Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1872-04-04 / 27. szám

Másod évi folyam 27. szám. Csütörtök, april 4. Brassó, 1872. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer csütörtökön és vasárnap. Ara: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő szállása: Szinház-utcza 404. szám. Politikai, közgazdászat! és társadalmi lap. Hirdetési díj: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvé­tetnek a szerkesztőségnél. Helyzetünk és teendőink. (Folytatás és vége). 5) Egyik legsajgóbb sebét hazánknak a nemzetiségi kérdésnek nem teljes megol­dása képezi. Nem magyarajka testvéreink egy részének elégületlensége, melyet néhány istente­len hazaáruló és népcsábitó büntetlen szitani merészel folyton, nagy gát belviszonyaink meg­szilárdulásának folyamában. Ez égető kérdést illetőleg ime ezek néze­teink : Nem lehet nemzetiségektől követelni, hogy a közös magyar haza kedvéért nemzetiségüket oda­dobják ; azt azonban követelnünk kell, hogy a közjóiét, jbgállatnunk fönmaradása , saját ma­gyar elemünk biztossága, az ezen jogállamban való haladás és polgáriasodás érdekében a nem­zetiség elve a jogállam eszméjének föltétien aiá- rendeltessék, mi nagyban nem egyéb, mint ki­csinyben az egyénnek szabadsága egy részéről saját java és a társadalom kedvéért való le­mondása. E részben hazánk integritásának tisztelet­ben tartása oly törvény, mely előtt minden más tekintetnek meg kell hajolnia ; a magyar nem­zettől e hazában a vezérszerepet sem egy, sem az összes nemzetiségeknek megtagadniok semmi áron meg nem engedhető; mindaz, a mi ezt a kettőt és a jogállam czélját általában nem fe­nyegeti, a nemzetiségeknek megadandó ; a hiva­talok betöltése alkalmával nemzetiségre ép oly keveset kell tekinteni mint a felekezetre: legyen az egyetlen kritérium az érdem. így a nem­zetiségi szédelgés ép úgy elmúlik, mint egykor a vallási zajongás elpárolg-ott. A nemzetiségi különbség leginkább a nyelv- ben mutatkozik; s erre nézve álljon eme fő­szabály: államunk nyelve a magyar lévén, kö­telessége a kormánynak gondoskodnia arról, hogy ezt minden magyar állampolgár elsajátítsa, — még kellő kényszer segélyével is, — s hogy másrészt a nem magyar ajkú édes anyanyel­vét mivelhesse és a hol ez a hivatalos ma­gyar nyelv és a közérdek rovása nélkül megtör­ténhetik, érvényesítse is. Az e tekintetben a magyar nyelvnek az is­kolában való tanítása és a hatóságoknál való alkalmazása körül hozott eddigi törvények na­gyobb erélylyel — mint mostanig — volnának érvényesitendők. Némely nationalisok szüntelen fajuk nagy számára hivatkoznak; ha egyébre nem tudnak, erre is hivatkozhatnak; s ez elég ok lehetett volna arra, hogy mi is nemzetiségünkéi; ápoljuk, — annak felvirágzásán, terjesztésén munkálkod­junk; de nemzeti kormányunk életbe lépte óta alig történt e részben lényeges haladás. Ottan van a derék, életrevaló székely nemzet, mit tet­tünk érte? Majdnem semmit! Královánszky Györgynek a székely kivándorlás folyamának Erdély belseje és Magyarhonba való terelése czéljából tett alapitványa mivel növekedett? Ezer példányban kiadott könyvem, melynek jövedel­mét amaz alapítvány gyarapítására szántam volt, annak 250 irtot, sage: kétszáz ötven irtot jövedelmezett, holott együgyüségemben azt gon­doltam, hogy csak rá kell mutatni a magasztos, emberséges czélra és száz-ezerekkel növekszik a fundus. Az erdélyi vármegyék, az ottani városok kinek köszönhetik magyarságuk szüntelen fel- frisitését, kinek köszönhetik, hogy amott van még általán magyar elem, — kinek másnak mint a székelynek? Bátran mernék fogadni, hogy a Kolozsvárit lakó magyarságnak 9/10 része székely. Azért kezein kellene hordoz­nia a kormánynak ezt a derék népet, nem volna szabad engednie, hogy a túlnépesedés és Ínség ezreket űzzön a székelyek közül idegen földre, holott hazánkban is van elég hely szá­mukra ottan, hová