Nagykároly, 1908 (3. évfolyam, 1-35. szám)
1908-02-12 / 7. szám
Nagykároly, 1908. február 12. III. évfolyam. 7. szám. \ V t „ POLITIKAI LAP. Stirkeiitőiég éa kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Saóló-utcaa A. síim. Előfizetési ál ak : Égési évre 8 K, félévre 4 K, negyedévre 2 K> egyes szám ára 20 fillér. Hegjelenik minden szerdán. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „Nyilttér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. Egyes példányok kaphatók Csókás L. és Eigner S. könyrkereskedéiébao. A városok élelmezése. Amióta a „honmentő“ koaliczióátkos uralma fojtogatja ezt a szerencsétlen országot: azóta mindig kesereg az ország piaczról élő közönsége a nagy drágaság miatt s nincs ember, nincs hatalom, aki, illetve amely a megélhetési viszonyok elviselésének könnyítésére tenne valamit. Csupa panasz, sopánkodás, mely ég és föld között betölti a végtelen űrt. Szinte idegessé teszi az embert a drágaság örökös emelgetése. A márványfalas, kőcsipkés paloták süppedő perzsaszőnyeges termeiben a „nemzeti hősök“ a husos-lazekak körül ülve dőzsölnek. Ezeket már idegessé is tette a drágaság miatti siránkozás. A vastagon kipárnázott ajtók daczára is behallatszik hozzájuk a nyomorgó népmilliók követelő jajszava. És ez kellemetlen nekik. Végre megmozdult az államhatalmat képviselő kormány. De nem azért, hogy a bajt gyökeresen orvosolja, hanem hogy újabb Ígéretekkel elvakitsa az ország elégedetlen, azonban meg- botránkoztatóan könnyenhivő lakosságát. A fekete gróf, a belügyminiszter körrendeletét bocsátott ki az összes törvényhatóságokhoz, hogy tanulmányozzák a drágaság okait és annak orvoslása czéljából memorándumokat terjesszenek föl s mondják el véleményeiket; tegyenek javaslatokat. Iiosvay Aladár, Szatmármegye alispánja most tett eleget a belügyminiszter meghagyásának. Elintézett egy hivatalos aktát. Pont. A javaslat a szakértő, az érdekelt körök meghallgatása nélkül készült el és egy fikarcznyival sem fogja a tűrhetetlen drágaságot csökkenteni. De a „nemzethy kormány“ ezt nem is tekinti hibának. A fő az, hogy a nép meg legyen nyugtatva, miszerint a megmentésére törekszenek, Az ország közönségének hatalmas része piaczról él és a piaczi árak oly szédületes vakT Á R C Z A. A vadludak. — Ouy de Maupaaaant. Elhallgat a madár is, minden alszik, Fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sik. Fekete hollók, sok zord éji folt, Vájják a hó jegét nagy csőreikkel. Egyszerre fönn az égen zaj rikolt, Lármázva jó, vadlud-csapat tűnik fel. Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben, Mint a kilőtt nyil egyre sebesebben S szárnyuk nyomán süvölt a levegő. A bús zarándokraj merengve szárnyal Erdőkön, ólmos Óczeánon által És a vezérük olykor tűzbe jő, S serkentve röptűk felzug sírva, fájón. A karaván szétgombolyul elül, Mint két szalag s egyszerre szétterül Szárnyas háromszögük a láthatáron. Lenn háziludak csapata zajog. Lomhán topognak lábuk összedermed, Terelgeti egy rongyos, árva gyermek És lassan ingnak, mint nehéz hajók. Figyelnek a búcsúzó kósza neszre, Fejük kinyújtják s nézik, egyre nézik A vadludak iramló szökkenésit És vágynak ők is szállni messze-messze. Emelgetik a szárnyukat erőtlen, Ágaskodnak s a zajt remegve hallják És összezsibbadt, átfülő erőkben Sajogva kél az álmodott szabadság, A lanyha partok messze tájak álma, A hómezőn riadt vágygyal sivitnak merőséggel