Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1891
túl s a régi elawsicisnius egyszerű, remek nyelvén szú Iának. II. Kómában tulajdonképen két latin nyelv dívott, az egyik oratio urbana vagyis az irodalmi, a másik oratio vulgaris, communis vagy plebeia, a köznép nyelve, melyet az előkelők rusticitas névvel is jeleztek. Mesterségesen, mint egy üvegházi növényt, ápolták a császárok és iskolák az irodalmi nyelvet, mely azonban a természetes feljődéshez szükséges anyagot a nemzettől nem kölcsönözhette, mivel ettől idegen volt; vallásban, bölcsészeiben támaszt nem nyerhetett, mert nemzeti egyik sem volt; s igy miként a fa, melynek életadó főgyökerét elvágták, tengődik bár egy darab ideig, de senyved, satnyul szemlátomást; pusztult, veszett az irodalmi nyelv is, hogy helyet adjon az életképes népnyelvnek. Élt még a római nép nyelvében, intézményeiben; s bár nem az irodalmi nyelv szabályai szerint fejlődött, mint a gram- maticusok s rhetorok óhajták, de azért haladt előre és az élő nyelv törvényeinek megfelelőleg változott. így történt, hogy egyik-másik régi szavát elejtette, új fogai • mák jelölésére új kifejezéseket fogadott el, a ritkább szólamokra ráütötte a közhasználat bélyegét. Mindez rendes, szervi utón ment se császártól, se rhetortól rá nem parancsolható eszközzel és erővel. A rusticitas kiejtésében kezdett egész szótagokat teljesen hangsúlytalanoknak tekinteni, vagy épenséggel elejteni, pl. mondta debilis helyett debil, famulus helyett Iámul, pars helyett pa, populus helyett po, domus helyett do, gaudium helyett да ad, regere helyett reger, coelum helyett сое/, stb. Még szembeszökőbb eltérés mutatkozik a névszók hajlitásában leg'kivált a nyugat-római birodalomban talált IV. és V. századból való feliratokon. Nem ritkán a nominativus és accusativus pótolta a többi eseteket. A genitivust de, a dativust ad viszonyszó kapcsolásával fejezték ki: miles de stipendiis-stipendioriuui, oppida de ►Samnitibus Samnitum. Ez a nép nyelv természetes fejlődése volt és sokkal régibb a classicus kornál. Hisz már Plautusnál olvassuk: lluuc ad carnificem dabo, carnifici helyett, vagy Terentiusnál: pauperem ad ditem — 10