Ígéretekkel csalogatjuk be az idegen s többnyire ellenséges elemeket; nem kellene a székelyt hazánk béresének tekin­tenünk, hanem oda hatnunk, hogy Székelyföld bérczei között s völgyeiben újból föltámodjon egyesülten a régi Athéné és Sparta ! Ekkor nem sokáig- lobbantliatnák szemünkre hogy csekély számban vagyunk! Mellőzöm egyelőre pl. a vasutak gyors ki­építését, — minél a Székelyföldre mint egyebütt is, csak utoljára gondoltak, — mellőzök most több más fontos kérdést, csak azt kérném ha­zánk őrangyalától, hogy engedné meg, miszerint a kimérhetlen fontosságú fennebbi kérdésekben egyet értsenek nemzetünk irányadó fiai, üljenek ezek akár jobb- akár baloldalon az országházban. N.-Szeben, 1872. márc.z. 19-én. Simon Péter, magv. kir. államfőgymn. tanár. Magyar képviselőház. Gróf Lónyay Menyhért beszédéből, melyet * a képviselőház marcz. 28-iki ülésében tartott. *4;. Magam is azon nézetben vagyok, hogy oly fontos törvénynek, minő a választási törvény, tárgyalására a leg- "s czélszerübb időszak az ülésszak kezdete; azonban meg­jegyzem, hogy a választási törvény iránti javaslat a kép­viselőházhoz beterjesztetett november 9-én, tehát nem so­kára 5 hónapja lesz, hogy a ház előtt fekszik. Beterjesz­tetett e javaslat előbb, mintsem szerencsém volt e helyet elfoglalni; azonban az összes minisztérium terjesztvén azt a ház elé, e javaslat iránt a felelőséget és együttműkö­dést egész készséggel elvállaltam. Az ellenzék részéről sokszor és tegnap is szemrehányásként emlittetett, hogy mi nem közelitünk és egyátalában nem vesszük tekintetbe az ő igényeiket. Az okoknak mindig kész volt engedni e párt, a törvényhozás menetére hivatkozom, hogy midőn e helyet elfoglalni szerencsém volt, a budget tárgyalás kéz detén magam szólitottam fel az ellenzék vezetőit, hogy értekezzünk e tárgyról és rövidítsük meg a budget tár­gyalások folyamát, hogy üdvös törvények alkotására mi­nél több időnk jusson. Sajnálom hogy nem hallgattattam meg. Mi természetesebb, mint az, hogy a budget tárgya­lás hosszú folyamu volt, és ennek folytán minden törvény- javaslat tárgyalása és igy a választási törvény is az or­szággyűlési időszak utolsó hónapjaira maradt. Mindamel­lett még azt sem lehet mondani, hogy nem volt elegendő idő adva ezen törvényjavaslat tanulmányozására, — mert hogy kellő idejök legyen a képviselőknek ezen törvényja­vaslat minden részletével megismerkedni és azt alaposan megfontolni, az osztálytárgyalások előtt a ház hosszabb ideig szünetelt, a többség tárgyalta részletesen, tett rajta nevezetes módositásokat. Alaptalan tehát mindazon állítás, mely ezen javaslatot egyszerűen kormányjavaslatnak kí­vánná tekinteni. Megindult az átalános vita február 21- én, és tartott marcz. 5-éig, tehát egész 14 napon át; márczius 5-től 29-ig 24 nap telt le, összesen több mint egy hó, a nélkül, hogy bármely eredmény eléretett volna4 TÁ»€1A. Egy csempész életének utolsó napjai. (Folytatás ёз vége). Miután a csempész Dridif George ellen nem voltak semminemű gyanuokok, sőt ellenkezőleg az őt vádló egyé­nek jöttek volna hamis vádért és testi sebzésért kereset alá, — felgyógyulása után szabad lábra bocsáttatott. Első gondolatja a volt, kogy induljon neki az általa annyira szeretett havasoknak, az az, hogy folytassa a do­hány csempészésnek általa annyira kedvelt mesterségét. O, ki úgy nőtt fel mint a fa az erdőn ; kinek államról és annak jogairól, semminemű fogalma nem volt: úgy véleke­dett, hogy az által ha a vám kikerülésével hord dohányt az országba, mit sem hibázik, sőt ellenkezőleg az állam követ el igazságtalanságot akkor, a midőn őt becsületes keresetében gátolni kívánja. A Dridif felfogásán úgy hi­szem senki sem bámul, kivált ha meggondolja, hogy akár­hány, műveltségnek magasabb fokán álló egyén is elég gondatlan az állam jövedelmének szándékos megcsonkítását nem tartani hibának. Útnak is indult