Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898

óriási, lesújtó gyászt. Kis városok és falvak egyszerű templomtornyainak és alacsony házainak sem volt más ékességök az általánosan érzett fájdalomhirdetö gyász­lobogónál. A kormány, az országgyűlés mindkét háza, vár­megyék, municipiumok gyűléseken adtak mélyen érzett fájdalmuknak kifejezést. A nemzet minden biztató szónélkül megmozdult s rakja össze vagyonát, hogy szoborban lássa meg­örökítve azt, ki öt annyira szerette, kit ö annyira szeretett. Mikor élettelen holttestét haza szállították, hogy ősei, szerettei mellé helyezzék s megszólaltak a szo­morú menet kísérői, a harangok, síri csend honolt a városokban és falvakban; a kalmár becsukta üzletét; az iparos félbe hagyta munkáját, a földműves hazatért földjéről, hogy tűzhelyén imádkozzék a szomorú útról megérkezett jó királyné leikéért, hogy tűzhelyén sirassa az ö édes anyját, a magyarok büszkeségét, Erzsébet királynét. Temetése napján felekezeti különbség nélkül gyászba öltözve ment templomba a hű magyar nép, hogy örök nyugodalmat kérjen Istentől tölünk el­távozó nemes lelkének. Soha ily egyetértő, ily együttérző nem volt a magyar. Nagy a nemzet minden egyes fiának fájdalma, de senkié sem oly nagy, mint a tiéd, jó öreg királyunk. Hányszor jártad már meg a fájdalom Golgotháját! Mexikóban elsirattad édes testvéröcsédet; megégve kellett látnod a boldogult testvérét; leszakítva láttad házad, családod büszkeségét, a magyar nemzet leg­szebb reménységét, egyetlen fiúgyermekedet, trónod és szép erényeid örökösét s most meg kellett érned, hogy gyilok foszszon meg attól, kit legjobban szeret­tél, ki örömidnek, bánátidnak osztályosa volt. Oh lesz-e erőd elviselni e borzasztó csapásokat, melyek közül egy is elegendő volna, hogy földre sújtsa, kétségbeejtse a közönséges halandót? ! Keress és találj

Next

/
Oldalképek
Tartalom