szállnak a magasba, hogy ma-holnap szabad tanitás helyett koplaló tanfolyamot kell rendezni, hogy a modern táplálkozás művészetét elsajátítva, a napi és havi fizetésből élő emberek Succimódra tengődhessenek. Mert enél- kül az ország népeinek az a része, amely bélyeges nyugtával dicséri a napot, silány jövedelméből tisztességgel, becsülettel meg nem élhet. A legtöbb ember megeszi családjával összes keresményét, anélkül, hogy valamikor jól lakott volna. Egyéb szükségleteit hitelből, nagy kamatra felvett kölcsönpénzből fedezi s eszkomtál, konvertál, prolongál, permutál, váriál, likvidál s végül beállit hozzá a végrehajtó s ez a kedves ur — exekvál. Az atyai gondviselésre hivatott „nemzethy kormány“ pedig nevetséges biztatásokkal akar ezen kínos helyzetnek véget vetni. Biztatásokkal és semmi más egyébbel. Az adózó nép keserves verejtékkel szerzett filléreiből összehalmozott kincseket azokra herdálja el, akik áldatlan és országrontó politikáját dicsőítik és elősegítik. Lassan, de biztosan az ország közönsége egyik felének a feje alól kiszedi a vánkost, hogy a másik felének a feje alá rakja, ahol amúgy is több van. mint a mennyi a kényelmes, nyugalmas alvásra, pihenésre unos- untig elegendő lenne. A szabad természet állatvilágában az a regula, hogy a nagyhalak megeszik a kishalakat. Ám az ember azért ember, észlény, hogy a maga világában paragrafusokkal szabályozza a nagyhalak étvágyát és evés közt támadó falánkságát s azt az elvet kell felállítani, hogy a kishalaknak is joguk van az élethez s nem azért születtek, hogy éppen a nagyhalak táplálékául szolgáljanak. A közélelmezés dolgában, ennek olcsóbbá tétele érdekében első sorban a városokon kellene S jajongva, a bús égre kiabálva Soká felelnek tűnő társaiknak. Kosztolányi Dezső. A békó. Irta: Kövér Ilma — Méltóságos asszonyom, Hervay titkár ur most jön föl a lépcsőn; jelentette csillogó szemekkel a benfentes komorna. Az apró asszonyka felszökött a zongora mellől, amelyen, mint a billentyűket sem ismerő gyermek, össze-vissza nyomkodta az elefántcsont pálczikákat. Odafutott a belépő férfihez és rövid ujju zömök kis kezével görcsösen fogta meg az érkezett két karját. — Tudod-e, hogy szeretlek? suttogta, mikor magukra maradtak. A férfinek kissé megrándult a válla. Olyanféle mozdulat volt ez, mint mikor valaki egy rája tekergődző kígyó halálos öleléséből akarna menekülni. — Tudod-e, hogy tudom, hogy te már nem szeretsz, mert egy más ellopta tőlem a szivedet! — De . . . — Ne próbálj hazudni. Nagyon becsületes | vagy te eféle hitványsághoz. Szived már azé a bájos fiatal leányé, akit feleségül akarsz venni. Ez az oka elhidegülésednek tőlem. Persze, tiz év előtt én is olyan, de még szebb voltam, mint az a másik. — Kérem ne tegyen összehasonlításokat. Gúnyosan fölkaczagott a szép asszony. — Vagyis a szerető ne merészkedjék összehasonlítani magát azzal, aki most szent előtted! Szóval elhagyatás, megvetés . . . ? Ez egy kissé mégis sok volna! Ekkora nyereséggel nem zárod le a könyvet, kedves barátom. — Mellőzük a sczénákat. Szerettem önt egy 25 éves szív tiszta gerjedelmével és fel is ajánltam kezemet de hát az ezredesi rang mégis előbbre való volt ön előtt, mint a törekvő, de szerény kis fogalmazó. Azt mondta nem akar botrányt és a segíteni. A falusi nép termelő, ez könnyű szerrel előállítja a maga szükségleteit. Az élelmiszerek drágasága miatt a falun nem igen