Nagykároly, 1909 (4. évfolyam, 1-34. szám)
1909-09-29 / 21. szám
j\ . • jjp '1 jr Nagykároly, 1909. szeptember 29. ___________ IV . évfolyam. — 21. szám . Felelős szerkesztő és laptulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel.v „nyílt-tér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk viWa. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. Finili Ij coiedia! (P.) Elvégeztetett! A koalicziós ,nemzethy kormány‘ beadta lemondását s azt őfelsége rövidesen elfogadja. Ezzel tehát megszűnt uralmuk az országban s mi, akik az igazság szemüvegén át kisértük figyelemmel napról-napra működésüket: indíttatva érezzük magunkat rövid visszapillantást vetni működésükre. Azzal a bölcscsel tartunk, aki azt mondja, hogy : „Mondd meg nekem, honnan jösz, és én megmondom hová mégysz.“ Ha azon az utón haladunk tovább is, amelyről jöttünk, úgy útjaink végeredménye a pusztulás lesz. Tehát lássuk. A magyar nép annak idején örömmel vette tudomásul „vezéreinek“ diadalát (!) kormányra jutásukat. Megnyugodott lélekkel, telve a legszebb reményekkel fogta az ekeszarvát, hogy az édes hazai földön hasított barázdák annál bővebben ontsák a kincseket e haza gyermekeinek boldogulására. De mennyire szét- foszlottak a szép remények, mennyire eltűnt a szivekből a nyugalom és lelkesedés, amikor azt látták, hogy e kincsek nem a magyar számára termettek, ezeket a „nagy“ kormány és még nagyobb parlament az osztrák hizlalására szánta, sőt e czélra újabb és újabb adópióczá- kat rakott a nemzet kiaszott testére. Gyülöltté tették a magyar nép szemében azt, amit e.ddig imádott: a függetlenség szent eszméjét. És ezzel ezélt értek. Mert mi lehetett a czéljok? Csak az, hogy álomba szende- ritsék a nemzetet, hogy annál könnyebben liferálhassák oda mindenét a császárnak. Hiszen máskép nem maradhattak volna évekig urai a bársonyszékeknek. Babér volt a homlokukon, diadalövezte babér. Azóta a babér eltűnt s helyette valami zöldségfélét akaszthatnak oda. A diadalmenetet, melyet a nemzet rendezett számukra, irtózatos kiábrándulás váltotta fel és ma, vagy csak azok állanak a volt kormány mellett, kik még nem tudták elszakítani minden csalódás daczára sem a régi tisztes köteléket, mely őket a hajdani vezérekhez fűzte évtizedeken keresztül ; vagy azok kik pénzzel, konczczal vannak megfizetve, megvesztegetve, mint hitvány bé- renczek. A bényei hegyeken. A völgyben meghúzódó falucskából gyors léptekkel igyekszik kifelé két kakastollas csendőr. A hirtelen kerekedő őszi szél belekapaszkodik a sötétzöld tollazatba, összeforgatja, fölborzolja haragosra. Csöndben, szótlanul mennek. A por nekivág néha az arczuknak: nem jó idő a beszélgetésre. Egyenletes lépéseik mögött csakhamar hátramarad a falu s mindinkább közelednek a bényei nagy hegynek. Ott benn az erdőben, ahol már a fúvó szeleket elfogják, megtörik a sűrűn egymás mellett álló fatörzsek, hangot ad a száj, beszédnek indulnak a kakastollas magyarok. Az egyik kérdez, a másik csak felelget rá. Annak a gallérján három csillag van, ennek csak kettő. Egy kis tisztáson megállnak. Az őrmester dühösen kanyarint egyet tömött, fekete bajuszán : — De hová tűnhetett az a bitang? — Én meg azt hiszem, hogy nem lehet már messze, mert éjszakára biztosan bent volt a faluban. — Hát ugyan kiadott volna neki szállást? — Hogy ki ? Hát a régi szeretője, a