Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-11 / 10. szám
NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ 4BIKÍMD gr természetes ásványvíz gyógyhatása |p I hurotos bántalmaknál páratlan. — ||| A legutóbbi termésű savanyu uj bor- ral vegyítve kitűnő italt szolgáltat, fff Kapható mindenhol. Árjegyzéket kívánatra küld a bikszádi fürdöigazgatőság. megkeressük, ha fáradsággal szerezzük és megbecsüljük. Kitarlás a szabadságban: ez a valódi polgári erény, mely nagy dolgokat mível és nagy nemzeteket alkot. Kis népek ez által lettek híresekké a történetben és hatalmasokká. Ez szükséges most nekünk magyaroknak : kitartó küzdelem a teljes szabadság elérésére! A szabadság és a polgárosodás vágya lázas türelmetlenséggel kapta meg a nemzeteket hatvanhat esztendővel ezelőtt. Franciaország forrongott, Ausztria Vulkánt érzett a talpa alatt. A népek szivében ellenállhatatlanul égett a felszabadulás mohó vágya. Magyarországot sem kerülték el a szabadság szellői. A magyar történelem lapjain nincsenek maradandóbb betűkkel beirt nevek, mint azoké, akik március tizenötödikét a nemzet felébresztésével megszentelték. Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasváry Pál neve mindenkorra hozzá fog fűződni ehhez a felséges emlékű dátumhoz. A nemzet soha meg nem feledkezhet Irinyi Józsefről, a tizenkét pont szellemi apjáról. De a mostani ünneplésünkbe a szomorúság érzete vegyül. Az elmúlt időket dicsőítő hymnuszok ritmusába belécseng a fájdalom elegikus hangja. Végig olvashatjuk majd azt a sok beszédet, melyet az ország különböző helyein a legkülönbözőbb felfogású és társadalmi állású szónokok tartanak és nem fog akadni közöttük egy sem, mely az öröm és az ünnepiesség hangulatának adna kifejezést. Összehasonlítjuk a mai állapotokat az akkoriakkal és elkomorodunk az összehasonlítás eredménye felett. Akkor a hazaszeretet tüze melegítette a sziveket, ma az önérdek lett az uralkodó. Akkor a lelkesedés magas lánggal lobogott, mi pedig elfelejtünk lelkesedni. „A hazáért mindent/“ — ez volt hatvanhat évvel ezelőtt a jelszó, ma lenyűgöznek bennünket a megélhetés súlyos gondjai. Magunkkal törődünk, a haszon Idán futkosunk, a hazáért való áldozás puszta frázissá lett, mely tettekben meg nem nyilatkozik. Akkor apáink szembe mertek állam a hatalommal, felszabadították a sajtót önhatalmúlag, elfogadtatták a tizenkét pontot a pesti városi hatósággal és a helytartó tanácscsal felmentek Weinbe a király elé, nem könyörögni, hanem követelni ! Most megtagadjuk a hagyományt, a nemzeti dicsőséget, az ősök emlékezetet, a kegyeletet, az igazságot, csakhogy hízeleghessünk a hatalomnak. Ez az összehasonlítás kisajtolja szivünkből a bánat érzetét. És még kevesebb okunk van az örömre, ha a jövendő eseményeit mérlegeljük. Semerről sem jelentkezik a biztató remény. Orgiáit üli az önkény, mely féktelen lefelé s meghunyászkodó felfelé. A nemzet jövőjét a szociálisták és a társadalom forradalma fenyegeti. A müveit társadalom késhegyig menő ádáz párttu- ! sát folytat egymás ellen. A nemzetiségek vad gyűlölettel vannak eltelve minden iránt, ami magyar. S nincs semmi, ami összhangzást hozna ebbe a széthúzó nemzettestbe ; nincs, ami nagy tettekre buzdítaná. Elegendő oka van a magyarnak, hogy a nagy nemzeti ünnepen is búslakodjék ! űi\ Kőbányai Polgári Serfozö Részvénytársaság világhirü Szent István dop1? maláta hordós söre amely felülmúlja a külföldi Salvator sört kapható február 15-tól május hő végéig. Palackokban pedig egész éven át kapható minden vidéki nagyobb városban s úgyszintén Nagykárolyban elsőrangú csemege-üzletekben. Tisztelettel Patz Autal. Modern ruhafestés Bármilyen divatszinre Háj táj er ruháiestő, vegytisztító és gőzmoső-gyárában Felvételi üzlet: Nagykároly, Széchenyi-titca 43. szám. Statárium a harctéren. Irta : Hentaller Lajos. Szolnokból Hatvanba mentem vasúton s