Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

is csak nagy általánosságban bánik azokkal, a kik ellen pedig igéri, hogy dörögni fog. Mennykövei odacsapnak, a hol épen nincs pusztítani való. Mert hát Szabó Endre újszerű kivánván lenni, hogy valami élvezetest és Ínycsiklandozót adjon, beáll — atheistának. Erkölcstelen nem akar lenni, hát vallástalan lesz. De hogy a vallás, főkép a keresztény vallás, mikor sértette meg a fönnálló rendet — mert Szabó Endre úgy mondja, hogy a fönnálló rend megsértői ellen száll sikra — azt bizonyítani lehetetlenség, állítani pedig a képtelenségig nevetséges. Hogy a hitetlenségre, Isten tagadására és kigúnyolására nem az a nagyon sokszor fölhánytorgatott szenvedés, a „mennyit még a mártírok sem szenvedtek", vitte, az valószínű. Mert a szenvedés a vallásosság és a nagy emberek iskolája. Az ingadozók itt erősödnek meg, a Saulok ebben az iskolában lesznek Szent Pálokká; csak a jólétben elbizakodottak mondják: „Tegyük föl, hogy van Isten" és a végtelenül cynikus lelkű ember mer a tömeg gúnyos röhejére számítva igy szólni: „ ... ha a mennyekben van Isten és látja: én hogy élek itt lenn s igazságos ő szent fölsége — hát úgy megsajnál, mint a szegény fiát." Ez a megmagyarázhatatlan hang alapaccordja a „satirikus" Szabó Endre költészetének. Ha legalább némi szellemességgel volna fűszerezve, talán tetszeleghetne önmagának azokkal a nagy kijelentésekkel, hogy a theologusok nagy Istene — „pedig egyszer hitt nem is egyet, hanem hármat is, bőven tehát" — még „kisujja körmét se mutatta" néki; nem is hisz benne, hanem félelemmel vallja a sátánt, a kié az ország, hatalom, dicsőség, a mit „a papok tőle eldisputáltak" ; vagy a mikor káromlásra nyitva ajkát hirdeti: „Nohát édes Uramisten, Bár a mennyet elveszítsem: Nem hiszem, hogy te teremtéd A világnak ezt a rendjét, Sz' ha megbíztál volna engem — Én ezt — ucscse! — százszor jobban megteremtem." Az ily izetlenség, a legszentebbek kigúnyolása még sohasem hatott maradandóan. Ilyenekért hiába hiszi, hogy a késő kor majd emlegetni fogja : mert lehet, hogy ma tetszenek bizonyos körökben az efféle kiszólások : „Én a szent hitet sohse védtem Az okosabbak ellenében. Sőt gyomroztam papot és püspököt S czimboráskodtam a zsidók között", a melyek elmondásához különben igen nagy gyűlölet, elfogultság és még több durvaság szükséges — de hogy ezzel Szabó Endre a fönnálló rend ellen dörögne a maga erkölcsi magaslatáról, azt beigazolva nem látjuk. Azonban bármennyire sértők és költőietlenek is ez elmondottak, semmiségek azokhoz a sorokhoz képest, a melyekben a házasságnak szentséggé rendelését Kálmán királyunknak tulajdonítja nagyon is fölháboritó okadatolással: „Elrendelem, hogy szent legyen nálunk a házasság is; Áldják papok a szent frigyet, melyet férfi s nő köt, S a szentség révén megkötöm saját szavukkal őköt"; — vagy mikor ádáz gúnynyal az Ó-Szövetség legmegragadóbb történetét: az Isten tízparancsolatát rántja sárba egy „drámai költeményben." — Mózes emberi okokból maga késziti el a törvényt s hogy azt megtartsák, rászedi a népet hirdetve, hogy Isten adta és parancsolta a két kőtáblára Írtakat. De milyen ez a Mózes! A csodatevő, a nagy, a bibliai Mózes — fondorkodó, számító, hitetlen ember, a ki csak ijeszt a Jehova nevével, de maga