Verőn. Amazok, a régi barátok még mindig biz- nak . valami csodaszerü jóra fordulásban, emezek, a bérenczek, akkor is diadalról kurjongatnak, mikor a kormányt a legnagyobb kudar- czok érik s mikor az elvföladások szomorú tényét állapítja meg a nyitott szemű nemzeti ítélet. Bizony ez a nemzeti Ítélet már kialakult. Hiába akarta a kormány elnémítani, félrema- gyaráztatni, kierőszakolt bizalomgyártásokkal ellensúlyozni: a nemzeti Ítélet lesújtó s megsemmisítő volt a kormányra nézve. Újabb százmilliónyi katonai és más terhek vállalására a nemzet ennek a kormánynak s ennek a képviselőháznak felhatalmazást nem adott, sőt azt egyenesen megtiltotta az átmenet idejére és azt várta a nemzet, hogy terhei amennyire lehet, kisebbedjenek. E helyett ordóhullás, titkos- és udvari tanácsosságók, Lipótrendek, szóval császári kegy haj hászások jutalmai következtek. Olyan 48-as programpontok sem valósultak, melyeket sem a császár, sem az átmenet nem tiltott volna, igy nem valósult meg az általános titkos választói jog, a fokozatos adó, a kötelező állami népoktatás stb. E helyett behozták a felemelt szeszadót, ránk uszították a nemzetiségeket, ottlakájkod- tak a bécsi császári jubileumon, de márczius 15-ikét törvénybe iktatni már gyávák voltak. A király előléptette azt Fabriciust (most már nyugodjék békével), ki annak idején szuronyos sereggel szétverette a képviselőházat; akik pedig a Kossuth-nótát és Szózatot merték huzatai és énekelni katona létükre, azokat lefokozták, elkergették, éhen veszni hagyták. A kormány ezek daczára erőszakkal, pénzzel, fenyegetéssel, teljes korrupczióval dolgozott azon, hogy a külszínt, az ál-érdemek fényes, de hazug köntösét megtarthassa. De hát hiába! Elmondhatjuk a kormányra, a hajdani dicső „nemzethy“ kormányra: „Nem mi téptük le homlokodról, magad tépted le a babért!“ Az a szinte tomboló és kéjelgő őrültséggel határos hatalmi vágy, uralkodási szenvedély, melynek a kormány s a mögötte álló többség eszeveszett rabjai, vak eszközei lettek: az tépte le a babért, az tartotta magában a bukás magvát s vonja maga után a bűn büntetését. Az átmeneti szerény feladatok végzése helyett ez a kormány és többség nagy alkotásokba (?) akart fogni, hajuknál fogva rángatott — És ezt te tudtad? — kérdi gyanakvóan az ^őrmester. — Én ugyan nem láttam, se nem hallottam, de hát csak igy lehetett a dolog, mert itt künn megvette volna a hideg. — No, és? — Aztán meg a lányok néha még a gyilkosnak is megbocsátanak. — Mesebeszéd! — dünnyögött az őrmester s ezzel újra nekiindultak a rengetegnek, keresni ebben a borzasztó erdőségben egy embert, aki az apját ölte meg. Szeretett egy leányt, aki nem volt hozzávaló, dolgozni meg nem akart. Az öreg otthon nem egyszer kifakadt e miatt. A fiúban egy Ízben meg úrrá lett a legényvirtus, megforgatta kétszer-három- szor a levegőben a baltát s csönd lett a házban, nem lármázott többet az öreg. Két napja már az erdőket bújja. Azóta a faluban el is hántolták az öreget. A vagyon meg bitangjára maradt. Vízmosásban, szakadékban, félve minden nesztől, megriadva minden zörrenéstől, két nap rettentő hosszú idő. Nem bírja tovább. Az éjszaka már belopódzott a falujába, az emberek közé, ahol még két nappal azelőtt szabad volt járnia, ahol még akkor szóba álltak vele az emberek, most meg mindez megszűnt örökre. Már az éjjel föl