Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

fa leveleit kell hűen lefesteni, hanem azt az érzést visszaadni, a mi elfog bennünket, a mikor egy tájat szemlélünk. Mikor tehát az igazságról beszélünk, az érzést értjük alatta, ennek kell hűnek, általánosnak lenni. Nem szükséges, hogy ezt elaprózva, részletesen lássuk, hisz a balladák homályosak, szakgatottak, rövidek — mégis hatnak, csak azért, mert csupán azt mondják el, a mi föltéttelenül szükséges. Nem is költészet semmit, vagy mindent elmondani. Az érzés igazsága — ez ama aranykulcs, a mely megnyitja a magyar sziveket Harsányi költészete előtt, akár midőn „Tölgylevelét" olvassák, a tisztaságos szerelemnek e bájos tündérmeséjét, a mely lélekből, csapongó játszi kedvből, elborulásból, izguló vágyból, édesen ömlő merengésből és kitörő szenvedélyességből van összeszőve; akár midőn poézisének egyéb virágaiban gyönyörködnek; vagy talán nem is virágok ezek, egy ömlő tűzfolyam inkább, a mely gyújt, nem azért, hogy pusztítson, hanem, hogy a kihamvadt lelkekbe égő lángot lopjon. A „Tölgylevél" genialis poézis alkotása. Szívdobogtató részei, káprázatos phantasiáju leírásai, egymásra toluló képei, szépséges jellemei, érzelmesen hevülő, trillás lyrismusa, visszhangosan csendülő nyelve, az álmok bús tragédiája mind megmagyarázzák ugyan azt a szokatlan hatást, a mit keltettek — de Harsányi Kálmán lelkének nagyszabású tartalmát mégsem ebben önti ki. — A telitett lélek forrongó vulkán. Egyszerre nem ömlik ki belőle az izzó láva, sok eruptio adja ki hömpölygő áradatát. A sötéten gomolyos felhőkben villám villámra születik meg s az égzengés harsogó dörgése kiséri a förgeteges záport — utána kiderül hamarosan az ég. De ebben a hamar múló, viharosan zuhogó, ömlő áradatban több erő van, mint a kitartó tavaszi eső hosszasan egyhangú permetezésében. Ezért figyelhetjük meg inkább Harsányit s gyönyörködhetünk költészetének egyéb alkotásaiban; mert lyrai lelke szenvedélyesebb lüktetéssel és hatóbb igazsággal szól hozzánk ezekben, a hol féktelenül lázas, korláttalanul rajongó, gyujtóan égető szive a fiatalság nemesen komoly hevének egész őszinteségével tör ki. Neki bálvány a haza, térdre hullva csókolja földjét, sarát, porát; lángja égeti lelkét, emésztő tűz ömlik belőle, hogy feltüzelje az álmodókat ; várja a hajnalt, esd utána, ha nem is lesz; nem is tud halkan játszani a hazaszeretet hárfáján, belevág zúgva, mert úgy érzi, hogy a mának közönyös álmából fel kell rázni nemzetét. Egy végnélküli Pantheont szeretne megépíteni Isaszeghtől Komáromig s Budától Aradig, a hol megszületnék a jövőnek nagyobbra termett, büszke nemzedéke. Bálványa nem új istenség, régi az, mint e hon, még annál is régibb, Álmosról, Ügekről szállt-e örökül, nem tudja, de messze idegenben ennek nevével szállt el a nagy Rákóczy lelke, meg a bujdosóké. Térdre hullva csókolgatja ennek zászlaját; irása: „Pro libertate," ez az ö hite, a szabadság, a mely mellén ragyog s a mely egyszer mennydörögve zúzza össze a fáraók korcs utódját, hisz a szabadság nevével millió szív van tele. E milliók szívéhez akar szólni, kár volna egy elé szórni lelkének rajongó álmait, ragyogó kincseit, ezektől egyszer népének lobogói fognak kibomlani, mert dalait, mint a vérét, mint a könnyét, az anyaföldre hullatja mind le. Nem békés fény az ő világa, lelke tüzes csóvákról álmodik, a melyek izzó üszköket, tűzesőt köpnek, hogy aczélt