Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898

zátok szólani; tettem szívesen, tettem a legjobb tudásom szerint; tettem a legjobb atyai indulattal. Most az állás egy alig hordozható terhet tett vál- laimra. Nekem kell előttetek hivatalból kijelentenem, hogy Erzsébet királyné, Magyarország nagyasszonya nincs többé; nekem kell előttetek ecsetelnem azt az erőt fölülmúló fájdalmat, mely jó királyunk nemes lelkét újra érte ; nekem kell előttetek szótanom arról a példátlan fájdalomról, mely Magyarország minden egyes lakójának lelkét átjárta. Hol találok én szavakat, hiszen a fájdalomnak nincs hangja; hogy hintek én balzsamot fájdalmatokra, mikor a magamét is képtelen vagyok enyhíteni?

Kinos volna e feladat még akkor is, ha az emberiség megmásíthatatlan törvénye szerint — „embernek születtél, tehát meg kell halnod“ — hunyta volna örök álomra szemét nemzetünk édes anyja. De ezerszer kínos igy, tudva, hogy gyilkos erőszak ölte meg azt a nőt, a ki felséges férjének nyilatkozata szerint is soha nem ártott senkinek, a ki egész életét a jótékonyság angyalával karöltve járva élte le.

Hol vette a jogot ez emberbörbe bujt szörnyeteg arra, hogy e nemes szivet átdöfje; olyan kérdés, melyre választ adni nem tudok, de igenis le tudom vonni e nemtelen, e gálád cselekedetből a következtetést, hogy az emberiség egy része olyan útvesztőbe jutott, melyből kivezető út nincsen, mely elöbb-utóbb véres forradalomra vezet; mert nem hiszem, hogy a jók tétlenül nézzék sokáig e gazok garázdálkodását; nem hiszem, hogy a legutolsó fegyverhez ne nyúljanak e gazok kipusztítására, kik fenevadként támadnak minden politikai és társadalmi rend ellen s akarnak felforgatni oly intézményeket, melyeket évezredek szentesítettek, melyeknek jogos és üdvös voltát az emberek milliói vallják; csak e gazok tagadják és akarják lábbal tiporni megvetve magát az Istenséget, a ki királyt adott izrael népének, következőleg maga szent fölsége a megalapítója a dinastiáknak.