Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

Gondolkozó ember előtt rég ismert igazság az, a mit Bodnár Zsigmond új fölfedezésnek hirdet: észrevéve azt a kiáltóan felötlő szabályszerűséget, a mely az emberi szellem történetén végigvonul. A történelem tanitja a gondolatvilág szabályos megismétlődését. Egyik korszak ideális, lassan emelkedik s tetőpontját elérve újra hanyatlik ez a hullámvonal, hogy helyet adjon a realismus emelkedő és ismét eső hullámának. Szükség van erre a váltakozásra. Megtompulna a lélek a folytonos egyhangúságban. Más kérdés azonban, hogy milyenné formálják a gondolkozást ezek az egymást fölváltó, ellentétes irányok. Egy ragyogó elme az idealismust naphoz hasonlítja, a realismust éjszakához.*) Mindegyikben van élet, de más a napé, más az éjé. A realismusé a huhogó baglyok, ijesztő denevérek, az éji pillék élete. Sötét és nyomasztó. A materialismus letörli az általános eszmék zománezát, kivész a közös, az általános iránt való lelkesedés, egyéni érdek mozgatja az embereket. Az idealismus korszakaiban pedig szent a közös, az általános. Megéled a hit, fölbuzog a nemzeti eszme, szent az oltár, a haza, a trón. Az idealismus hozza létre a kereszteshadjáratokat s a szabadságharczokat. Az idealismus kora szüli a költőket, tudósokat, vértanukat. Az éj gondolatszegény. Ha alkot is valamit, a testi ember kényelmére hozza létre a gyárakat, a gépeket; az érzéki ember számára dolgozik s alkotásai anyagiak, sárból valók. A realismus korszakaiban a szürke, a színtelen ember bontakozik ki önző egyéniségével. Elhalványodnak a közös, az általános érdekek, kicsinynyé válnak az egész emberiség ideáljai — az egyes uralkodik minden fölött. A gyárak kormos, fekete füstje belepi a fehér virágok hamvas szirmait, a szív, a lélek elhallgat, csak a test parancsoló szava kiáltoz. A harangok méla zúgása, az orgona felbúgó dallama helyett a gyárak sivító füttye hajszol izgalmas munkába. A liliomos Madonnák glóriája szertefoszlik s a Venusok áttetsző fátyla az, a mi vágyó érdeklődést kelt. Születnek és meghalnak ez idők emberei. Nincsenek összeköttetésben az emberiség örök szellemi kincseivel; gondolatuk nem szárnyal túl az élet ködös gőzén s csak ennek a párázatos korszaknak élnek. Fényök tűnik és elmúlik, mint a hulló csillag. Mert ily korszakban még a legnagyobb geniek is csak praktikusak; nem sugárzik ki belőlük az örök ember szive; hideg eszök a térnek és időnek dolgozik, nem úgy, mint a lélek — az örökkévalóságnak. Az Edisonok törpe szolgák maradnak mindig a Shaksperek mellett. A motoros kocsik, a villamos lámpák sohasem ébresztenek hevülő lelkesedést, megszentült ihletet, álmodó merengést — de Michelangelo kupolás ívei, RafTael angyalai, Palaestrina zsongó melódiái féltett, örök kincsei maradnak az emberiségnek. Bizonyítanunk sem kell, hogy Nyugat most élte végig a realismus kicsinyes korát. Hullámverései átcsaptak hozzánk, de hogy nem hatalmasodtak el a lelkek fölött egész általánosságban, erősen lüktető, nemzeti felbuzdulásunk mutatja. Am épen művészeink, költőink, iróink nem tudták kikerülni ópiumos hatását, innen művészetünk minden idealismus*) Prohászka O. Diadalmas világnézet.