Nagykároly, 1908 (3. évfolyam, 1-35. szám)
1908-05-06 / 19. szám
Nagykároly, 1908. május 6. III. évfolyam. 10 NAGYKA ROUY Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szőlő-utcza 4. szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K, egyes szám ára 20 fillér. Megjelenik minden szerdán. Az öngyilkos tanulók. Most, májusban, amikor egy pár nap múlva megkezdődnek az iskolai vizsgák, érdemes foglalkozni azzal a jelenséggel, amely a bizonyitványkiosztást követi, a tanulók öngyilkosságával. Noha erről statisztikát nem vezetnek, mégis kétségtelenül megállapítható, hogy a kis nebulók öngyilkossági száma évröl-évre nő s ha ennek a mai fennálló iskolai rendszernek nem vetnek majd véget, bizonyos, hogy óriási nagyságot is fog elérni s mi ezt a jelenséget egy sorba fogjuk helyezni a katonai öngyilkosságokkal. Mi az, ami a fejletlen, zsenge tanulónak kezébe fegyvert ad? Miért van az, hogy az a gyenge, fejletlen lélek, mely nem ismeri az életet, ahhoz a fegyverhez nyúl, melytől máskülönben ijedezik, s oly szilárdsággal kezeli, hogy ifjú életének biztosan véget vet? Kétségtelenül okai ennek a tanárok, szülőkön kívül részben maguk az öngyilkos tanulók. Nem lévén hozzászokva ahhoz, hogy nagyobb csapást elviseljenek, hogy esetleg a megérdemelt bukást elviseljék, a halálhoz fordulnak. A gyengeségi tudat, hogy nem mernek szüleik szeme elé kerülni a rossz bizonyítvánnyal, legtöbbször közvetlen oka a nehéz és súlyos elhatározásnak. De a tanulók csak részben hibásak. A fejletlen lélek művelése, nevelése a szülök és tanítók feladata s ha ezt a feladatot úgy oldják meg, hogy a fiú csak a halálban keres védelmet, akkor rosszul oldják meg. Mert nem az a hivatása a szülőknek, hogy gyermekeik nevelésével egyáltalában ne törődjenek s csak akkor álljanak a sarkukra, amikor a bizonyitványelosztás rémnapja eljö. Akkor aztán fenyegetni a fiüt, hogy jaj neked ha rossz bizonyítványt hozol haza, vagy ne merj apa színe elé kerülni a szekundával, vagy suszterinasnak adlak s hasonló fenyegetések. A szülőknek, kik sok mindenre ráFelelős szerkesztő és laptnlajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. érnek, kétségtelenül arra is kellene ráérniök, hogy gyermeköket neveljék, kiismerjék lel- kületét s úgy bánjanak vele, hogy ne félelmet ébresszenek benne, hanem bizalmat, szeretetet. Nem jó az a lágy bánásmód sem, amely nagyon is szívesen elnézi, hogy a tanuló nem fektet nagy súlyt a tanulásra, hanem a játékra s amely akkor lesz szigorúvá, air;kor a rossz tanulás eredménye a papíron van. Minden szülőnek meg kell találni azt a helyes középutat, amely a gyermek lelkének ismeretén alapul s a szerint kell a gyermekkel bánni. Főleg pedig el kellene szokniok attól, hogy az iskolai klasszisoknak olyan nagy fontosságot tulajdonítsanak, mert hisz ők maguk ezer és ezer példán láthatták, hogy az életben, igen gyakran, éppen azok nem boldogulnak, kik mindig jeles osztályozást nyertek s kik a magolás közepette egyáltalában nem értek rá az élet szükségleteivel is megismerkedni. Nagy bűn terheli ebben az irányban a tanárokat is. Az ö száraz, pedáns, szigorú osztályozásuk, mely nem a gyermek lelki képességein, hanem a véletlen feleleten alapul s legtöbbször oka annak, hogy a fiú a halált választja megváltónak. A