Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898

Szeptember 11-én a kora reggeli órákban az a rémhír járta be a várost, hogy felséges asszonyunk, Erzsébet királyné életét gyilkos kéz oltotta ki. A megrendült honfiúi szív kétkedésével fogadtuk a bírt; vártunk, reménykedtünk, hogy majd csak jön a kedvezőbb hír; hiába vártunk, hiába reménykedtünk; megjött a hivatalos távirat, mely bizonyossá tette a kétkedve fogadott rémhírt.

Bele kellett nyugodnunk a Gondviselés megmásíthatatlan intézkedésébe s iparkodnunk, hogy mint a szíven talált nemzet egyik paránya, mi is kifejezést adjunk a mélyen érzett fájdalomnak.

Októberi ellenőrzőnk jegyzőkönyvének tanúsága szerint — ekkor örökítettük meg a boldogult emlékét — mindjárt, a hogy a rémhír valóvá lön, kitűztük az intézetre a gyászlobogőt, mely 30 napig volt kiáltó tanúja a mi mélyen érzett fájdalmunknak és nagy veszteségünknek. Ifjúságunk karszalagot öltött s a halálozás és temetés közt való napokon a leg- példásabban óvakodott minden zajongástól. Szept. 17-én, a temetés napján, tanárai vezetése alatt részt vett a gyász-istenitiszteleten. Hivatalos ügyiratait gyászkeretben adja ki az igazgatóság. Az intézet a vármegyével együtt szept. 22-én' d. e. 11 órakor tartott gyászünnepélyt. A requiemet megelőzőleg a tornateremben gyűlt össze az ifjúság; az igazgató a következő beszédben méltatta a nagy királyné érdemeit.

Kedves fiaim! Hetedik éve, hogy rendkormányunk akaratából az intézet élén állok; a már legördült hat év alatt sokszor, nagyon sokszor volt alkalmam hoz