Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

Farkas Imrében a hangulat-poézis őszinte lantosát látjuk, a ki a hatásvadászat mesterkélt útjait kerülve helyes irányt követ. Hiszszük is, hogy kibővült gondolatkörrel hatalmasabb, szélesebbkörü érzések dalosa lesz. HARSÁNYI KÁLMÁN. A kicsinyes egoismus köve fekszik a lelkeken — napfény nélkül pedig nincs virág, a fü összezsugorodik, színtelenül halvány a fényesen meleg nap nélkül. Zsendülő élet, forrongó nedvjárás, rügypattanás, lombba borulás a sugáros nap meleg csókja nélkül meg nem indul. A szinek ezer árnyalata mezőn, hegyek ormán, erdők sürii mélyén, patakok kristályos kék vizében, fűben, fában, levélben, virágok szirmán föl nem tűnik, ha nem özönlik rájok a magasság sziporkázó fényessége. Kell ez a tüzes meleg, másként nincs mozgó, eleven élet; kell a fény, e nélkül elcsitul a madárdal. Az éj hangja kuvikhuhogás, baljóslatú és félelmes. A költészetnek ez izzó napja a nemzeti érzés. Ez az a pünkösdi tűz, a melynek röpködő lángnyelvei szikrázva gyújtanak, kiszárítják a fertőző mocsárt, életre keltik a tisztaságos tavaszt, hogy ennek lehellete szűzies virágokat teremtsen. Nyomában mennyi illat, hány lángralobbant hideg lélek! — Mihelyt felhők takarják e sugárkévéket szóró napol, újra meggyülemlenek a vadvizek s a lelkek csupán a földön botorkálnak sárosan, kimerülten. Meghalnak a nagy gondolatok s a lángeszű geniek helyett imbolygó lidérczek után futnak, a kik megsenyvedi inakkal, közönyös zsibbadtsággal, elfásult szivvel csak mámort sóvárognak, elfeledve oltárt, hazát, Istent. Csak a nemzet örök lelkétől ujjászült költő tudja megbontogatni ennek a fénytelen világnak hideg és érzéketlen, nyers, anyagi és önző Capitoliumát, hogy az összeomlott romokon a szikrázó szellemnek, az örökkévaló nemzeti léleknek oltárát állítsa fel. Tüzet, szenvedélyt, viharzó, zúgó fergeteget, megihlető lángolást nem tud más kölcsönözni, mint a végigérzett, az anyatejjel beszítt véres és dicső mult, a melyben ott lüktet a magyar faj büszkeséges, szent hevülése, felkorbácsolt szenvedelme, soha nem csüggedő, erővel teljes ellenállása; ott álmodozik szelid, tartalmas lelke, merengő vágya a régi nagyságról, a mikor négy tenger vize mosta az ország határait. Bárd Miklósban mintha ez a lélek szólalna meg: a nagy Széchenyié, a bölcs Deáké, a higgadt, conservatív Aranyé, Harsányiban pedig a forrongó hév, a szélsőséges érzés lendül meg: a varázsos szavú Kossuthé, a szenvedélyes Petőfié. Sein a mélázó, mély érzés, sem a kitörő szenvedély nem lehet színlelt és hazug. Az igazság pedig az egyetlen nagy hatalom mindenütt, különösen a költészetben. Csak az igazság ragad magával, a hazugság bántóan unalmas, a sentimentalismus vizenyős érzelgései ép azért boszantók, mert hazug érzések. Az igazságban ellenben erő van, a mely meghallgatásra kényszerit. Ezért hallgatunk önkéntelenül is Bárdra és Harsányira, mert mindegyiknek hangjából a nemzeti lélek igazsága beszél. De nem elég, hogy igaz legyen a költő, fontos az is, hogyan mondja el ezt az igazságot. Mert a photographálás bármennyire is hű az eredetihez •— ezt érezzük — még nem művészet. Nem, az ilyen utánzásban nincs sennni, a mi megkapó volna, mert a képirónak nem a