Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

3. Hogyan fizessük vissza a rosszat? a) A pofon. Bizonyára valamennyien emlékeztek Krisztus szavaira a hegyi beszédben, ahol ezeket mondja: „És aki egyik orcádat megüti, fordítsd neki a másikat is!" Van-e köztetek valaki, aki ezen parancsot már egyszer megfogadta? Nemde emberfölöttinek látszik ezt megtartani ? Egy hires festő mondta egyszer: „Aki az egyik orcádat megüti, add vissza neki kétszeresen a másikra." Így gondolkoztok bizonyosan ti is mindnyájan. Akit ütés ér s hozzá még az arcán, annak fejébe száll a düh és sötét erőszakkal sarkolja öt, hogy visszafizesse. Azt mondom: „sötét erőszakkal", mert bizonyára hallottatok már arról, hogy olyan emberek, akik haragjukban mást leszúrtak, utána azt mondották, hogy úgy cselekedtek, mint valami mély álomban — csaknem öntudatlan. Úgy jártak, mint azok az emberek, akiknek saját véleményét meg se kérdezik; jött az ütés s mindjárt mozgásba hozta karjukat a döfésre. Olyanok mint a csokoládé automaták : Fönt bedobja az ember a pénzt, aztán zörög és alul kijön a csokoládé. Épen olyanok az ilyen hirtelen haragú emberek: Megüti őket az ember vagy mond nekik valami rossz szót — aztán egy pillanatig zörög lelkükben s mindjárt kijön a felelet. Vájjon szép és emberhez méltó dolog-e az, pusztán csak ilyen automatának lenni? Ha egyszer elmélkedtek efölött, akkor talán már jobban megértitek, hogyan juthatott Krisztus arra a gondolatra, hogy azt tanítsa, hogy a rosszat jóval kell viszonozi. Kérdem, nem vagyunk-e mások szolgái, hogyha a rosszat, amelyet ők tesznek, egyszerűen utánozzuk, csupán csak azért, hogy ne nézzenek bennünket gyöngéknek? Vájjon nem vagyunk-e sokkal erősebbek, ha ellentállunk a kísértésnek, a lelki fertőzésnek és azt tesszük, amit magunk jónak és szépnek megismertünk? Képzeljétek csak el azt az esetet, egy fiú feltette magában, hogy művelt ember lesz és hogy sohasem fog többé másokat szidni és megütni. Ekkor néhány gyerek összedugja a fejét és azt mondja : „Ez a múltkor azt mondotta, hogy gyűlöli a szitkozódást és ütlegelést — de fogadjunk csak, vájjon öt perc múlva nem lesz-e hűtelen elvéhez?" S az egyik odafut és hátulról arcul iiti és csúnya szavakat kiált feléje. És valóban a megütött elfelejti föltételét és visszaüt — a fiúk meg hangos üdvrivalgásba törnek ki. Erre észreveszi, hogy mit akartak és keservesen széjyenli magát. Nem maradt hű önmagához, hagyta, hogy útjából eltérítsék, mások meglepték és kihozták a sodrából. Ha tehát megtörténnék veletek, hogy pajtásaitok felbiztatnak benneteket és azt suttogják: „Ezt nem szabad tűrnöd, annak alaposan meg kell adnod" akkor gondoljatok mindig arra: Ha most még tetejébe megteszitek neki azt a szívességet és engeditek, hogy durva példája megfertőztesse lelketeket s igy tanítómestereknek ismeritek el őt, hisz akkor még sokkal nagyobb a kár, amaz pedig akkor nevet csak igazán a markába. „Engedelmes tanítványaim vannak, az már igaz", igy szólhat, „mindenben utánoznak, én adom a hangot és ők, amilyen tanulékonyak, mindjárt utánam éneklik." Nem, maradjatok önállóak és énekeljetek saját módotok szerint! Amikor néhány év előtt oktatás alkalmával egyszer azt kérdeztem, ugyan miért adta Krisztus azt a parancsot, hogy ne viszonozzunk rosszat rosszal, ütést ütéssel, akkor egy fiú egészen helyesen azt felelte : „Mert akkor magunk is rosszak leszünk." Mit akart evvel mondani? Biztosan azt, hogy a pofonok, melyeket osztogatunk, leginkább önmagunknak ártanak, mert ezáltal hozzászokunk a durvasághoz. Fájdalom, a legtöbb ember annyira vak, hogy mindig azt hiszi, az a rossz, amit másoknak tesz, csak az illetőknek árt és önmagának talán nem. Nézzétek csak meg egyszer hirtelen az arcotokat a tükör-