panaszkodhatnak. A megélhetés drágasága legnagyobb részben a városok fogyasztó közönségét, a piaczról élő publikumot sújtja. Falun senki se gondol se lóhusra, se hatósági mészárszékre, se közös konyhára. Ezek a kétség- beesett kísérletezések a városi élet nyomorának szüleményei. Végleges eredményre egyik se vezet: sem a lóhus, sem a közös konyha. Annál kevésbbé lehet ezen állapotokon a végrehajtási törvény revizionálásával és az uzsoratörvénynyel változtatni. Hanem igenis a kivitel megszorítása, az élelmiszerek hatványozott mérvben való termelése, a szükséghez képest az élelmiszerek behozatalának szabaddá- tétele volna képes csak a drágaság nyakát kicsavarni és a megélhetést könnyebbé tenni. Termelő ország vagyunk, tejjel-mézzel folyó Kanaán földje hazánk. Mint egy hullámzó tenger, beláthatatlan táblákban reng a kalász mezőségeinken; minden falu határában hatalmas csordák, kondák, nyájak legelésznek; hegyeinken virit a bortermelő szőlőtő s minden kisházas udvarán rajoz a majorság. Erdeink, bányáink vannak. Mindenünk van, ami egy ország jólétének, megelégedettségének, boldogságának alapját képezi és mégis olyan szegények, olyan nyomorultak vagyunk. Amikor a hétszilvafások, a középbirtokosság, a nemesi kúriák tulajdonosai, a kik a „a régi jó világ“ életmódjával nem voltak képesek fölhagyni és sorra buktak el, amikor a versenyistálós, kártyás és metreszes mágnások alatt meginogtak a puszták; megszületett az agrárius sárkány, melynek táplálására oda kellett dobni a fogyasztó közönséget. Amióta a mezőgazdasági termékek ára felment, amióta vállás mindig azzal jár. Szerettem őrült szerelemmel és elfogadtam sorsomat. Förtelmes existenczia volt az kerek tiz év óta. Most végre vágyom arra a boldogságra, amelyet emelt fővel élvezhetek. Vágyom a családi életre, miután tiz évig úgy éltem, mint a vadonban bujkáló gonosztevő, aki még saját árnyékától is retteg, mert üldözőjét véli benne: — Oh, a családi boldogság, a mely elől alázattal ki kell térnem. Ellökte magától a részvéttelen férfit és a közeli pamlagra rogyva görcsös zokogásba tört ki. A szemrehányásokkal, a fenyegetésekkel szemben erősnek érezte magát Hervay László, de a könnyek megbénították. Szerelemnek ugyan nyoma sem volt a hangjában, de olyan részvét csengett ki abból, mint a legtisztább szívből eredt alamizsna: — Lásd Éva, más ember el se jött volna hivó soraidra; nem jött volna, hogy őszintén számot adjon elhidegüléséről és minden kerülgetés nélkül azt mondja: Ez a fonák viszony nem tarthat tovább. Végre én is otthont akarok magamnak teremteni, ahelyett, hogy mint a gazdátlan eb, ott és attól fogadjam, vagyis csenjem el a ráéhezett falatot, ahol épen alkalmam nyilik erre. Soká beszélt még a szivéhez sziv nélkül. Az asszony végre megértette, hogy minden hiába való. Jó negyed órai hallgatás következett. László az ablaknál állt és tévetegen bámult ki a jégvirágokkal tarkított ablakon. Oda künn is minden meg volt fagyva. A kandallóban pattogott a tűz. Az emberi raffinéria kijátszotta az elemeket. Itt benn olyan volt a légkör, mint az egyenlítő közvetlen közelében. Mesterséges melegség. Megcsalták vele a természetet. Olyan csönd Yolt, amely’alatt leginkább szóhoz jut a gondolat. Útra kelt a visszaemlékezés s pár perez alatt végtelen tért futott be Éva elméjében. Annál a tételnél állt meg, hogy László még az összehasonlítást se tűri meg kettőjük között.
