Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-25 / 43. szám
Nagykároly, 1911. október 25. VI. évfolyam. — 43. szám.NAGYKÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szőlő-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. ■■ ■ IVtegjelenik minden szerdán reggel. ..... Fe lelős szerkesztő és lap tulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fei. „Tlyilt-tér" sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. HB ünnep után. Mert tagadhatatlanul ünnep volt a legutóbbi szombati nap. Ekkor tartották meg a Debreczeni István polgármester tiszteletére rendezett városi díszközgyűlést, a fáklyásmenetet és a társasvacsorát. A polgármester tizenöt éves jubileumát ünnepelték. Még pedig érdekes körülmények között. A férfiasán komoly gondolkozásu és a külsőségekre nem sokatadó Debreczeni István úgyszólván erőszakkal elakarta hárítani magától az ünnepeltetést; a polgárság, bár a város lejének kitüntetését megelégedéssel vette tudomásul, se nagyon lelkesedett az ünnepségek tervéért, mert nem szereti aczéczókat; a szombati jubileum mégis meleg, őszinte és lelkes lefolyású volt. Jóllehet, hogy az ünnepséget mindkét tényezőre valósággal ráoktrojálták, úgy polgár- mester, mint a város lakosságának nagy része egy közös ünnepi érzésben forrt össze. Fényes volt az ünnep s igy csak természetes, hogy árnyoldala is volt. Gyalázat arra, aki rosszat gondol. Mind az a hála, az elismerés, a dicséret, amivel Debreczeni Istvánt szombaton elhalmozták igaz volt, nem volt túlzott és azokra a hivatását becsületesen teljesítő polgármester reá is szolgált. Igaz ugyan, hogy amit tett, az önként vállalt hivatalos kötelessége volt, amely munkálkodását a város készpénzzel, rendes hivatali dotáczióval honorálta, de manapság — elég szomorú dolog — kevés a kötelességét híven teljesítő köztisztviselő, indokolt tehát, hogy e kevesek kötelességtudását erkölcsileg is érdeme szerint méltányolják. Annyira helyén valónak tartjuk ezt, hogy ime, mi is — akik köztudomás szerint szűkszavúak vagyunk a dicséretben — ezennel meghajtjuk Debreczeni István előtt elismerésünk szerény lobogóját. És ez annál értékesebb lehet előtte, mert mi ezen elismerésért nem várunk tőle semmit. Nem igy azonban mások. Nagykároly város közönsége még mindig az ünnep hatása alatt áll. Ezért még várunk annak elmondásával — nem sokára úgy is alkalom lesz rá, — hogy a sok rendező közül kik rendezték voltaképen a szombati ünnepségeket és mit várnak érte Debreczeni István polgármestertől. Egyelőre a szombati ünnepségeknek csak azon körülményeivel foglalkozunk, amelyek Nagykároly város fejlődésének és haladásának méltatásara és feldicsérésére vonatkoztak. Úgy az ünnepély hivatalos szónokai, mint a többi szónokok és tósztozók valóságos hymnuszokat zengtek a városnak az utóbbi tizenöt év alatt történt fejlődéséről. Ezek hallatára a helyi viszonyokkal nem ismerős idegen, joggal gondolhatná, hogy Nagykároly méltán sorolható a kulturvárosok sorába. Mennyire csalódna ez az idegen, amely azonban egyáltalában nem forog Nagykárolyban. A város fejlődéséről szóló szombati beszédek olyanok voltak, mint mikor valaki ünnepnapon egy kölcsönkért?' hosszú kabátot vesz magára, hogy rongyos^ elől hátul lyukas nadrágját eltakarja. Helyesen mondotta a szombati ünnep egyik szónoka — Rooz Samu — hogy a mik vagyunk, Debreczeni István által vagyunk. Köves kocsiutat, aszfalt gyalogjárót, villanyvilágitást csinált, utczát szabályozott, iskolákat létesített, szobrokat emelt. Mind a saját munkája. Csodát nem teremtett Debreczeni István, de mig alkotásait létrehozta derekasan kellett dolgoznia az elmúlt tizenöt év alatt. Többet egyedül nem lehet csinálni ennyi idő alatt, mint amennyit Debreczeni István csinált. De haj! micsodák ezek az alkotások egy oly városban, amely a kulturváros névre akar számot tartani, Valamivel több, mint semmi. Micsoda alkotásokat végezhetett volna, a már meglevőkön kívül Debreczeni István, ha