Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1894

— 27 — zett egyik, vagy másik esetben. így önvizsgálathoz szoktatjuk s ha ezt történelmi — különösen a szentek életéből vett — példákkal támogatjuk, saját életünkben pedig mindent kerülünk, a mi nevelői eljárásunknak meg nem felel, növendékünket oly fegyverrel látjuk el, melynek birtokában a gonosz támadásai ellen mindég sikeresen védheti magát. Sajnos azonban, hogy e könnyen idomithatók száma nagyon is csekély, míg a megátalkodottak jóval többen vannak. Ezeknél a helyesen alkalmazott szigorúság a legbiztosabb nevelési eszköz, tehát sem az elnézés, sem a folytonos gyanúsítás, korholás. Néha azonban nem árt a büntetés mellőzése, ha e helyett megparancsoljuk a könnyelműségből, vagy talán a munkától való irtózás miatt elkövetett mulasztás pótlását. Ez kezdetben kelletlenül fog menni, de ha semmit el nem engedünk, végre is megtörjük a makacsságot. Most már helye van annak is, hogy figyelmeztessük arra, hogy minden alkalommal a jó Istent és szerető szüleit sérti meg s ha ezek meg is bocsátanak, Isten haragját el nem kerüli, csak ha őszinte bánatot és javulási szándékot mutat, mit ismét a kisebb hibák elnézése eredményez, nehogy a javulás utján haladó a már fölösleges szigorúság miatt visszaessék előbbi helyzetébe. 3. ^ Vágyó tehetség neVelése. A mit az ész jónak lát, helyesnek tart, a szív is érzi azt. E kettő nyomán bizonyos leküzdhetetlen érzés sarkal arra, hogy a jót, helyest megvalósítsuk. Ezen ösztön a vágy, mi, ha elhatározássá érlelődik, akarattá lesz. Az akarat alapja az ember lelki életének s ettől annyira függ, a kettő egymással oly szoros kapcsolatban van, hogy akaratunk irányítása lelkünk bélyege* jellemző vonásunk, mely minket embertársainktól határozottan megkülönböztet s önálló egyéniséggé tesz. Önállóvá — mondom mert közös birtokunk csak a szabadakarat. Ennek érvényesítése azonban elválaszt bennünket, hogy jó- vagy rosz irányban folytassuk utunkat. Magunkra maradván ily módon, öröm fog el arra a gondolatra, hogy leráztuk a nyűgöt, mely társainkhoz kapcsolt s élvezni akarjuk a függetlenséget a szabad cselekvéssel. Ámde mindjárt akadályra találunk, mi érezteti velünk a függetlenség hátrányát s a vezető szükségét. Egy útvesztő előtt állunk, melyről az első lépés talán az erény, talán a kárhozat ösvényére juttat. Mi természetesebb, mint az, hogy a többség példáját követjük, mert hiszen az erény göröngyös, küzdelemteljes útját mindenki kerüli. S hol van e ferdeség nyitja? Csak vágyaink korlátlanságában és túlságos becsülésében annak, a mi lelki életünk veszé3*