tanárok, akiknek az volna a kötelességük, hogy a gyermek lelkében élő jó tulajdonságokat fejlesz- szék, egész tanári működésűket abban látják, hogy szorosan ragaszkodjanak a betűhöz, az előirt tanrendhez, az előirt tankönyvhöz, ezt bemagoltatják, a fiukkal feleltessék s a szerint osztályozzák. A véletlen itt igen gyakran fontos szerepet játszik s megesik, hogy a nem rossz tanuló is, épp akkor, amikor felhívják, rosszul felel s meg van a szekunda a bizonyítvány számára. Látjuk tehát, hogy az öngyilkosság nem véletlen jelenség a tanulónál, hogy annak meg vannak látható külső okai, amelyek kétségkívül maguk után vonják a következményeket. Hogy ez igy van, annak oka egész neHIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „Hyilttér“ soia 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. Egyes példányok kaphatók Csókás L. és Eigner S. könyvkereskedésében. velési rendszerünk, mely nem az életnek nevel embereket, hanem az iskolának, amely nem fegyvert ad az életbe lépő ifjúnak, hanem ellenkezőleg 10—12 esztendeig leszorítja a padokba, nem mutat nekik az életből semmit, úgy, hogy mikor az életbe kikerül, akkor kell csak kezdenie a tanulást. Középiskoláink egész tanítási rendszere elavult, önkényes — s mindennel számol, csak éppen az élettel nem. Nem arra tanítják a tanulókat, hogy hasznos tagjai legyenek a társadalomnak, hogy az igazságnak rettenthetetlen bajnokai legyenek, hanem arra, hogy milyen nagy dicsőség volt hadvezérnek lenni, tömeggyilkosnak, néppusztitónak. Az úgynevezett hazafias, vallásos nevelés sohasem fog olyan embereket nevelni a társadalomnak, amilyenekre ma szükség van. Amikor néposztályok forronganak, amikor uj eszmék kavarognak a levegőben, amikor egy szebb, igazságosabb jövő után szomjuhozik az emberiség, akkor az iskola a múltba viszi az ifjút, megmutatja neki, milyen dicső volt a véres, harcokkal, háborúkkal teli múlt, kioktatja, hogy az a szép s nem az, hogy a munka nemesit, a munka hevít, a munka tesz képessé, hogy valaki az életben méltó helyet foglaljon el. Ha arra tanítanák az ifjúságot, hogy a lelki tulajdonságaikat minden jó irányban fejlesszék, rossz tulajdonságaikat, amelyek a társadalmi rendezetlenségből származnak, i/o nják el, vagy legalább szeliditsék, akkor az ifjú lélek nem tulajdonítana olyan nagy fontosságot az osztályozásnak, akkor nem látná a szekundában sírját. Ha az emberi öntudatot nevelnék az iskolában és otthon, akkor nem volna öngyilkos tanuló, nem kellene eldobni életét annak, aki az életből még egyáltalában nem kóstolt. Tanítsuk az ifjakat, hogy becsüljék meg az életet, hogy az életet a munka (eszi nemessé és édessé, hogy edzzék lelkűket s akkor bizonyosak lehetünk, hogy nem kell TAR CZ A. Tavaszi éj van. Tavaszi éj van. Az eltemetett Ábrándok, régi álmok szárnyra kelnek. Lombok susognak kaik dicséneket Az új tavasznak, az új szerelemnek. Zenét hallok: a csók, a vágy dalát; Mintha szerelmes manók énekelnék Az epedő, a lágy melódiát, A dalos tündért hiába keresnéd, A tavasz hangja szól: a némaság. Csókról mesél a nagy, szent némaság, Mely elmúlik és új életre támad, Melyben ott rejlik epy egész világ : Bűn és erény, boldogság és bánat A szív elrepül az álomvilágba A feltámadás néma ünnepén; Fakadó rügyek, csókok