Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1914
4 igazságérzete azt parancsolta: nekem azt az embert teljesen lábra kell állit- nom, ezért vitte el a fogadóba, ezért hagyott ott hátra költségeket arra az időre, mig teljesen felgyógyul. Az igazságérzet itt azt követeli, hogy a jótékonykodó ne elégedjék meg csupán a testi életre vonatkozó könyöriilettel, hanem hogy a szenvedőnek lelkét is munkálja irgalmasságával, mert mit ér az, ha a könyörületességgel meg is hosszabbítottuk a szenvedő életének perceit, óráit, de leikéről teljesen megfeledkezve, azt veszendőbe menni engedtük. A művészettel való adakozás harmadik alapfeltétele az, hogy az adakozás a kellő időben történjék, hogy az adakozó ne húzza-halogassa a dolgot, hanem akkor nyújtsa segítségét mikor arra valóban szükség van. A példabeszédek könyvében olvassuk: Az alamizsnálkodást amit mindjárt megtehetünk, ne halasszuk holnapra. A kellő időben nyújtott alamizsna segítség, a késedelmező jótékonyság pedig csak oly ajándék, melynek ez illető semmihasznát sem veheti. Az adakozás belső becsét elveszti, ha az későn érkezik, aminthogy elvesztettük azt a napot is, melyben nem gyakoroltunk ir- galmassági cselekedetet. Titusz pogány római császárról írják, hogy napnyugta után számot vetett arról, hogy aznap mily jótékony cselekedetet vitt véghez. Ha azt találta, hogy aznap embertársai érdekében semmit sem tett, így kiáltott fel: diem perdidi!, ezt a napot elvesztettem. A késedelmeskedő hadvezér csatát vészit, a késedelmeskedő jótékonyság-gyakorló szintén elvesztette a csatát a szükséggel szemben, nincs tehát igénye a jutalomra, a koszorúra. Pedig a jutalomra igényünk van, az apostolok cselekedetei szerint: aki adományt fogad el, az hálára kötelezett, az adományozónak jutalomra van igénye. Hugyan számítson tehát jutalomra az, aki az elkésett alamizsnálkodásával valójában nem is gyakorolt jótékonyságot. Az elgondolt, de véghez nem vitt jótékonyság csak szándék, az elkésett jótékonyság pedig az előbbinek akaratos tejtestvére. A művészettel való adakozás negyedik alapföltétele a jó szándék. Azt mondják az emberek, hogy az arcból lehet megítélni a test szépségét. Ha ez ígv van, akkor a szándék az arc, melyből meg lehet ítélni a tett szépségét. A jó cselekedet becsületessége a szándéktól függ. Nem minden jó cselekedet valóban az, mert vannak külszínre jó cselekedetek, melyeknél nincs meg a becsületes szándék. Ilyenek rendesek a számításból, önzésből, fitogtatásból véghezvitt cselekedek, bár másoknak esetleg javával járnak. A szeretetből és igazságérzetből fakadó jótékonykodásban már megvan a jó szándék, az ilyenekből fakadó cselekedeteinkben mindig felismerhető a karitász. A karitász tényei mindig valódi igaz-gyöngyök. A humanizmus cselekedetei szintén a jótékonykodásnak tényei, de már csak igaz-gyöngy utánzatok. A felületes szemlélő sokszor összetéveszti a kettőt, de a mélyebben gondolkodó a kettőt különbözőnek fogja találni: A humanizmus főként azért jótékonykodik, hogy megkímélje magát a nyomor látásától, hogy elhallgattassa a füleinek kellemetlen panaszolkodást stb. Igaz, hogy ruhát ad, kenyeret, tejet, levest oszt, írni, olvasni tanít, betegeket gyógyít a humanizmus is, de szándéka félig tökéletes, csak a test szükségleteiről gondoskodik, az embereknek csak az ideiglenes, földi boldogságáról gondoskodik, jótékonykodása közben részint megfeledkezik a lélek örök-boldogsága előmozdításáról, részben tudatosan mellőzi ezt. A humanizmus így, vagy akaratlanul vagy tudatosan, de mindig csak félmunkát végez, könyörületességének tehát szépséghibája van. Aki felebarátjának csak földi boldogsága érdekében munkálkodik közre, az akaratlanul vagy tudatosan megcsalta jótékonykodása közben
