Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-30 / 26. szám

J

XXIX. evtolyam

Nagykároly, 1915. junius 30.

26. szár

NAGYKÁROLY ÉS

TÁRS AD A L M.I_H E T I L A P.

Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye.

i>U) :l.í 3

legjelenik minden szerdán.

Előfizetési árak:

Egész évre..............................81— kor.

Fél évre

..................................4-— „

Ne

gyedévre..........................2- — ,

Egyes szám.........................—'20 „

Ta

nítóknak egész évre . . 6’— „

Főszerkesztő : Felelős szerkesztő :

Dr. Adler Adolf Rédei Károly.

Laptulajdonos és kiadó :

a „Nagykarolyi Petöfi-nyornda Részvénytársaság“.

Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76

Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el.

Hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyiltiér sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak: vissza.

A búza meséje.

A mesevilág délibábjában feltűnik egy ősz-szakállas ember, ős napkelet csodatévő varázslója. — Ez a mese róla szól; a boldogságról fanit benne az öreg, a boldogságot örökké őriző csodaszerről.

Élt egyszer napkeleten egy ifjú fejedelem. Szép volt, szomorú és sáppadt, gondolkodó és virágos lelkű. Kegyes fejedelme volt népének. Álmokban töltötte el az ifjúságát, álmokban, amiket maga szólt, a saját leikéből és körülövezte magát velük. Megvalósult bennük minden vágya, amelyek teljesülését hiába várta volna az élettől. Az álmai elzárták őt a világtól, az örökkévalóság és a végtelenség zenéje áradt belőlük. Az álmaiban örökös, végtelen, gazdag volt az élet, örök az ifjúság és a szerelem, örök a boldogság. Ha néha kilépett az álmai közül az ifjú fejedelem és a világba nézett, arca elfordult a fájdalomtól. Látta,

TÄRCZA.

Rab kenyéren.

irta: Fehér Ákos.

— A „Nagykároly és Vidéke“ eredeti tárcája. —

A szobában csak ketten ültek: Vera, a helyőrség parancsnokának, Zdenkó Sztaravici ezredesnek a leánya és Gyarmati tüzérhadnagy. Vera egy kényelmes bőrfotelben ült hanyag előkelőséggel, míg Gyarmati egy parányi zsőljén feszesen, kirnérten. Hallgattak. Mindketten küzdöttek beiül, a lelkűkben. A kis szalon nyitott ajtaján pedig lágyan ömlöttek be az igéző hanghullámok. A nappaliban egy fogoly némeltiszt játszott zongorán. Shopint intonálta

I hogy az embereket kegyetlenül megcsu- folta az élet, hogy minden pillanattal fogy I az életük és hogy tűnik a szerelem és boldogság. Megdermedt, ha a fekete hajszálak fehérré változását látta és szomorúság fogta el a lelkét, amikor érezte, j hogy életének legboldogabb pillanatai semmiségbe vesznek. Nem tudta megállapítani az időt, nem tudta örökké tenni a boldogságot. Ébren töltött percei nagy szenvedést okoztak a fejedelemnek, nehez órák okozói lettek. Megállítani a tovasietö boldogságot: erre gondolt mindig és be- ! tegje lett a tovasietö időnek.

Ekkor hire jött, hogy messze a hegyek között él egy ember. Nincsen előtte lehetetlen, csodákban gazdag az élete. Az ifjú fejedelem elhatározta, hogy felkeresi őt és tőle tudakolja, hogy a rettenetes problémára van-e megoldás ?

Útnak indult és oda is ért. Az ifjú elmondotta a nagy kérdést, amely üldözi szüntelen.

— Óh rettenetes, ha látom, hogy az élet után az elmúlás következik, s hogy nincsen mód megállítani a boldog pillalágyan, érzelmesen és szinte vágyakozva szűrődtek át a hanghullámok, amelyekbe néha- néha, egy-egy kacaj, avagy hangosabb beszéd vegyült. Bent az asztalnál még együtt voltak a meghívott fogoly tisztek, s az ezredes derekasan, bajtársakhoz illően látta vendégeit és ked- i vesen, kedélyesen elcsevegett velük. — Csak a Sztaravici mama sóhajtott néha-néha nagyokat, s kövér nagy szemei megteltek könnyel. A j fiára gondolt ilyenkor, aki messze-messze, valahol Magyarországon, valamelyik fogolytá- ! borban ül, ahonnan vágyakozón gondol a fehér hómezőkre, a mamácskára, a Verácskára, s még tudja Isten kire, mire.

És a Verácska? Ó, igen, a Verácska. A j Verácska pedig ott ül a szalonban szótlanul,

I szomorúan, s vele szemben a fogoly tisztek legszemrevalóbb alakja: Gyarmati tüzérhadnagy,

| akivel, mintha tulszeretnék licitálni egymást a

natot, nincsen szer, amellyel fogva tarthatom az elsiető percet, késlelhetetlen a mámortól való fölébredés !

— Az időt megállítani nem tudom — felelt az ősz-szakálas öreg; — de esztendővé változtatni a boldogságot: erre van mód, erre van szer.

— Óh mutasd meg nekem, — szólt az ifjú.

— Itt van, — válaszolt az öreg, lehajolt a földre és egy marék magot vett a kezébe. Magokat, amelyek az örölte- tésre vártak.

— Hiszen ez búza! kiáltott fel csalódottan a fejedelem.

— Az. Mert lásd, lábunk alatt faluk, városok és magánosán álló kastélyok vannak és bennük sok élet, sok reménykedés. Minden reménykedés tárgya ez a búza. Ha sok van, örül a nép, zeneszó hallik az aratás után, ölelkezés és csókok zenéje teszi a nap tüzénél is forróbbá a levegőt. Ilyenkor bőven vannak a házasságok és sok gyermek születik; mert a

búza csodaszer. Eltüntet minden bajt, betegségit és civódást.

nagy hallgatásban. Végre mégis csak a Verácska engedett; ő nő, s a nők mindég igazolják, hogy a gyengébb nemet ők képviselik.

— Gyarmati — mondta a Verácska lágyan, gyöngéden.

Gyarmati kissé megrezzent, s mint meglepett, igyekezett gondolatait ezer mérföldek felől a Verácska közelébe összpontosítani, s gépiesen dadogta:

—-• Verácska . . .

Verácska pedig folytatta:

— Maga már a tulságba viszi ezt a . . . ezt a nagy busla kodást. Istenem, hát nincs meg mindene ? Mindene . . . Hát nem azt tesz, amit akar, amit kiván; ami magának legjobban tetszik.

Hát nem? . . .

— Nem, Verácska. Az az, bocsásson meg, de igen, igen. Mindenben igaza van, Verácska.

I

I

1

i

1

Sir*

I A gn&ilMkö&önség /1

I

Van szerencsém csépiéshes ajánlani elsőrendű inufff/ui' és porosz szenet legjutányo- ewa m sabb árak mellett és kérem b. rendelményeit mielőbb feladni, hogy a szállítás idejekorán eszközölhető legyen. ül Ugyancsak csépléshez ajánlom sstili és vízmentes ponyváimat, — Végül ajánlok raktáron levő p| |j§ elsőrentiü bor dánt és hődfarhu yépcsevepet. Megrendelhető Miölcseg-utca 18 Ül

| Meiler Adolf nát Nagykároly. |

11