Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Tájékoztató (Átvétel, megnyitás)

(gimnáziumba) járt, a másiknak, aki otthon tanult: Mit Kossuth? Az semmi I Avram lancu, az a nagyember, stb. A másik eset. A piarista társház befogadott egy szegény telsöbb osztályú tanulót. Mindig megbuktatták, valószínűleg azért is, mert nálunk volt. Egy­szer számonkértem, hogy miért nem tanul jobban, és mondom neki, ha valamit nem tud, jöjjön el hozzám, majd segítem, és hozza mindjárt a latin auktort, amelyet olvasnak. El is hozza, olvas, mon­dom, fordítsd le. Hallgat. Nem érted? Ertem, de magyarul nem tu dorn lefordítani, csak románul. Már nem volt meg hozzá a szük­séges magyar szókincse. Az első példa megmutatja a nagy lelki szakadást, a másik a nagy nyelvi rombolást. Hz az a két pont, ahol a magyar életbe való bekapcsolódásnak minél előbb meg kell történnie : a hazafias érzésben és a magyar nyelv minél előbb való tökéletes megtanu­lásában. 2. A nemzethüség nincs nyelvhez kötve. Hazánkban többféle nép lakik, mindegyiknek megvan a saját nyelve, de mindannyinak közös a hazája. Nyelvét, kultúráját egyiknek sem kell feladnia, mindegyik megtarthatja, müveiheti. Egy a feltétel és kötelesség mindegyik számára : nemzethüség, a közös haza szeretete, mindegyik számára a magyar nyelvnek tudása és a magyar kultúrának a megbecsülése, Mindenkit erős szálak, gyökerek kötnek e hazához: hagyományaink, őseink sírjai, elődeink könnye, vére, verejtéke, a táj, a klíma, és így mindenkit egy bizonyos lokálpatriotizmus. Hogy a hazaszeretet, a nemzethüség nincs nyelvhez kötve, mutatja a következő eset. Velem történt. Mint fiatal tanár Rózsahegven, Liptómegvében, az ottani piarista gimnáziumban működtem. Egy március 15-én szokatlan lárma csap ki osztályomból, a Il-ik osz­tályból. Arra megyek, éppen kilöktek egy fiút, egy akkori pán­szlávnak a fiát. Benézek az osztályba, látom, hogy mindegyik kis tót fiúnak a mellén magyar nemzeti kokárda. Kérdezem, mi történt? Miért tették ki az illetőt? Erre az egyik szóról-szőra így felelt: »Azt szólt, hogy nem vágyom mágyár« így vettek elégtételt ma­guknak. Magyar fiúk voltak-e ezek, noha nem tudtak jól magya­rul? A másik — tán anekdota — de lehet történelmi tény is, a kö­vetkező: Ferenc József király annak idején valamelyik Budapest környéki sváb faluban járt. A község nagy ünnepélyességgel fo­fogadta Szóba áli egyik-másik polgárral, és kérdezi az egyiktől németül: Wie seid Ihr gesinnt ? Majestät, wir sind gute Ungarn, aber unser Richter, der ist ein schwarzgelber Hund. Magyarul : Milyen érzésüek vagytok? Felség, mi jő magyarok vagyunk, de a bírónk az egy fekete sárga kutya. Persze a jő sváb gazda el sem tudta képzelni máskép, minthogy a király erős érzésű magyar, és ugyanezt elvárja minden, bármilyen nyelvű polgárától. Hát ezek nem voltak jó magyarok ? Zechenter. a magyar színjátszás érdekében, ami akkor még nem volt, a kővetkező beszédet adta ki németül: »Entwurf zu einem ungarischen Nationaltheater. In einer Rede an das Vater­land, Pressburg 1779. (Vázlat egy magyar nemzeti színházhoz. Egy beszédben a hazához, Pozsony 1779). Németül a magyar nemzeti

Next

/
Oldalképek
Tartalom