Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1872-08-22 / 67. szám
Brassó, 1872. Másod évi folyam 07. szám. Csfttöríók, augosíus 22. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer csötörtökön és vasárnap. Ára: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . , 1 ft. 50 кг. A szerkesztő irodája: Nagypiacz 322 szám. Lakása : Bolgárszeg 1425 sz. Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyokbhirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségnél. m Brassó, 1872. aug. 21. Külpolitikánkra nézve úgy látszik irányadó lesz egy ideig a három császár és azoknak főminiszterei berlini találkozása. Ez eseményt illetőleg csak annyit akarunk elmondani futtában, hogy inkább Ínyünkre van hármuknak összejövetele, mintha csak ketten a német és osztrák uralkodók értekeztek volna a világ sorsáról. Mi túlzásnak és jöhető esetben igen veszedelmesnek tartjuk sok magyar lap és sok magyar politikus azon egyoldalúságát, hogy tüskén- bokron, minden körülmény közt és minden eshetőségre a német birodalom frakkjába kapaszkodjunk. A német birodalom kétségtelenül saját létezését és emelkedését tekinti kizárólag működése czéljának. Megtörténhetik, hogy ezen czélra törekvésében tehetünk neki szolgálatot; és abban az esetben várhatjuk viszontszolgálatait; de bizony különben nem. De hát az az eset nem fordulhat-e elő, hogy a német birodalom törekvései épen a mi birodalmunk érdekeinek háttérbe szorításával, vagy talán érzékeny megsértésével valósulhatnak csupán ? A ki ösineri helyzetünket és érdekeink érintkezési pontjait, az nem felelhet tagadólag erre. Vajon tehát abban az esetben is követnünk kellene nagyságos lépteit, mikor azokat épen a mi vetéseink legázolására intézné? A „Krönst.“ szerint minden valósziniiséggel igen ; de Petur- bán azt mondja, hogy: „üsd az orrát magyar, ki bántja a tiéd!“ Szerencsétlen politika volna részünkről, ha a német jóakarat minden áron való megtartása miatt ellenségünkké tennők az oroszt vagy fran- cziát. Valóban aggódtunk is, midőn Magyar ország sajtója minden áron vitézkedett az orosz ellen. Nekünk Oroszország földjéből, hatalmából nem kell semmi ; nincs olyan közöttünk, a ki szt. László hadjáratainak megújításáról ábrándoznék. Az orosz tehát csak abban az esetben lesz ellenségünk, ha ő bántja meg a mi érdekeinket. Ha Oroszország folyvást fenyegetne, akkor nagyon rá volnánk szorítva Németország szövetségére, s akkor felette drága és bizonytalan lenne az a szövetség. De ha az oroszszal is tu- : dunk tisztességes szomszédságban élni, akkor a németnek legalább annyi szüksége van a mi jó akaratunkra, mint nekünk az övére. Abban az ; esetben szövetségünk természetes és szövetség ' czimen nem válik alárendeltséggé. Bethlen Gábornak nagyon kicsiny birodalma volt a Ferencz József ő felségéhez képest. Szomszédai pedig: az akkori német és török birodalmak, dominálták legalább annyira Európát, mint a mostani német és orosz. Bethlen Gábor mégis fenntartotta, sőt nagyban gyarapította birodalmát, mert nem szövetkezett egyik hatalommal sem annak szép szénáiért; hanem úgy forgatta dolgait eszesen, hogy az ő birodalmának haszna legyen a szövetkezésekből. így tett újabb időben Itália is, és szétszaggatott, századokon át enervált geographiai foga- j lomból néhány év alatt tekintélyes birodalommá alakult. Kényes helyzetünk van Európában, az igaz; de ezen