Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1896
24 templomaik mégis kellemes benyomást tettek egyszerű, köny- nyen áttekinthető voltuknál fogva. *) Ily mélyreható alakulás nem mehetett végbe anélkül, bogy a reakció erősen ne tiltakozzék ellene. Giotto szakított a hieratikus képírással, ezzel a teljesen orthodox és merev művészettel. Ujitó szelleme elhagyta a hagyomány szentesítette és a nép előtt kedves típust. így megtámadni mindent, mit eddig imádattal rajongtak kerül, néhány, a régin csüggö lélek előtt oly nagy véteknek tetszett, mintha magát a dogmát támadták volna meg. A tömeg azt hitte, hogy az óriási, idomtalan, merev és kifejezéstelen szent képek az angyalok müvei, s épen azért elvetemült vakmerőséget láttak abban, hogy egy világi profán festő az égnek alkotásait megjavítani merészelte. A nagy szent alakok megfagyott ereiben, az új élet meleg vére kezdett lüktetni; szemük mozgékonynyá lelt és emberi kifejezést nyert; hosszú kezeik és sovány ujjaik az emberi típuséhoz váltak hasonlókká; az eladdig lecsukott néma ajkuk mosolyogni kezdett ; ruházatuk alatt szivük verése érzett és körülöttük az egész természet új tavaszként fakadozott. Ezt, a vallási hagyományhoz ragaszkodó emberek nem tudták elviselni. Giotto megakarta mutatni, hogy Krisztus Urunk imádandó, isteni, de egyszersmind szép is lehet; a szenteknek lehet olyan szemük és kezük, mint nekünk, és mégis imádkozhatnak. Arezzói Mar- garitone az a festő, a ki a leghevesebben tiltakozik az újítások ellen, leginkább ragaszkodik a hagyományhoz, s fest a régi minták szerint. Margaritone az újításban roszat lát, mert szerinte a férfi és nő típusait újjáalakítani annyi, mint visszatérni a pogány művészethez; hogy felidézni a természetet, a vétek e szülő anyját, egyenlő a pogányság szellemének felidézésével; hogy a művészi forradalom mögött, tudományos, politikai, vallási forradalom rejlik, mely el fogja söpörni a hagyományokat és az észt juttatja uralomra. Ezért kopogtat ö be úgyszólván minden kolostorba, felingerli a szerzetes-rendek haragját, folyamodik a pápához, kitől megbízást kap, hogy a régi szokáshoz híven fesse képeit. Minden idejét arra fordítja, hogy egyetemes reakciót keltsen fel; elátkozza az újítókat és müveiket, s mint a történelem minden reakciónáriusa, azzal a fájdalommal tér sírba, hogy felismeri erőlködéseinek tehetetlenségét és munkájának hiábavalóságát. Hiába, az új eszme, az új irány diadal*) Balics.
