, hogy a bejelentési hivatalhoz nem kellett mennem házszámom kitudása végett.

Hogy miképen „mentek“ a darabok, nem tudtam saját hangomtól megítélni. A karnagy le is hordott istenesen, hogy a piánó-t forté-ban fújtam. De mikor a kedvem maga is tiszta forte és crescendo hangulatban úszott! — Kedves karnagy uram ! az ön ütembotja is folyton ritortandózott!

Engem legalább a „török bordal“ elégített ki legjobban; nos, még valami: egyik szeretetreméltó — üzletember azon bókja, hogy én pontos fizető vagyok. Oh, kérem, semmi hízelgést . . .!

Hölgyekkel nem társalogtam igen sokat. Lelkiismeretem abban az egyben tiszta, hogy nem sértettem meg egyetlen egynek sem picziny lábujját. A hatodik figurában nyert titkos kézszoritástól eltekintve, az estély mérlege kedvezőnek mondható. Épen kopognak ajtómon.

— Szabad! — (Jaj, ha illatos, rózsapiros levélkét . . . !)

„Tiszteli a májszt’rara s küldi a számlát.“

— Tisztelem én is és mondd meg, fiam, hogy

most nincs — időm 1 Peták.

ten játszik s különösen arcza volt az, mely egy 90- kat szenvedő apa összes keserveit tükrözteti vissza. Bogdán Emil szerepe (Lipóczy kataszt. igazg) a legháládatosabbak egyike s ő elég sikerültén is adta. Játékában nagy hiba volt a túlságos érzékenység. Kevesebbet kellett volna sírni. Barabás Ferenc z (Stomfay Kázmér végrehajtó) a műkedvelő egyesületnek talán legjobb férfitagja. Mai szerepét kitünően adta, alakításai úgyszólván kifogásol hatatlanok. (Az egyedüli férfi, ki csokrot kapott.) Csak külsejében volt kis hiba. Kázmér egy elzül- lött korhely férfiú s mint ilyennek, sokkal jobban illett volna egy kopott kabát és rongyos nyakkendő, mint az a divatos, melyet viselt. Bogdán Arthur (Barnabás) a szeleburdi fiatal ember szerepében nagy hatást keltett. Maga volt a megtestesült együgyüség, mely leginkább tartotta élénk hangulatban a közönséget.

Bogdán Andor (Vilmos) igen háládato3 szerepet képviselt, csakhogy némi fogyatkozásokkal; játékából hiányzik a gyakorlottság s könnyedség, de mind a mellett kielégítően játszott. — Két szerepet tartunk még felemlitendőnek, melyek rövidek s mellékszerepek bár, de külsejűknél s kitűnő alakításuknál fogva igen nagy hatást idéztek elő. Az egyik Fogolyán Lukács (Dr. Leleszi), a másik Gyárfás Győző (Zobrai Zeno.) A többi kisebb mellékszerep is jó kezekben volt s az előadás általában igen sikerültnek mondható. A közönség gyakori tetszésnyilvánításai nem is hiányoztak.

—yA műkedvelők előadása.

A s.-szentgyörgyi műkedvelő társaság ismét egy (tizennegyedik) előadással lépett a közönség elé. Ez alkalommal e hó 3-án — Csiky Gergely egy kitűnő színmüve, „A Stomfay család“ került színre.

A darab meséje gyönyörű, az előadás pedig a raükedvelőkhez köthető várakozásnak teljesen megfelelő. A szerepek igen jól voltak kiosztva, mindenki a neki szánt helyet elég jól töltötte be.

Kétségkívül legjobban játszott Fejér Ilona k. a. (Margit). Átértve szerepét, alakításai igen sikerültek voltak. Valódi színpadi alak. Egyes jelenetei könnyekre, de minden szava tapsra indító, mely nem is maradt el. Belépésekor virágcsokrok hullottak minden irányból a színpadra. Osztozott vele érdemekben Dr. Szász Istvánná úrnő Héthársy báróné, kinél már gyakorlott műkedvelővel állunk szemben, meglehetős színpadi routinnal, mint a társulatban többé senkinél. Harmath Domokosné (Keresztes Ágnes) a szenvedő anya szerepét igen sikerültén adta, nem kevésbbé Révay Berta k. a. (Stomfay Stánczy) is a saját szerepét. Ezek a női főszerepek.

A férfiszerepek épen ily jól voltak kiosztva. Harmath Domokos (Stomfay Ákos) igen sikerülVEGYES HÍREK.

