Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1915-09-15 / 37. szám
1 XXXI. évfolyam. Nagykároly, 1915. szeptember 15. 37. szám. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ Sí TÁRSA D ALMI HETILA P. Nagykároly varos hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre..............................8‘— Fél évre ..................................4-— Ne gyedévre..........................2- — Egyes szám.........................—‘20 Ta nítóknak egész évre . . 6’— Főszerkesztő : kor. Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó: » y> a „Nagykarolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-uteza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. A háború hatása gazdasági teendőinkre. Trta: Matuska István a „Nagykárolyi Önálló Gazdasági Népiskola“ igazgatója. < ti „Háborúnak kellett bekövetkeznie, hogy megismerjük a magyar gazda munkájának a fontosságát.“ Ezt mondta Ghillány Imre báró föld- mivelésügyi miniszter múlt év végén az 0. M. G. E. közgyűlésén. Tényleg még e háború kitörésekor sem tulajdonítottunk mezőgazdaságunknak valami nagy szerepel, különösen a há- born szempontjából. Csak amikor kitűnt ellenségeinknek az a pokoli terve, hogy kiéheztetnek bennünket és amikor a határainkat úgy a szárazföldön, mint a tengeren teljesen elzárták, akkor kezdett kitűnni, hogy micsoda élték van a magyar gazdatársadalom kezeibe letéve. Kitűnt, hogy az a búza, amit a magyar föld terein és a marha, az a ló, amit a magyar gazda nevel, éppen olyan fontos tényező a háborúban, mint a puska vagy az ágyú, sőt talán ennél is fontosabb. A magyar bakák ugyanis már sokszor megmutatták, hogy fegyver nélkül, ököllel, bicskával, fogaikkal is tudnak harcolni és győzni; kenyér nélkül azonban a legerősebb ember kezéből is kiesik a puska, a kard s a legbátrabb katona is tehetetlenné válik. Ma már nyílt titok, hogy egyrészt a magyar mezőgazdaság gazdag éléstárának — bár az elmúlt évben rossz termés volt — másrészt a német elővigyázatosságnak és okos beosztásnak köszönhetjük, hogy az elmúlt háborús évet éhínség nélkül kibírtuk. Most láthatják a kereskedelmi irány képviselői — a merkantilisták — hogy mekkorát tévedtek, amikor minden egyes fillért kifogásoltak, amit az állam mezőgazdaság fejlesztésére fordított. És most láthatják tévedésüket azok is, akik vámok eltörlésével, szabad kereskedelem, köny- nyebb megélhetés és hasonló hangzatos jelszavakkal akarták a külföld terményeit behozni és a magyar gazdát letörni. & Sokan már be is látják, hogy tévedtek. Nemcsak minálunk, hanem külföldön is. Még pedig köztük van nem kisebb ember, mint Helfferich, német pénzügyi államtitkár, a német kereskedők érdek- képviseleti szervezetének a „Hausabund“- nak egyik megalakitója és vezérembere. Ez nyiltan kijelentette, hogy: „Minden ország gazdasági ereje a belső termelésben van és ennek is az alapja a hazai mezőgazdaság által termelt készlet.“ Ez más szóval annyit jelent, hogy koldusnemzet az, amelynek nincs saját termelésű kenyere, tápláléka. Pedig ezt a nótát csak a háború kitörése óta fújják. Azelőtt másként beszéltek a nagy nemzetgazdászok. Az elv ez volt: csak azt termeljük, ami a legjövedelmezőbb; a többit más államokból szerezzük be. Most szépen állanánk ezzel a beszerzéssel! Ma már általánosan kialakult az a nézet, hogy úgy a háború szempontjából, valamint nemzetgazdasági szempontból is a mezőgazdasági termelés biztosítása elsőrendű érdek. Ámde minél tovább tart a háború, annál nagyobb nehézségekkel kell megküzdeni a gazdának is, annál kevésbbé tudja a rendelkezésére álló eszközökkel a célt elérni. A munkabíró ember napról-napra kevesebb lesz. Az igavonó jószág egyre jobban gyérül. Ezek olyan bajok, amelyeken hamarjában alaposan segiteni nem lehet. Jóakarattal, nagy szorgalommal azonban sokat tehetünk. Öregember, gyermek, asszony itthon van. Mindnek össze kell fogni és megfeszített erővel TARCZA. Az iskolai év elején. A nyár megint az őszbe hajlik. A napfény sárgább. Ködök szállnak. És utra-szóló üzenet jön Megint a sok dalos madárnak. És a diákok jönnek újra. Nem úgy, mint máskor. Más a gondjuk. Egy nagy szózat zeng mindenikben. Ezt hallja mind, ha nem is mondjuk. Nem is beszélnek most a nyárról, Mulatságos, derült napokról. De akik messze harcban állnak, Azokról szólnak, csak azokról. Akiknek ott küzd, atyja, bátya, Büszkén beszéli, hogy mit imák. Nagy becse van a táborból jött Rózsaszínű kicsiny papírnak. Bizony, fiuk, de sok, de sok van, Ki nemrég úgy jött, mint ti mostan. Gyermek volt itt az iskolában 8 most szól rózsászin papirosban. Neveltük öt békés szelídnek. Előtte nagy példák világa. Gyilkos csaták véres tüzének Ma halált osztó katonája. Gondolkozom én is felőlük. Kik ifjan, üdén itten jártak. 8 az élet minden kincsét hordják Nagy oltárára a halálnak. És fojtó gond borítja lelkem: Hibás volt, ami számvetésünk. Mért lett ily véres aratássá Békére szánt szelíd vetésünk ? A műveltségről szentül hittük, Hogy a jövendő sziklavára, S néztük, hogy a csiszoltabb leiken Ragyog az élet napsugára. Voltunk a felszín álmodéi, Szivárvángos ködök vezettek Es mind oly hamis mérlegünk volt, Amik csak erényt mérlegeltek. A múltból áthoztuk az eszmét Vezérlő fényül a jelennek S úgy láttuk, hogy a múlt mezői Csupán csak virágot teremnek. j Ilyen virággal telehintve Nyugodt fenségben élt a béke. Most minden, minden szertefoszlott. A szép, fényes világnak vége. S az iskolák megnyílnak újra. Úgy, mint mikor még más volt minden. Pedig, akik most idejönnek. Egy uj világba mennek innen. Amiről könyveik beszélnek, Alig találják a világot. j Elesnek most a küzdelemben Országok, eszmék, ideálok. Lesznek helyettük más erősek, Uj csillogó fegyverben állók. Ki megmentesse a jövendőt S megbirta, mit a sorsa rárótt. Törvény helyén a nyers erőszak, Királyok csalnak adott szóval S ha sok ezer embert leöltünk, j Ünnepiünk lengő lobogóval. Mit kegyelettel óvtunk eddig, A fegyver mind halomba rontja. Ki tud ma emberszeretetröl ? Kinek van műveltségre gondja ? r
