Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-01 / 44. szám
4XXXil. évfolyam. Nagykároly, 1816. november I. 44. szám. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Kleg!«!«nife minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre ....................... . 81— kor. Fé l évre................................4*— „ Ne gyedévre........................2- — , Eg yes szám........................—‘20 „ Ta nítóknak egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykárolyi Petöfi-nyamda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos árén közöltéinek. Nyílttól sora 90 911. Kéziratok nem adatnak Tissza Városunk képviselőtestületének 131— 1916. sz. véghatározatával városunkban is megalakult a „Hadisir-alapra gyűjtő bizottság“. Október hó 5-én az összes vallásfelekezetek lelkészei, a helybeli honvédállomás parancsnoka és kilenc tekintélyes képviselőtestületi tag a polgár- mester elnöklete alatt a polgármesteri hivatalban értekezletet tartottak, hogy a gyűjtés módozatait megbeszéljék. A gyű- j lés egyöntetű vélleménye az volt, hogy; először is alapot kell gyűjtenünk, hogy, elhalt hőseink emlékét méltóan megörö- j kilhessük. Október 16-án kézhez is kaptuk a győjföiveket s városunk áldozatkész, minden nemes és kegyeletes mozgalom iránt érdeklődő közönsége szívesen adózik a a fenti célra és filléreivel hozzájárul elvérzett hős katonáink emlékének megörökítéséhez. A gyűjtés folyik, amiről még alább megemlékezünk. A gyűlés második pontja arra vonatkozott, hogy miképpen örökíthetjük meg legméltóbban hőseink emlékét, nehogy azzal a váddal illessenek majd az utódok, hogy az igazság mártírjainak csontjait jeltelenül hagytuk elporladni. E kérdést illetőleg két vélemény merült föl. Erről akarunk szólni, hogy az apák, anyák, hitvesek és testvérek, akinek fia.' férje vagy testvére elvérzett a magyar szabadságért s akiknek felajánlott filléreit e célra gyűjtjük, tudomást szerezzenek tervünkről és hozzá is szólhassanak. Aktuális most ez a théma, mert . mind többen és többen véreznek el test- i véreink közül, akiknek ha nem is tudjuk visszaadni megtört szemük fényét, fehér arcuk pirosságát, karjuk erejét, golyójárta szivük verését, de kötelességünk legalább hozzájuk méltó nyiigvőhelyről gondoskodni és mert halottak napja van. Halottak napja. . . ! A természet sötét felhőkből szövi a nagy szemfedöt a hervadó mezőkre. A mezők dalosai elvonultak, a virágok elhullatták színes köntösüket, a fák zöld lombjukat és csak az őszi rózsa szövi a boldog élet álmát, a nap csalfa melege végzetes játékot üz vele. Ma fürdik a nap melegében, szétnyitja dús szirmait, hogy életet, meleget szívjon magába s holnap a fagyos halált. Halottak napja van! A harangok is mintha gyászosabban szólnának. Van is okuk rá. Siratják a természet koronáját, Isten legnemesebb teremtményét, az embert, aki tüzet lopott az égből, aki az igazságot lábbal taposva Krisztust keresztre feszitette s aki, hogy a világ minden tengerét, minden aranybányáját és minden bércét magáénak mondhassa, gyilkos tőrt döf embertársa szivébe és siratják önmagukat, hogy felzokogó hangjukra nincs válasz, mert a többi torony beszédes ékessége, bánatos szavú testvéreik a magyar szabadság védelmére leszálltak az égi magasból a sötét földre. Halottak napja van! Esteledik. Oh jertek, siessünk a temetőbe lerónni lelkünk kegyeletadóját, jertek, imádkozzunk elhunyt apánkért, anyánkért, jótevőinkért, s lehajtott fejjel mondjuk: „Adj uram örök nyugodalmat nekik !“ Halottak hazája, temető/ Van-e egy göröngyöd is, van-e egy porszemed is, amelyet könnyeink nem öntöztek volna? Mindenütt virág takarja a rendbehozott és rendbentartott sírokat, csak itt van egy letaposott sirdomb, ott meg a fakeresztnek csak a fele van meg, amott pedig, ahol kevesebb ember jár, a dudva embermagasságig nőtte be a sirt. Múlt év halottak napján igy láttam e sírokat s mikor megkérdeztem a temetőőrt, hogy kik fekszenek itt, azt a választ kaptam, hogy elhalt vitézeink, honvédeink, akik értünk ontották vérüket, de akiknek — itt nincs hozzátartozójuk! Szomorú szívvel távoztam a holtak virágos hazájából, ahol csak az kap virágot, ahol csak azért mondanak egy miatyánkot, akinek itt lakik, itt él a hitvese, vagy a gyermeke. E barbár, kegyeletnélküli állapotot már ma nem találjuk temetőinkben. A polgármester ur felhívására az intézetek ifjúsága virágokkal ékesítette fel a jeltelen sírokat s a hívekkel együtt felkeresték a sirhalmo- kat, hogy imádkozzanak az alattuk fekvő | hősök lelkiüdvéért. Megjelöltük a sírokat, ' tudjuk, hogy ki álmodik alattuk a ma- i gyár nemzet jövendő nagyságáról, egy fohászt is küldtünk az Egek Urához, de kérdem, elegendö-e ez mitőlük, kérdem, megfeleltünk e halott hőseinknek tartozó kötelességünknek ? Nem ! Amig igy széjjelszórva feküsznek, nem is tudjuk I kegyeletünket lerónni velük szemben, mert egymástól távol feküsznek a temetők. Ezek a hősök nem egy felekezet halottai, hanem a nemzet mártírjai, akiknek sírjához valláskülönbség nélkül kell zarándokolnunk, hogy megtanuljuk halálukból, mikép kell a hazáért élni. És kérdem, aki a róm. katholikus temetőben rótta le kegyeletét halottak elsőestéjén, elment-e imádkozni a református temetőbe és aki e temetőben imádkozott, felkereste-e a zsidó temetőt, vagy a gör. katholikus temetőt? Azt hiszem nem, pedig ezek a hősök ugyanazért az eszméért harcoltak, ugyanazon nemzeti becsületért véreztek. A harctéren a róm. kath. katonát, sőt a róm. kath. lelkészt a református lelkész temette el, s mikor ez is elesett, a rabbi adta meg neki a végtisztességet; miért választjuk mi széjjel őket, akik egymásnak fogták be megtört szemét, egymásnak Írták meg haza utolsó sóhaját. Valláskülönbség nélkül egy helyre, egymás mellé kell temetnünk meghalt hőseinket, ex lesz a hősök temetője. Akik szivük utolsó veréséig egymásért éltek, egymást védték az ellenség golyója ellen, azokat holtuk után ne válasszuk szét. Ha megkérdezhetnök őket s ha szóra nyílhatnék ajkuk, kérdésünkre bizonyára azt felelnék, hogy temessük őket tőszomszédságban, a hosszú, sötét éjjeleken hadd mondhassák el egymás vitézi tetteit! így