méltó munkatársai lettek volna a képviselőtestületben! Ha azok, akik a szombati jubileumot rendezték, nemcsak a Debreczeni István működéséről zengtek volna tyrádákat, hanem a saját munkájukra is nemes öntudattal mutathattak volna rá! Röviden: ha tanultak volna Debreczeni Istvántól, hogy miként kell és lehet a köz javára önzetlenül és eredményesen dolgozni. /, Az egyesülés jogáért. Nagyvárad város közönsége köriratot intézett az ország törvény- hatóságaihoz az egyesülési jognak törvényalkotás utján való biztosítása ügyében. Az átirat a héten érkezett meg Szatmármegyéhez Rokonságom. Irta: Peterdi Andor. Én, az éj és az utcza, Rokonok vagyunk, mi hárman, Egy az életünk útja: Bízunk a hajnalodásban. Néha gyűlölve, sírva, Lázongunk mint a pogányok. Érzem, soká nem birja Lelkem ezt a rokonságot. Viaszsárga az arczom, Az éj szívja ki a vérem És az utcza: e fantom, Ölelve összetör, érzem. Én, az éj és az utcza, Ha százszor elválunk, százszor Összefut velünk újra Az utált, vaksötét sikátor. És egyszer: tudom, tudom, Föl se tűnik tán — ki tudja — Ha amikor fölbukom: Az éj megcsókol és sirat az utcza. A fekete kristály. Irta: Gatulle Mendés. Ormuz király leánya, aki hetedhét országon a legszebb leány vala, pedig akkor még csak szép hölgyek jártak a földön — a csúnyák sötét erdőben barlangok mélyében húzták meg magukat — mondom Ormuz király leánya illatterhes nyári délután kiment az erdőre egy apród kiséretében, ki uszályát vitte. Olyan pompás volt a ruha — sárga szatin aranyos mousselin-nel s a sok drágakő — hogy kis- asszonyá változott napsugárnak hihette az ember. Azonban a kis apród meg sem is látta a gyémántokat, a gyöngyös diszitést. A szőke fürtök alól kaczérkodó rózsás nyakat nézte csak, s az aranyos topánba bujtatott finom, piczi lábakat, melyek ki-kivillantak a magasra emelt szoknyácska alól. Nézte és sóhajtozott, hogy megindult volna a kő is. Mert szerette, végtelen imádattal Ormuz király leányát s bizonyára kellemes, de kegyetlen dolog is szerelmes szemekkel nézni egy iczi-piczi kis lábacskát, melynek folytatása örökre rejtett kincs marad előttünk, a fürtös fehér nyakat, amely sohase lesz fészke az ajkunkra toluló csókoknak. Sóhajtott szegény fiú, hogy melankolikusok lettek tőle az utszéli rózsák s a galamb igy szólt a párjának: „Ez igazán a iegszegényebb fiú a világon.“ Csak a berczegnő nem sajnálta meg. Mit törődött ő egy kis apróddal, ki mögötte járt s az uszályát vitte, mikor most is négy uralkodó versengett kis kezéért: Mataquin király, a tündérek kegyeltje, Trébizonde császár, aki hogy méltóan fogadhassa, olyan palotát építtetett, melynek minden oszlopa egy darab rubintból készült s gyémántból a padlója, Bagdad herczeg, akinek kertjében rózsa s já- czint helyett csillagok ragyogtak, miket szellemek hoztak le esténként az azúrból s aztán a visanouri raj ab, a legszebb férfi messze földön, kinek trónját hófehér elefántok vitték. Melyiket választja a négy közül? Az ötödik dúsgazdag kereskedő szót sem érdemel, ámbátor elhozta keletről Aladin lámpáját s a Salamon gyűrűje is övé volt, ami szintén érthető bizony, ha sajnos is, hogy ily kérők mellet napsugár herczegnő nem törődött a kis apróddal. Mi lesz szegényből? Nos, megmondom. A nász napján vinni fogja a berczegnő uszályát, virágok s drágakő között. . . II. A leány kevélyen lépkedve, a fiú sóhajok közepeit, a nagy tóhoz értek. Kék volt a vize s oly tiszta s átlátszó, mintha nem is viz, hanem az égbolt egy leesett darabja lett volna. S mivel fáradt vala az úttól s a nap hevétől, Ormuz király leánya leült a fűbe, egész közel a vízhez, ahonnan üde szellő legyezgette. Később — úgy mondják a krónikások. — TróNagykároly, Könyök-utcza II. Készítek: (a gyökér eltávolítása nélkül is) természethü fogpótlásokat aranyban és (vulkánit) kautschukban ; szájpadlás nélküli fogpótlások úgy mint: arany- .......... hidak, koronák, csapfogak a legművésziesebb kivitelben ................... fogte chnikus.