helyzetnek megvannak előnyei is a hátrányok mellett. Az európai hatalmak bármily gondolható ' szövetkezésében túlsúlyra tudjuk juttatni azt, a I melyikhez csatlakozunk. Még ha a német és 1 orosz együtt fognának is kezet, nyitva volna az ut, hogy minden más európai hatalmat ellenök összpontosítsunk. Helyzetünk az által könnyebb, mivel ne- künk nincsenek hőditási czéljaink ; megelégszünk a tényleges viszonyok fenntartásával. Helyzetünk előnyeit azonban csak azon eset-j ben használhatjuk föl, ha benn űzünk erőteljes politikát. Egy magában erős birodalomnak keresik a szövetségét; szétzülött erőtelentől kínálva sem fogadják el. Meg kell vallanunk, hogy a mily jó irányban látjuk indulni külpolitikánkat, annyi aggodalmat támaszt a belső. A nemzetiségek hazafias része nincs megnyerve, megnyugtatva; a birodalom ellen izga- tók nincsenek megfékezve; magában a magyar fajban is sok az elégedetlenség kormányzati hibák miatt. Ezekről beszéltünk és beszélünk sokat; beszélnek más lapok is. Vajha ne siket füleknek! Felvilágosításul. Nyert felvilágositás folytán beláttuk, hogy a „Nemere“ 65. számában említett postai vétségek semmiképen sem róvandók fel a helybeli posta-hivatalnak, mely irányunk különben mindig pontosan és készséggel teljesítette teendőit, hanem nagyobbrészt azon hivatalokat terhelik, melyek nem tudják, hogy a „Nemere“ szerkesztősége nem nyilvános közhivatal, s e szerént hozzá hivatalos küldeményeket sem kell bélyegtelen intézni, — mire egyszersmind figyelmesekké is tesszük a velünk közlekedő t. ez. hivatalokat azon kéréssel, hogy hozzánk címzett becses küldeményeiket mindig bérmentve szíveskedjenek postára adni. Részint pedig hibások azon postahivatalok, melyeknél a feladás történt, s melyek, ha akarnák — kinyüvánithatnák a feladónak, hogy a levél nem tekinLCíLIí-CLHv Tj'GIj-> OvAvujliuK. Részünkről az egész tévedés szolgánk okozta helytelen értesülésünkén alapul és valamint akkor hivatva éreztük magunkat — mint a közönség részé- rőli ellenőrzője a társadalmi köz- és magán életnek — szót emelni, úgy most nem átalljuk az igazság érdekében ezen helyreigazítást közre bocsátani. A „Nemere“ szerkesztősége. Az elveszett virág. Werder Berta meséje. Gyakran megesik, hogy virágmag hull oda, hol nem keresik, s hogy virágok nyílnak, hol nem látszanak ; de fel van Írva az égre : „Egy virág sem virágzik hiában.“ így egykor megnyitá kék szemét egy virág, majdnem az utszélen, fövény, kő és tövis közt, midőn épen a nap felkelt. „Jó reggelt, kis virág“, mondá, „mit csinálsz te itt?“ „Hát virágzóm és illatozom.“ „Az nem fizeti ki magát, senki sem látja virágzásod, senki sem szívja illatod, senki sem szakit le itten; csak látnád a virágokat túl a zultán kertjében, épen ébredeznek, azoknak van ám pompás életük, egészen más, mint a tiéd lesz. A kertész keze gondosan ápolja őket, mosolygva tükröződnek tiszta szökőkutakban, re- i ájok a legszebb szemek néznek, őket a legpuhább ke- j zek szakitják és szép élet után szép halállal múlnak ki arany és drágakő-edényekben, vagy még szebbel — egy fiatal zultana övében!“ „Mindez nagyon szép“ mondá a virág az útfélén, örülök hogy ily jól vannak és hogy is lehetne másképen, hisz Írva áll az egen : „Egy virág sem virágzik hiában.“ A büszke nap nevette a szerény bölcsességet és elvonult felette. Egy lova* repült el mellette, az első e napon és a virág feléje illatozott; az ifjú arcza mosolygva felderült s kezével a virág felé intett. „Kedvesem kék szeme“, mondá, „ildvözlek!