Uj takarékpénztár Sepsi-Szentgyörgyön. Az ellenzéki párt háromszékmegyei vezértagjait élénken foglalkoztatja egy takarékpénztár felállítása. Okot erre a sepsi-szentgyörgyi takarékpénztárnak az ellenzéki választókkal szemben tanúsított eljárása szolgáltatott, miért is a mérsékeltebb kamat melletti kölcsönadás korszaka — tekintve, hogy két fővárosi pénzintézet már erre nézve igen kedvező ajánlatot is tett — legközelebbről valósulni fog.

A „repülő hazafiak“. A szeszes italokkal garni- rozott osztrák értékű programmokat a magát hazafias alapon állani hirdető Jókai-párt már útnak eresztette. Mint a hópehely, úgy hull a pénz. Árkos, Kőrispatak, Szentkirály a megyei hivatalnokok özönétől van ellepve s igy csinálják a lelkesülést azok, kiket a nép csak akkor lát, midőn az adót hajtják és szavazatot kunczorálnak.

Á székelyek hálája és Blaháné. A „Budapest“ a következőket Írja : A „Székely Nemzet“ czimü vidéki újság abból az alkalomból, hogy Blaha Lujza Splényi Ödön báróné a „Székely közmivelődési egylet“ javára a várszínházban fellépett és nagy közönséget gyűjtött, — a lovagiasság legelemibb szabályait is arczul csapva, gorombáskodik a páratlan művésznővel. Gyanúsítja, hogy Blaha Lujza csupán azért lépett fel a „Székely közművelődési egylet“ javára, mert azáltal korteskedni akart férje Splényi Ödön báró mellett, ki mint a függetlenségi párt egyik általánosan tisztelt jelöltje, Csikban utazta be ugyanakkor választó kerületét. Szokva voltunk abhoz, hogy a legelkeseredettebb választási küzdelmekben, ha a felhevülés pillanataiban semmit sem respektálnak is a felek, tisztelettel említsék fel minden körülmények közt a nőt. A legújabb időkig nem is akadt toll a magyar zsournalisztikában, mely egy nővel szemben megfeledkezett volna magáról és a tisztességről. Ebben is a kormánypárt sajtójának kelletett az első gyalázatot megejtenie. A keresztény-zsidó házassági javaslat alkalmával a kormány- párti lapok a legostobább gyanúsítással sértegették a főrangú hölgyeket, most pedig egy vidéki kormánypárti lap a magyar lovagiasság felháborodására cicerós vezérczikkben korteskedésnek nevezi a Blaha Lujza jótékonyságát. Mi nem hiszszük, hogy a derék székely nép helyeselné a „hála“ e fajta nyilatkozatait! — A nagy közönség s idézett lap szerkesztősége meg lehet győződve, hogy az egész Székelyföldön nincs egy lélek, a ki az ily lovagiatlan támadást helyeselné. A székely nép köszönettel tartozik Blahánénak s jobban tenne a „Sz. N.“ is, ha ilyes dolgokkal nem törődnék.

Agyonvert kortes- A houtmegyei szálkái kerületből igy értesül a „Pesti Napló.“ Folyó évi április

30-ik napján a szálkái nagy vendéglőben több kormánypárti s egyesült ellenzéki választó békésen mu- latgatott; a beszélgetés közben megjelentek a vendéglőben, Reismayer Gyula szálkái jegyző vezetése alatt, Matuska N. gyógyszerész-segéd, Huszár Antal 2-od éves orvosnövendék és Turanszky N. körjegyzőaspiráns, mindhárman szavazatnélküliek, s pártunk ellen a legpiszkosabb kifejezésekkel léptek fel, elnevezvén a pártot bitang és jött-ment pártnak s olyannak, mely a választó polgárokat meg akarja csalni. Erre egyik szálkái ellenzéki választó polgár azzal válaszolt: „az, uraim, nem igaz,“ e szavai után az ellenzéki választót Reismayer Gyula jegyző megragadta s a vendéglőből kitaszította, mely drasztikus fellépése által felbátorítva Matuskát, Trunasz- kyt és Huszárt, ezek a vendéglőben levő többi választókra rohanva, őket kezeikkel arczul verték s botjaikkal ütlegelték. Az ellenzéki választók ez aljas fellépés által felingerelve, bizony szintén nem maradtak adósai az uraknak, hanem az ütlegeket visszaadták; a dulakodás közben az egyik kormány- párti kortes oly sérüléseket szenvedett, hogy — meghalt. íme, ily következései vannak a semmi esz-