Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-30 / 26. szám

2 NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ Mndennemü ruhanemüek, csipkék» feilöltök, függönyök, teritök, sző­nyegek legtökéletesebb festése. Bőrkabátok, keztyük festése. ! I Minta után való festés ! I Haüffel Sámuel villany- és gőzerőre herendezett ruhafestö és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz. A rom. kath. templom mellett. Műhely: Petőfi-utca 59. ármely kényes színű és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. «•- Plisé-gouvré. Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek A búza bősége naggyá, erőssé, kielé- gültté teszi a testet és a kielégült test alapja a lélek szabadságának. Könnyű a gazdának jónak lenni. És a búza bősége megőrzi a boldog­ságot. Ahol nincsen szükség, ott nincsen ci- vódás s szinte öntudatlan boldog élet folyik ott. Búzát, sok búzát adj a népnek s meglásd, megszűnik a rabszolgák hörgése, szenvedők sirása, lehanvatlik a gazdag ütésre emelt keze. HÍREK Nem én akartam, hogy így legyen. A „Lokalanzeiger“ egy nyugati harctéren küzdő katona levelét közli, melyben a beküldője azt írja, hogy Vilmos császár azokon a helyeken, ahol hevesebb harcok folytak, térdreborult és imádkozott. Egy helyen igy szólott a császár: Nem én akartam, hogy igy legyen. Kinevezés. A „Pannónia“ kendergyár részvénytársaság Kovács Samut a börvelyi kendergyár penztárnokát és intézőjét a börve­lyi vállalat igazgatójává nevezte ki. Eljegyzés. Dr. Székely Eduárd szatmári kir. törvényszéki biró jegyet váltott Unger Ullman nyugalomba vonult gyógyszerész leá­nyával Ibolykával Szatmáron. Csaba Adorján — főgondnok A nagy­bányai ref. egyházmegye szavazatszedő bizott­sága tegnap délelőtt ülést tartott, mely alka­lommal a Helmeczy József halálával megüre­sedett főgondno ki állásra beadott szavazatokat bontották fel. Beérkezett 41 érvényes szavazat, melyből 38 az egyházmegye eddigi kiváló és buzgó tanácsbirájára, Csaba Adorján főispánra I esett. E választás következtében megüresedett I egy tanácsbirói tisztség, melyre jelöltkent Bo­ros Zoltán aranyosmegyesi földbirtokost em­legetik. Kitüntetés. Dániel Sándor helybeli vezetö- járásbiró íiát Dániel Belát a 12-ik honvédgya- iogezred hadnagyát a hadseregparancsnokság az ellenséggel szemben tanúsított vitéz maga­tartása elismeréséül az első osztályú vitézségi éremmel tüntette ki. Újabb adományok. A Magyar Szent Korona Országos Vöröskereszt-Egylet nagy ká­rolyi fiókja részére újabban a következő ado­mányok folytak be; Lochmájer Márton gyüj- tőivén 7 K 30 f, Berenczei Kovács Miklós adománya 50 K, Soltész Imre kálmándi plé­bános adománya a hősi halált halt Dr. N. Szabó Albert halála alkalmából koszorú meg­váltás címén 10 K, Zoboki Vincze kegyesrendi tanár, plébánossegédnek ajándéka az általa szerzett egyházi ének értékesítésének tiszta jö­vedelme gyanánt befolyt összege 42 K 52 f, összesen 109 K 82 f. Hősi halált halt katona temetése. Annak idején mi is közöltük a szomorú bírt, hogy mándi Mándy Elemér pénzügyi tisztviselő, hadapród a kárpáti harcokban nyert súlyos sebesülése folytán meghalt. A gyászoló család, hősi halált balt kedvesök tetemeit hazahozatta, s hétfőn délután helyezte nyugalomra a nagy­károlyi reform, temetőben. Á gyászszertartás a ref. temetőben folyt le. A koszorúk özönével elbontott ravatalnál Kürthy Zoltán s. lelkész tartott mélyen megható gyászbeszédet és imát. A pénzügyigazgatóság nevében Nagy Gábor p. ü. tanácsos vett búcsút a kedves tisztviselő- társtól. Végül a sirnál Rédei Károly ág. h. ev. lelkész mondott búcsúbeszédet. Hősi halált halt férfiút