“ S ezzel elvágtatott de nem szakította le a virágot és a muezzin a közel város minaretjéről hirdette az órát. Jött egy gyalog utazó és meglátta a virágot. „Mily édesen illatozol, mily gyöngéd leveleid színe!“ mondá és lehajolt hozzá. „Remegsz lehelletemtől, ó ne félj semmit, nem szakasztlak le kegyetlenül, mit is tehetnél magányos, poros utamon forró, fáradt kezemben ! Csak virágozzál édes virág te az utón, számomra nem nyiltál“, mondá és tovább ment de nem szakította le s a muezzin hirdette az órát a minaretről. r Es jött két utas, egyike bádog-szelenczét hordott tele halt virágokkal és levelekkel, egész temetőt czipelt magával, — a másik csak szabad üde szivét vitte a világba. A kék virág a temetőt messziről érezte, borzadt és hátrahajolt. „Ah, nem szeretnék ott temetve lenni“ rebegé. A halottvivő barbar névén szólította, mely hangzott mint száraz lomb, ha szél játszik vele; a virág e nevet még soha sem hallotta. „Nem én vagyok az, menj tovább, engen nem igy hinak“ mondá reszketve. „A kedves kékszemüke, hogy került ez ide az ut mellé, szólt a másik utas, most pillantván meg a virágot.“ „Herbáriumomba akorom tenni, állj utániból barátom.“ „No csak merd“ fenyegetett a másik „hisz kifosztottad egész Kis-ázsiát minden virágjából, nem hagyhatod meg e szegény, elveszett virágot? egész gúláid vannak otthon virágmumiákból és e kedves kicsinykétől sajnálod rövid életét? állj odább, ezen keleti gyermeket én veszem oltalmamba, igen szép ö bádog virágkoporsódnak.“ és mindketten nevetve távoztak, de nem szakitották le s a muezzin hirdette az órát a minaretről. „Ah egy kő, egy kék kő, kék mint zaphir, lel- kemre !“ kiáltott egy rövidlátó kőgyüjtő, ki a világ minden részeiből köveket szedegélt, és gyorsan a virágnak rohant; nem sok hiányzott, hogy össze ne zúzza; tudós szemüvege ekkor leesett orráról, és csak most látta tisztán a természet kedves gyermekét. „Ah, csak egy mihaszna virág,“ mondá és több megvetést érzett, mintsem még egyszer ránézzen. Ismét feltette szemüvegét és folytatta útját a nélkül, hogy leszakította volna és a muezzin hirdette az órát a minaretről. A büszke nap mind magasbra szált és mindinkább nevetett a szegény, elveszett virágon az útfélén. Sok szorgoskodó kalmár haladt az utón ; hangosan és hevesen beszéltek ; de egy sem ügyelt az elveszett virágra, egy sem érezte illatát. A teve, a ló, az öszvér elhaladt mellette, egysem hajolt a virág felé. „Ha tövis volna, megenném“ gondolá a teve, „de igy nem érdemes arra, hogy fejem érte lehajtsam.“ „Istennek hála, hogy virág vagyok“ mondá a szerény illatozó. A muezzin már gyakran hirdeté az órát a minaretről de Írva áll az égen: „Egy virág sem virágzik hiában.“ Halkan szállott fel a völgyekből az est, látta miként perzseli a földet a forró délután, s elűzte őt az országból túl a hegyek ormain és a kék tengeren ; megrázta fürtéit mig kihullott a harmat és nagy festőpolca elé ült. Nagy képiró ő s az eget rózsaszínre és aranyra, majd alma-, viola- s biborszinre kezdette festeni. Munkájáról letekintve mondá a virághoz: „Ejnye kékszemüke, még ébren vagy, azért annál szebbre is festem neked az eget, nézz csak ide!“ S mivel annyira kedvesen pingált, a nap kipirult haragjában és lement; az alkony kinevette öt, és halálig
