Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1912

XXIII

mellett. Mintha a hajóból kiemelkedő erkélyen ülnénk. A hajókamra fala áruyékot bocsát ránk, innen nézzük az aranyos napsugárban fürdő tájat. A pajkos Elbe, a hegyek sötétszőke leányzója kacéran mosolyog reánk s mi kíváncsian kérdjük, vájjon ki ő s merre van hazája ? Már messzi utat tett meg; az Oriáshegység Schneekoppejából (1400 m.) jön e cseh leányzó, mint rohanó hegyi patak, aztán szerelmes lett beléje a cseh Moldva és Eger és sok má3, mindezek kisérik siető futását az Északi tengerig. Csak dalolj nekünk Elbe, te örök ifjú leány, kire oly szépen illenek Goethe szavai: . . .

»Vom Himmel kommt es,

Zum Himmel steigt es,

Und wieder nieder Zur Erde muss es,

Ewig wechselnd «

(Gesang der Geister über den Wassern.)

Jól ismered te ezt az utat, melyen mi most először megyünk. Ám egyszer te is voltál idegen, mikor évezredek előtt vakmerőén törted át a Cseh középhegységet s kimostad azt a mély völgyet, melyet úgy csodálunk.

Hajdanában — feleli ő — még történelemelőtti időkben valamely tengeröböl utolsó, nagyon elhomokosított medre volt itt; krétatenger, mely millió s millió kvarc szemet rakott le, ezek mész meg agyagos kötőanyaggal egyesülve vízszintes lapokká váltak, melyeken aztán én meg társaim — az elemek — merőleges hasadékokat vájtunk. Csupa homokkő az, amit itt láttok partjaimon. A viharok, esők, mennydörgések s villámok csodálatos formákat faragtak belőle.

Legtöbbje kikerekített, formás csonkakúp, van aztán sok egyenesen álló sziklafala, melyekhez sajátos, zsákalakú sziklaoszlopok támaszkodnak. Ilyen groteszk és fantasztikus partok közt haladtok majd Pirnáig. Most vagytok a