tavaszába’ Mért tűnődöm egy régi, bús mesén ? Miért, hogy az elmúlást érzem én'? . . . Fodor Viktor. Éjjeli találkozás. Irta : Boberto Braeco Játszott a klubban és nyert, ügy vélte, hogy kötelességének ez éjjel eleget tett. Játéka korrekt volt, lelkiismeretét tehát derült nyugalom töltötte el. Miután a klubbot elhagyta, sétálni kívánt az elhagyatott utcákban. Éjnek idején gyalog járni, mint egy koldus, 10.000 lírával a zsebében, ez különös, csábitó kéjérzet! Riccardo Oderisi márki végig ment a Chiaia- utcán, azután a Via Toledón és tovább folytatta útját az utcák és zugutcák zavarában. Amint elhaladt a régi, feudális Nápoly dur- cás, rozoga házai és mocskos, barátságtalan bolthajtásai között, a Santa Chiara templom mellett egy kis zugutcába tért be. A boldog ember itt egy félig kialudt tüzet pillantott meg — kétség kívül zsiványok melegedtek mellette — és ennek közelében egy rakáska rongyot, mely emberi formát öltött. Mindjárt hallotta is egy utcai kis leány megszokott, szemtelen hangocskáját. A kicsike bármikor vette őt észre, követte és tolakodva körül-táncolta őt. — Urfi ! szép fiatal ur ! Szép urfi ! r— Hagyj békében ! Menj innen! A kis leány soha sem kért tőle alamizsnát, de ő sem találta érdemesnek, hogy valaha egy soldot adott volna neki. — Urfi ! Szép urfi ! Ne siessen úgy! Ne fusson úgy ! — Hát mit akarsz ? Menj, menj ! Siettette lépteit a kis utcai leány, aki mezítláb gázolta át az iszapos viztócsákat és sárral fecskendezte be az ő nadrágát, nem maradt veszteg, de egyforma hanglejtéssel kiáltotta : — Ne fusson úgy, urfi, ne menjen ezen az utcán át, ott zsiványok vannak. — Hadd legyenek! Pusztulj innen ! — Ott vannak a zsiványok, azoknál kés van. Ki fogják rabolni és megölik . . . Az ördög vigyen el! Hallgas már! És azon ürügy alatt, hogy cigarettára akar gyújtani, megállt. Az utcai leány karjait keresztbe fonta és jól összecsukta az ökleit, mintha védekezni akarna a nedves levegő ellen, befordult egy kis görbe utcába és ugyanazzal a hanglejtéssel tovább esedezett: — Erre, erre szép urfi. Jöjjön velem. Én majd vezetem, haza vezetem szép, urfi. — Honnan tudod, hogy hol lakom ? — Én haza vezetem. Mivel látta, hogy a fiatal ember nem mozdul, megállt, mint egy árnyék az árnyékban, kinyújtotta a karját, intett neki a sovány kezével és tompa, titokzatos hangon ismételte: — Jöjjön, jöjjön ! A sötétben csak karjának a vonalát lehetett észrevenni és a keze mozdulatát, mely ide-oda hajlott, mint egy madár szárnyai, ha a hálójában vergődik. Bármily elfogúlatlannak is akart látszani a márki, inkább önön maga előtt, mint a tolakodó leány előtt, mégis egy kis félelem vett erőt rajta. — Hallja, urfi ! Jöjjön, jöjjön ! Ivetten vannak. Kirabolják s megölik! Az alig látható leány vékony hangja, mely mint halkabb lett, olyan volt, mintha a csepegő fal, a sár, a levegő, a sötétség lett volna. Utolérte a kicsikét és azt mondá: — Jól van, hát menjünk. Mint a macska, oly könnyedén siklott át a leány a szemét-, hulladék- és törmellék dombokon. A fiatal ember hosszú lépésekkel követte és néha szinte gyermekes félelemmel botlott meg egy-egy árkon vagy bokron. — Kis leány, biztos vagy benne, hogy ez a helyes ut'? -- kérdezte tőle néhányszor. — Csak jöjjön velem, urfi, én majd ház* vezetem.