másodmagammal ültem az ósdi, fővonalainkon ma már nem látható vasúti kocsiban. Velem szemben alacsony, köpcös, széles vállu, őszbeborult férfiú szunyókált, hihetőleg ellenkasztá a vonat nyitott ablakán beözönlő forró nap. Hosszasan néztem s találgattam ugyan ki lehet ez egyszerű, magyar ruhás alak ? Végre abban állapodtam meg, hogy birtokos, bérlő, vagy ispán. Utitársamat az én unaloműző vizsgálódásom nem zavarta ; oly annyira nem, hogy már- már horkolni kezdett, a midőn a vonat újból megállt s a vezető ezt kiáltá: Tápió! E szóra az öreg ur talpra szökött, mint mikor a harci paripa a trombita hangjára hegyezi füleit, felállott, az ablakhoz lépett s té- vetegen nézte a vidéket. Szép zöld pázsit terült el mindenfelé s a csendet csak a vonat dübörgése zavarta. Az öreg ur egyszerre visszafordulva igy szólt: — Tudja-e az ur, hogy melege volt itt hajdanában a németnek ? Azután a nélkül, hogy válaszomat bevárta volna, újra kitekintett a kupé ablakán s egyhuzamban lelkes hangon folytatá: — Arról rohantunk mi 1 Emitt vonultunk fel s álltunk meg hirtelen; onnan rohantunk vad kegyetlenséggel Jellasieh emberei közé. Igazán ! Nem is ember olyankor az ember, hanem vadállat, no meg mint az utókor állitja : hős ! Amazon a vonalon jöttünk Damjanich apánkkal Klapka hadtestének segélyére mi! Igen 1 úgy van ! Már majdnem elértünk Boldogházára s az öreg ur még mindig átszellemült arccal mutogatta, hogy melyik lejtőn • rohant le Rastics horvát dandára a magyarokra; hol fogta fel nagy Damjanich Klapka futó honvédéit, a midőn egyszerre arca elkomorul, két könycsepp I jelenik meg a szemeiben s a tőlük balra elterülő völgykatlan felé mutatva jobbjával, megindult hangon mondá : Ott abban a völgyben tartottunk mi vörössapkások statáriumot két baj társunk fölött. A vonat sebesen robogott >ovább; az öreg ur leült, elővette kék zsebkendőjét, meg-meg- törülgette izzó lomlokát s bemutatta magát: — Én G. K. nyugalomba vonult kúriai biró s volt vörössapkás főtiszt vagyok. Mire Hatvanba értünk, oly jó barátok lettünk, mintha húsz év óta ismertük volna egymást. Hatvanban órákhosszáig vártunk az ösz- szeköttetésre; ott beszélte el az én kedves Károly bátyám az alábbiakat. * Hallotta öcsémuram hirét a vörössapkásoknak ? Azoknak a honvédeknek, kik előtt Damjanich kalapot emelt, kiket fiainak nevezett ? Hát, nem mondok semmi egyebet róluk, minthogy ez a zászlóalj önkéntes fogadást tett, hogy soha meg nem szalad ellenség elől. A ki pedig futni talál közülök, az a halálfia. Ezek közt szolgáltam én is. Ugy-e, nem nézi ki be lölem ? Pedig el lehet gondolni, hogy milyen gyerekek voltak ezek, ha azt mondom, hogy a hires szolnoki ütközet már a tizennyolcadik csatájuk volt ; még pedig olyan, melyet rendesen az ő hősies fellépésük döntött el. A mit Szolnoknál müveitek a vörössapkások, az meg éppen csudaszámba megy. No de hát tetszik tudni, kedves uramöcsém, sok bolondot tesz az ember, a mig fiatal. Hát még mikor a kormány rendeletileg megkülönböztette a Vörös sapkást a többi honvédtől. No akkor meg éppen keresztül lehetett volna minket mindannyiunkat kergetni a pokloknak még a hetvenhetedik fél- egyházán is. — Nézze csak öcsémuram — mond az öreg s egy avultas bugyellárisból előszedett egy papirosba göngyölgetett valamit. Egy ezüst cserkoszoru volt; a harmadosztályú vitézségi érem s egy ócska ujságpapiros, melyen az alábbi meglehetős nyakatekert stilusu hivatalos parancs volt olvasható : Hadiparancs. A hadsereg ideiglenes parancsnoksága fel- terjesztése és a honvédelmi bizottmány elnöke beleegyezése következtében, a „vörös sapkák“ viselése a hadseregben, mint egyes testületek ellenség előtti kitűnő vitézsége jutalmazása ho- zatik be; a viselhetési jog úgy más osztályra! kiterjesztése a hadsereg főparancsnokára ru- háztatván fel. Ennélfogva a hadseregben mind egyesek, mind testületeknél, melyek enged-