Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898

és boltjait, hogy a királyi herczegek számára csecsebecséket vásároljon? Nem a legnagyobb bizalom jele-e ez? nem bizonyítéka-e annak, hogy minden aggodalom nélkül jár-kel hü magyarjai között? A ki előtt ismeretlenek az ármányok és cselszövények, melyek lépten-nyomon kisérik a fejedelmi személyeket, az előtt legalább is kicsinyesnek tűnik fel e tény felemlítése ; de a ki tudja, hogy a nagybirodalmak uralkodói lábukat is alig merik kitenni fényes székvárosuk utczáira, mert minden kőben, minden fadarabban dynamitot vagy más robbanó szert látnak; minden férfiban, minden nőben egy-egy összeesküvőt vélnek : az tudja értékelni királynénk bizalmas járását-kelését s következményképpen levonja belőle, hogy a királyné és a nemzet a legszebb harmóniában éltek egymással. Talán épen e tudat adta nagy tragikánk, Jászai Mari ajkaira e szavakat a rettentő hír hallattára: „Ez Magyarországon meg nem történhetett volna.“

Oh dicsöült szellem, miért is nem kerestél gyógyítóírt nagy fájdalmaid enyhítésére hü magyarjaid között, kik oly benső vonzalommal, jobbágyi hűséggel ragaszkodtak hozzád! ? Ma is magunkénak vallhatnánk, ma is eldicsekedhetnénk, hogy a leghívebb nemzetnek vagy féltett, szeretett királynéja.

Mert ennyi s még számtalan, itt fel nem említett megnyilvánulását látta a magyar a fejdelmi édes anya szívének, csoda-e, hogy a nemzet csak nem kétségbeeséssel fogadta a borzasztó hírt, hogy nem tudta elhinni, hogy egyik honfi nagyobb félelemmel adta tovább a hírt mint a másik? Mikor azután meggyőződött a megmásíthatatlanról, mikor hivatalból értesítették a nemzetet a borzasztó merényletről, apraja, nagyja, föur és pór könyázva siratta meg szeretett jó királynéját, az ö édes anyját.

Magyarországon általánosabb gyász alig volt, a közelmúltban meg éppen nem volt. Nagy városok müízléssel épült templomainak tornyairól, palotáiról búsan lengő gyászlobogók hirdették a nemzetet ért