akarta elő nyugvó kérdéseket, csakhogy uralma idejét kitolja s az alkotások majd mind szörnyszülöttek lettek s a nemzet szégyenére váltak. Ezért pusztultak ők, kik valának kuruezok s lettek labanezokká! Ezért mégis sokan kik: Azt láttátok, hogy nincs már függetlenségi program csak a tarisnyában: hát tapsoltatok ! Ha azt láttátok, hogy Kossuth Lajos neve már csak kortesfogásnak jó: hát csak tapsoltatok ! A felemelt kvóta és más kisebb-nagyobb disznóság rút elárulását képezték a nemzeti ügynek : és ti tapsoltatok ! Ha láttátok, hogy mindenkit lerágalmaznak és leköpködnek a sajtkukacz lapok, aki csak meg meri mondani a kormánynak szemébe az igazat és rá mer mutatni az elkövetett bűnhalmazatra; ha azt láttátok, hogy mindezért a bosszú a gyűlölet, az áskálódás jár ki: tapsoltatok! Ha azt láttátok, hogy a hizelkedőké, a képmutatóké, a bérencz kufároké a husosfaze- kas hatalom: tapsoltatok és ti is oda tódultatok. Ha azt láttátok, hogy a nemzet pénzének száz és száz millióit elnyelik az osztrák hadsereg Montecuecoliai, az osztrák külügy Aehrentháljai s cserébe a magyart Gotterhaltés tenyérrel verik pofon: tapsoltatok! Mikor láttátok, hogy a szegény nép sorsa még szegényebb, fekete kenyere még feketébb, sőt már száraz is; búzája drágán kelne, de nincs mit eladnia s amit elad, abból alighogy kitellik a befektetett tőke, a többit elviszi az adó, a kamat; ha azt láttátok, hogy a nyomor e birodalmát boldog Magyarországnak hazudják hamis nyelvek: tapsoltatok! És láttátok, hogy a kormány sem a nemzetért, sem a városok terheinek könnyebbité- seórt, a tulnagy pótadók leszállításáért nem tett semmit, de azért kiparancsolta magának a bizalmat: tapsoltatok 1 És amikor láttátok, hogy a klerikálizmus fekete fellegei borítják el Magyarország mosolygó, kék egét: együgyű módra tapsoltatok, a helyett, hogy lelketek a fenyegető veszélytől megremegett volna! íme, erről az útról jöttetek! És mondá a bölcs: „Mond meg nekem, hogy honnan jösz és én megmondom, hová mégysz.“ magát «dni a csendőröknek. Odament a laktanya ablakákoz. Bezörgetett. Látta, amint meggyujtják odabenn kis idő múlva a lámpát, de ekkor újra fölóbredt benne az életösztön, a szabadság vágya, hogy legalább még egy napig, ha lehet s aztán szívesen megy a börtönbe is. Megkerülte csöndben a kerteket s aztán rohant újra a hegyek közé. Ott rejtőzik most egy szakadékban s óvatosan tekintget kifele, hogy nem-e üldözik. Lehulltak már a fák lombjai, elláthatni a hegyen messzire. Már csak azt várja, hogy érte jöjjenek, még ellenkezni se fog. Nem kell már neki igy az élet. Undorodik a testétől, a leikétől. átkozza magát, hogy miért volt az éjjel olyan gyáva. Most már túl lennemi ndenen. Égyszerre észre veszi a hegyaljában a fölfelé igyekvő két kakastollast. Nagyot dobban a szive, kiáltani szeretne örömében, de a torka elszorul, úgy nyomja, fojtogatja valami. Nem tudja mit csináljon ? Megáll egy helyben, itt marad, de érzi, hogy nem bir, a lábai reszketnek. A két csendőr meg csak jön lassan-lassan fölfelé. Mindjárt itt lesznek. A keble iszonyatosan zihál, a homlokán meg úgy lükteti a vér. Nem bir semmit tenni. Belevágja a fogait a r Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAQyKAROLVBflN, Szőlő-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. ! ■■ — ■ Megjelenik minden szerdán reggel. : NAGYKÁROLY