hitvese, kisgyermeke, nagyanyja, özvegy édesanyja, testvérei, s nagyszámú ro­konság siratja es gyászolja. Életrajzi adatait a róin. kath. főgimnázium értesítőjéből a követ­kezőkben közöljük: Mándy Elemér született 1887. május 25-en Borzovan (Szatmármegye). A középiskola alsó négy osztályát intézetünk­ben végzi (1901—902. be.i a IV. oszt.) azután bárom évig a n gyváradi hadapródiskolának növendéke. Később más intézetben folytatja gimnáziumi tanulmányait. Az érettségi vizsgá­lat után a jogi pályára lép. Máramarosszigeten befejezvén jogi tanulmányait, leteszi az állam­vizsgálatot, majd Budapesten a pénzügyi fogal­mazói vizsgálatot is. A háború kitörésekor mint póttartalékos kiképző tizedesi rangban teljesít szolgálatot Egerben március 15-ig. Me­netszázadba kerül, mint hadapródjeiölt vo­nul a Kárpátokba, ahol előléptettek hadapróddá. Több súlyos ütközetben vett részt, kitűnt, bá­torságával. Az ellenséget maguk előtt szorítot­ták Teiepócz községig, ahol a községen túl nagyobb elsáncolt orosz erőre bukkantak. He­ves csatába ereszkednek, melynek lolvamán súlyosan megsebesült mellén. A szinai (Zemp­lén vm. Dégenfeld-kastély) kórházba vitték, ahol 9 napig végtelen türelemmel, bízva fel­épülésében, állhatatosan viselte kínzó fájdal­mait. Mindhiába I A gondos orvosi és bajtársi ápolás nem tudta megmenteni az eletnek. 1915. április 10-én balt meg, s az ottani köztemető­ben helyezték nyugalomra a boldog feltámadás reményeben. Elbulltauak legjobbjaink a hosszú harc alatt! Egyike ö a soknak, kik a honfiúi erények legszebbjét a hazaszeretet teltei gya­korolta, vere hullásával tette termekennye a talajt a szabadság rózsái számára. A haza­szeretetért fogadd szeretetünk piros rózsáit emlékül, utolsó üdvözlésül. Isten veled! Az állami óvodák ünnepélyei. Váro­sunk területén a négy telepen levő állami óvo­dákban, kedves és lelket gyönyörködtető évközi Tetszésem szerint járok-kelek, s oda mehetek, ahova éppen jónak tartom és azt tehetem, amit tenni akarok. Tudom, Verácska, s ezt magának köszönhetem. — Az az a papának, — mondta a leány — ha köszönet járna érte. De nem jár érte köszönet. Nem. Evvel ne terhelje a lelkét. Gyarmati. Ismerésen a maga, a maguk gondol­kodását, tudom, hogy mennyi büszkeség, meny­nyi makacsság . . . — De Verácska . . , — Ne szakítson félbe, kérem, hallgasson meg; magával szivesen szóba állok, szivesen beszélek. Hiszen tudja, hiszen látnia kellett. — Köszönöm Verácska. — Már ismét köszöni. Hagyja csak, hogy udvarias, azt úgyis tudom. De a köszönet so­hasem fakad őszintén a leikéből. Ez imponál 'nekem. Szeretem a szilárd, akarat-erős jelle­met. Maga egészen magyar. — De Verácska ... Az Istenre kérem, csak ne, csak most ne. Hiszen megkell tagad­nom, el kell felejtenem. Hiszen rab vagyok Verácska, rab vagyok. Igen, nyomorult féreg, akinek nincsen ereje, nincsen bátorsága hozzá, hogy elnémítsa a szivét, a lelkét. Gyáva vol­tam, ha mindjárt félholtan is, hogy ellenség kezére kerültem. Keserű a kenyér, amit itt eszem, mert az orosz cár kenyerét eszem; méreg a viz, amelyet itt iszom, s az elnyo­mottak fájdalmas jajját hallom a levegőben . . . — De Gyarmati, halkabban, kérem csas halkabban. Hiszen az apám katona. A cár ka­tonája, Gyarmati. Orosz ember, nem tagadom meg soha, mert az apám. Mert jó, nagyon jó ember, a lelke arany. Az anyám, az édes jó anyácska, lengyel leány volt. Érti? lengyel! Tudja, hogy mi ez : lengyel ? — De, Verácska, hogy értsem ezt, hogy volt? Hiszen még ma is meg van. — 0, bár meglenne I Nincs Gyarmati, ő már régen örök álmát alussza ott künn, a fe­hér hólepel alatt. Aki odabent van, szintén jó asszony, de mostoha. Nincs rá