Állami gimnázium, Nagykikinda, 1886

a nemzet fejedelmében ne csak tényleges, hanem törvényes uralkodót is lásson.

Végelemzésélien, igaz, hogy hazánkban sem egyéb egyházi szertartásnál ; olyan — hogy Falk M. hasonlatával éljek — a minő a házasságra adott egyházi áldás. De valamint ezen áldás csak külső jele két egyén magán megegyezésének, úgy a koronázás is csak egyházi szertartással való szentesítés a trónralépő fejedelem és népe között létrejött államjogi sz'-rződésnek. Mint pusztán egyházi szertartás azonban nemcsak hogy sohasem hajtatott végre, sőt inkább a fenntidézett alaptörvények meghozatala óta az örökös királysággal szemben nevezetes alkotmánybiztosítékot képez, mivel azóta az uralkodás törvényes voltára nézve az örökösödési jog magában véve, a koronázás nélkül nem elegendő.

Az 1723. évi 2. t. ez. ugyanis világosan elrendeli, miszerint minden örökös király, hogy Magyarországon törvényes királynak tekintessék, tartozik magát megkoronáztatni, a királyi hitlevelet kiadni s ezt ünnepélyesen leteendő esküvel megerősíteni.

S ezért államjogunk, de magát a pragmatica sanciiót megerősítő törvény értelme szerint is nem szenved kétséget, bogy II. József császár, a pragmatica sanctio törvénybe igtatása utáni fejedelmek között az egyetlen, ki a nőági örökösödést szabályozó törvény világosan kikötött föltételei daczára a koronázást mellőzte és 10 évig absolut hatalommal uralkodott: törvényes uralkodónak nem tekinthető, s a törvényesen uralkodó magyar királyik számát nem szaporítja.

Az ő absolut uralkodása indította a nemzetet arra, hogy utóda, II. Linót király uralkodása alatt az 1791. évi 3. t. ez.-ben minden kétségét kizárólag kijelentse és megállapítsa, hogy az örökös király trón rálépte napjától számítandó 6 hó alatt tartozik magát megkoronáztatni, a királyi hitlevelet kiadni s azt Ünnepélyesen leteendő esküvel megerősíteni.

S mindezek daczára voltak és vannak, kik hiszik és hirdetik, hogy a koronázás hazánkban sem egyéb, mint tiszteletreméltó de elavult hagyomány, mely az uralkodó jogait nem növeli, valamint elmaradása azokat nem csökkentené.

Ez téves felfogás.

Igaz ugyan, hogy az örökös királyság eszméje, maga az örökösödési jog fogalma és természete azt hozná magával, hogy az, ki az örökösödési jog és rend értelmében trónra lép s az ország kormányát átveszi, elődjének trónjával, annak az uralkodásra vonatkozó összes jogait is örökölje.

Tényleg ez azonban nincsen így; mert habár az 1791. évi 3. t. ez. kijelenti, hogy az örökös király addig is, mig magát megkoronáztatja az országot a törvényes kormányzati műszervek segélyével alkotmányosan kormányozhatja, s alattvalói neki addig is hűséggel és engedelmességgel tartoznak, az ugyanazon évi 12. t. ez. ezzel szemben rendeli, hogy a törvényszentesítésnek, nemesség és kiváltságok adományozásának jogát csak a törvényesen megkoronázott király gyakorolhatja.

A trónralépő örökös király ennélfogva felségjogainak osztatlan birtokába és gyakorlatába csak a törvényes koronázás után jutván, világos, hogy a koronázás a király jogait igenis szaporítja s elmaradása esetén az örökös király egyik legsarkalatosabb felségjogát, u. m. a törvényhozásban való részvételt, törvényesen nem gyakorolhatná.

Kitűnik mindezekből, hogy a törvényes koronázás hazánkban Szt. István ideje óta részint a nagyon korán kifejlett szokásnál, részint törvényes intézkezkedé-