volna Dridif, de eszébe jutott, hngy elfogatása alkalmával tüszője, kése és aczélja — mind olyan eszközök melyekre a havasok rengetegében szüksége vala — ott maradtak azon háznál, hol méltatlanul vádol­ták lopás — kisérlettcl és a hol ártatlanul oly pogányul meg- kinzák. Tehát elhatározta útját arra venni, és ott maradott eszközeit magával vinni, különben is egy bizonyos inger vonzotta arra a helyre, hogy megtekintse, hol járt ama sötét éjszakán ; hol üldözték a kutyák ; hol esett el, és hogy miként néznek ki azon emberek, kik vele oly lelket­lenül bántak. A ház közelébe érve megpillantá a gazdát, ki szol­gájával ёз pár napszámossal a kertben kapált. Ennek kö­vetkeztében nem is folytatá tovább útját a ház felé, hanem befordult a kertbe. A mint a gazda meglátá, elébe ment, és kérdezé, hogy miért jött. Dridif röviden előadá, hogy visszamara­dott holmiját kívánná magához venni. A gazda úgy nyi­latkozott, hogy kiadja; evei félre ment és szolgájával hall- kan értekezett. Kevés idő múlva megint visszafordult Dridifhez : épen ozsonya ideje van — úgy mond — fel hagyjuk a munkát; jöjjön, faljon velünk, — mire meg is indult előre. Dridif egy darabocskát gondolkozott, aztán utána indult. Nem elletném — szólt a gazdához — én már ozsonáztam. Nem is kívánok a házba bemenni, csak légy szives ide adni holmimét; iudulok utamra. A gazda szépen szólott hozzá, hogy igyék bár egy pohár pálinkát és ne nehezteljen reá, mert csakugyan azt gondolta, hogy marháit akarta ellopni. Így beszélgetve elértek a házig. A ház előtt megállóit Dridif; nem megyek be gazda, mert borzogat a hideg; a draku megint közelemben van. Ugyan jöjjön be, biztatá a gazda, legalább pihenjen meg hisz még nappal van, és a draku csak sötétben szokott járni. Dridif végül, talán azért nehogy félénknek tartsák, bement. Az asszony is szívesen fogadta; kenyeret, szalo- nát és egy kulacs pálinkát tett az asztalra. A csempész nem ett, de a pálinkához, az imádott ratiuhoz közbe közbe ő is hozzá szólott. A mig az ozsonálás folyt, a gazda sokat járt ki és be. A szolga lóra ült és elvágtatott. Az egyik napszámos és egy czigány, elsompolygott. Dridif mindezen sürgölö- désre nem sokat figyelt, hanem költötte báránybörös mellre valóját és a gazda engedelmével egy padra dőlt pihenni. Elhatározta hogy útját csak is naplemente után a hüvesen folytatandja. A mig Dridif a szobában szendergett, addig a szolga is visszatért és a sandargo czigány is megérkezett. A pitvarban a gazda a feleségével, szolgájával és a czigány nyal tanácskozott. E közben még egy egyénnel sza­porodott a tanácskozók száma. A gazda sógora, egy nagy erős ember is megérkezett. A gazda a kamarából egy par kötelet és kapanyelet hozott ki, és miután ezeket a ta­nácskozók között kiosztotta, feleségének intett hogy menjen be a szobába. Az asszony alig ment be, már elkezdett „tolvajt, gyilkost“ kiáltani, mire a tanácskozók a kapanye­lekkel és kötelekkel berohantak. A kiabálásra a szendergő Dridif is felült és bámulva nézte az egész jelenetet. A gazda rögtön vallatni kezdette, hogy mit csinált az asszonynak. Semmit atyafi felett Dridif, azt kell hinnem, hogy az az ördög a melyik engem idáig kisért, helebujt. De nem addig van az — szólt a gazda — akasztani való rablója; te meg akartad ölni a feleségemet; de most megfizetek én neked az egész életre. Erre intett a szolgának, meg az ajtó nyílásán kukucsáló czigánynak, hogy kössék meg. A félénk czigány vonako­dott, de a gazda borzas hajánál fogva az ajtou berántotta, és nyaklevessel biztatta engedelmességre. Dridif látva a dolgot felállott és igy szólott: halljátok, egyiket sem bántottam, semmi rosszat nem tettem ; nem bánom kössetek meg, de ne bántsatok. Adjatok a törvény­szék kezébe. Ezzel saját maga összetette két kezét és oda tartotta. A czigány látva hogy nem taiál ellenvetésre,

Next

/
Oldalképek
Tartalom