Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1914
1. A jótékonykodás művészete. (Vidákovich Dániel főgimnáziumi igazgató beszéde a főgimnáziumnak 1914. évi december hó 12-én tartott jótékonycélu ünnepélyén.) Mélyen tisztelt vendégeink, kedves tanuló ifjak! A jótékonykodás művészetét az adakozás módjában kell keresnünk. Amint minden téren találunk kontárokat, úgy találunk bőségesen hozzá-nem- értőket a jótékonykodásban is. Ám a hozzá-nemértéssel jótékonykodó hamar nyer bocsánatot, ha jótékonykodásával nem okoz másoknak lelki, testi, vagyoni kárt, míg a tudatosan véghezvitt művészieden jótékonykodás megró-. vásra méltó általánosságban. A művészettel való adakozásnak első feltéteie az, hogy az adakozó tudatában legyen annak, hogy az alamizsnálkodáskor nem a magáéból ad tulajdonképpen, hanem csak idegen javakat osztogat szét. Mi csak sáfárai vagyunk vagyonúnknak, a sáfárkodásért pedig az evangélium tanúsága szerint számot kell majd adnunk. Amit mi sajátunknak szoktunk mondani, az mind, mind az Istené, mert így olvassuk a zsoltárokban : Az Úré a föld és annak teljessége. Ha tehát a vagyon, amely a föld teljességének egy kis paránya, az Istené, úgy mi csak haszonélvezői, haszonbérlői vagyunk. Halálunk után más lesz vagyonúnknak, mindenünknek élvezője. Nekünk mindent'itt kell hagynunk, hogy azok másoknak szerezzenek majd örömet, hogy azok örvendezzenek, kik akár örökösödés, akár ajándékozás, akár vétel utján jutnak azokhoz. Magunkkal a sok vagyonból szemernyit sem vihetünk, de igenis magunkkal-visszük mint mentő tanúinkat az ítéletre jó-cselekedeteinket, azon irgalmassági lelki és testi cselekedeinket, melyeket életünkben Isten szándéka szerint cselekedtünk. A művészettel való adakozás második feltétele az, hogy az adakozó legyen annak tudatában, hogy a jótékonykodás nemcsak könyöriiletesség, hanem egyúttal az igazságérzet folyománya is kell hogy legven. Mihelyest az egyik kizárja a másikat, elveszti a jótékonykodás valódi belső becsét. Az igazságérzet itt az, hogy elfogadjuk Aranyszájú Szt. János kijelentését: Nem azért kaptuk javainkat, hogy dinom-dánomban éljünk, hanem azért, hogy a szegényeken segítsünk. Az igazság itt az, hogy a könyörületesség nem bír oly nagy erővel, hogy megfelelni képes lenne korunk feladatainak, mert a mások bajainak megszüntetése, fájdalmainak enyhítése magábanvéve kevés, az igazságérzetünk azt követeli, hogy az illetőnek javát kell előmozdítanunk. Az irgalmas szamaritanus nem elégedett meg a fél-irgalmassággal, a sebek beolajozásával, bekötésével, ital- és élelem-nyújtással, hanem továbbment, az
