Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

ezért találunk sokszor tartalmatlan ürességet bő szóáradatba fojtva, máskor meg befejezetlen dolgokat, vagy épen semmitmondó banálitásokat. Költészetének gondolatköre különben — talán épen fiatalsága miatt — nagyon szükkörű, egy húr zeng csupán rajta, a melyről Erdős Renée azt hiszi, hogy a szerelem húrja. Az általános és nagy érzések tiszták: ilyennek kell a szerelemnek is lenni. Hófehérnek és fönségesnek. Lelkinek és nem testinek. Shakspere, a britt óriás, bizonyít e mellett és a jelennek ideális poétája: Rostand, a kinek csodás finomságú szava szerint: „az ég munkásai a nagy szerelmesek"*). — Ez az egyetlen húr is hazug tehát Erdős Renée lantján, mert nem gerlebúgást, fülemile dalt, virágillatot énekelt, nem az angyalok segítőtársa, nem az „ég munkása" — de érzéki, búja vágyak tisztátalan kiszinezője ... A költészetnek hófehér szárnya van, csak a virágos pásitra száll le, a mocsár fölött elsuhan, mert ha sár tapad reá, összecsapzott szárnynyal tovább repülni nem tud, beléhull a szennyes vizbe s ott elpusztul. Ezért tagadtuk meg a költészet szent nevét ez irány dalosaitól, a kiknek jellemzésére legyen elég Beck Blanka és Erdős Renée korán beszennyezett lelkivilágának bemutatása. SZABÓ E

NDRE, j A költészetnek nem volt sohasem czélja ledöntögetni az oltárokat, hanem elhinteni a szívekben a megnemesítő ideálokat. Ha a poézis mégis herostratesi dicsőségre vállalkozik: eldurvul, eszmékben szűkölködővé lesz a társadalom, talaja posványossá, gondolkozása, vágya és tette erkölcstelenné válik. A rombolás mindig könnyebb az alkotásnál. Az ily féktelen idők, kell, hogy megszüljék Juvenalisukat, Abraham a Santa Clara-jukat, a kik a magok meggyőző, az igazságtói meg nem rettenő szókimondásukkal észretérhetik a züllésnek indult, kis emberek nagy bűneivel telitett kort. Az előbb vázolt irányzatnak nagy része van abban, hogy a kor gondolkozása sülyedt és durva. Közéletünk ijesztő elsekéiyesedése, a szereplők szennyes munkája, az előretolakodók bántó érvényesülése, a protekczió mindenhatósága, a nem is oly régen lenézett és ma féltékenyen beczézett „új" honfitársaink erős hatalmaskodása, a sajtó tisztességtelensége, a vallástalanság terjedése, az érzékiség buja orgiái az életben s költészetben egyaránt és még sok más — ez a szomorú következménye az elébb rajzolt iránynak. Ilyenkor áll elő a haldokló lélek megmentésére — a satira. Szinte csodálatos, hogy újabb költészetünkben alig halljuk ennek hangját. Kozma Andor csak politikai ferdeségeket ostoroz egyoldalú álláspontjáról; Ábrányi Emil általános megvetéssel dörög a fennálló rend ellen — egyedül Szabó Endre vallja magát nyilvánságosan satirikusnak, nagy keserűséggel hánytorgatva szegénységét, a melyet csengő pénzre válthatna föl, ha más volna, olyan, a minők a többiek. Ez az egész keserűség azonban olyan ízű, mintha mégsem akarták volna aranyakkal beváltani azt a bizonyos szegénységét. — Pedig igazán megérdemelné, hogy „egyék nagyurak asztalán", mert nagyon óvatosan, ritkán és akkor *) Edmond Rostand; A napkeleti királykisasszony. 74. 1.