pnasz. Orosz vér folyik az ereiben, s az apám felesége, Teodor öcsémnek az anyja, aki most a maguk hadifoglya. És Teodor is rabkenyeret eszik. A maguk kenyerét eszi, Gyarmati. Magyar levegőt szi a lelke, tüdeje. Lássa nem egészen ingyen ke­nyér, amelyet maguk itt esznek ; csak kölcsönbe megy, mert a mieinkből is sokan vannak ám ! ott, Magyarországon. — Magyarországon, — ismételte Gyarmati ellágyulva és könybe lábbadt a szeme — Ma­í gyarországon Verácska, ahol szelid bércek kö­zött kígyózik a Tisza, s ahol most a szomorú | füzek kopasz ágai hajtják le csüggedő fejüket a vizbe. A hármas bércek halmán, vagy a Duna szögében, amelynek hömpölygő hullámai lágy, álomba ringató danákat ^egeinek ott, a I szabadság bölcsőjében, Verácska, s halkan, szinte átszellemülten súgta a leány fülébe: — A maga ereiben részben lengyel vér fo- ' lyik, Verácska, s a lengyel vér nem válik ! vízzé soha! Tudom, hogy ebben a házban bűn, í amit beszélek, de maga más, egészen más, Verácska. Nem tudom, miért mondom ezt, hogy i más; de érzem, hogy' egészen más. S talán ; ezért oldódott meg a nyelvem is. Ne vegye | bűnnek, ha kifakadok, de a levegő nekem itt fojtó. Az ólombányák szagát érzem az orrom­ban mindég, s milliók jajját hallom a fülembe ; csengni, amikor itt zenét hallok. Mint most, éppen most, Verácska. Micsoda szivet tépő hangok azok, amelyeket, az a fehér fogú szo­morú zongora sir? Nem értem, nem ismerem. Idegen melódiák, de érzem, hogy panaszosak. Mintha egy nemzet lelke sírna bennük, ame­lyet elnyom a zsarnoki önkény, mintha mintha milliók átkai szállnának a szivettépő akkor­dokban. Miféle muzsika ez, Verácska ? A leány lángbaborult arccal felelte: — Ez? ... ez a muzsika névtelen! Ezek néma akkordok, amelyek nincsennek szavakba szőve. Ne kérdezze. Nem ismerem. Tankovics ! hadnagy intonálja, neki tetszik. Különben ama­tőr munka, amilyen számtalan akad, különösen nálunk. Mi szeretjük a zenét, apácska is, én is, s ha néha szomorút játszunk, anyácska sir hozzá igaz könnyeket. Anyácska sírni nagyon tud. S most különösen, minden olyan szomorú nálunk. És maga is .. . . Maga, Gyarmati. Legalább tartsa maga bennünk a lelket, ameddig körünkben van. Apácska kedveli magát. — Ó, az ezredes ur nagyon kegyes, nagyon kedves. De nézze, Verácska, nem az én hibám. Nem Verácska, bármennyire is igyekezem más lenni. — Nem tudok, mert a lelkem valami keserű érzéssel van teli, hogy ide vagyok kötve. Ne értsen félre, Verácska. Egyedüli vigasztaló ebben a nagy, gyászos rabságban, hogy maga áldott, jó leikével könnyebbé igyekszik nekem azt tenni. így tűrhető. Ne Ítéljen el túlságos őszinteségemért, sem . azért, ha nem vagyok eléggé gyöngéd. Részben tán a zene teszi ezt. Mindég az a szivettépő. Sajátságos a maguk muzsikája. Mintha mindig vérfelleg lenne az égen. Valami rettentő átok, vagy a haldoklók keserves si­ráma sir ki az akkordokból. Sohasem vig, sohasem pajzán. Ugy-e, maguknál ritkán ne­vetnek lelkűkből az emberek? — Maga túlságosan sötétnek lát itt mindent. Pedig mi majdnem örökös fehérségben élünk 1 Hiszen majdnem mindég tél van . . . — És az embereknek nem melegszik fel a szivük, a lelkűk soha — mondta Gyarmati. Mondja, Verácska, hát sohasem érzik, hogy a lelkűkbe, a szivükbe valami melegség költözik ? Valami forróbb bő hullám sohasem suhan át a lelkükön? Mindég csak az a nagy, az a szo­morú hallgatás ül ki az ajakukra. De az em­ber nem tudja, nem érti: mi lakik a szivükben, a lelkűkben. — Hiszen a mi danánk sem vig épen mindég. Akad, sőt van nálunk is szo­morú. De más, ami lelkünk 1 Erős, s csak a végső esetben, vagy tán, még akkor sem haj-

Next

/
Oldalképek
Tartalom