Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Nagyszombat, 1904
20 nyilatkoztatás nélkül is, pusztán természetes eszét használva megismerheti; sőt ugyanezen természetes alapon még ama súlyos kötelesség tudatára is ébredhet az ember, amelynek neki a bűn és büntetés terhe alatt ezt a czélt meg kell valósítania, el kell érnie. A sz. irás is tehát azt tanítja, hogy a jelzett végső czél természetes czélja az embernek! A Böleseség könyve 13. és 14. fejezetében kikel azok ellen, akik Istent nem ismerték meg a látható világból, hanem bálványozásba merültek, s az igaz Isten iránt tartozó vallási kötelességeket a bályványokra pazarolták. Boldogtalanoknak mondja őket, akiknek reményök a holtak között van. Az ok pedig, miért korholja őket s elítéli, — az, hogy hiv- ságosak, természetökkel visszaélők; „mert ha any- nyit tudhattak, hogy ismeretet nyerhettek a világról, mennyivel könnyebben megtalálhatták volna annak Urát?1Csudálatos állítás! — Tehát nehezebb a világ teremtményeit megismerni, mint a teremtmények Urát. Ámde azokat természetes eszünkkel megismerhetjük, annál könyebben a Teremtőt magát. Isten eme természetes ismeretét összeköti az irás a boldogság problémájával. Csalódnak és boldogtalanok azok, akik nem Istenben keresik reményeik valósulását. Csalódásról, boldogtalanságról, reményvesztettségről azonban csakis akkor lehet szó, a mikor valamely eszes lény ezé Íját téveszti és elveszti. Természetes igazság tehát az irás tanítása szerint, hogy az ember csakis Istenben valósíthatja meg reményeit, találhatja föl boldogságát. A természetes Isten-ismeret eme hiánya és a természetes végső czél ezen megtévesztése nemcsak egyszerű természetellenese ég az irás szemében, hanem nagy bűn is. Különben miért ostorozná a bálványozókat; miért hozakodnék elő a büntetés borzalmaival: „ők boldogtalanok, és a holtak között azok reménye?“ Világosabban és keményebb szóbőséggel tanítja mindezt sz. Pál apostol. Határozattan kimondja, hogy Isten megismerése oly természetes valami, mint a látható világ dolgainak a megismerése :
