Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-03-19 / 12. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE 1 következett, melyben a kis Poroszlay Ilona édes, otthonos játékán kivül, Hadady Sándor, Tu- róczy Kálmán, Sikolya Ferenc, Tóth Elek, Ba- lázsy Béla, Dapsy Zoltán, Tóth Kálmán összhangzó játékukkal emelték az ünnepnek fényét. Csokonai „A reményhez“ c. dal eléneklése után Sarkady Sándor polg. isk. tanár ünnepi felolvasásával kötötte le a hallgatóság figyelmét. „A hazaáruló“ c. alkalmi színjáték előadásának sok megkapó mozzanata, hatásos jelenet könnyet csalt a közönség szemébe. Fitos Blanka olyan ennivaló kedves beszédű kis leány volt; Kovács István szereplésén az ügyes hanglejtés, a drámai részeket kiaknázni tudás, a megkapó mimika, mind-mind kiváló mértékben érvényesültek; Huszti Sándor, Luczai Béla, Sarkady Gábor, Andó István és Vészi Jenő szereplése szintén rá szolgált a tapsviharra, melylyel a lelkes közönség jutalmazta előadásukat. A szózat eléneklésével az ünnepély véget ért. A gencsi magyarok március 15-én szép hazafias ünnepélyt rendeztek a nagy nap emlékére. D. e. 10 órakor ünnepei istenitiszte- let volt; az istenitisztelet után a templom előtti téren vallásielekezeti különbség nélkül nagy számban összegyűlt közönség éneke után Madácsi Katica, Sarkadiy Ottil, Nagy Jusztin, Vas Lajos, Joó István és Sarkady Miklós, hazafias költem nyékét szvaltak, s végül Papp József református lelkipásztor emlékbeszédet tartott. Ünnepi beszéd március 15-ére. Irta és a helybeli református templomban f. évi március 15-én elmondotta Kürthy Károly ref. s. lelkész, vallástanár. Ünneplő közönség! A világtörténelem legragyogóbb napjai közül való e nap! Minden mozzanata aranybetükkel, ércnél maradandóbban bevésve Clió lapjaira ! De bevésve a mi szivünk, szomorúság szorongatta szivünk táblájára is! Pusztító szélvész, siró förgeteg el nem sodorhatja, száraz avarral be nem fedheti; könypatak, vértenger el nem moshatja! Rakhatnak rozsdás rabbillencset kezünkre, lábunkra ; vethetnek vérmosta börtön fenekére, szakadhat ránk a hóhérpallos sújtó zuhanása, megdördülhet a harcok harsonája, szikrázhat a kard, virágzó életet olthat a puska, csattoghat a patkó, bömbölhet az ágyú ; megreszkettetheti a léget a győztes sereg mámorba fuló kiáltása ; verdes- heti a kék égnek peremét sirók sóhajtása, árvák jajongása, haldoklók hörgése : e nap emlékét tőlünk el nem vehetik, el nem rabolhatják ! e nap emlékének fénye áttör időn, enyészeten!! Nincs, nincs, nincs e napnál ragyogóbb, égetőbb emlékünk! ... Óh micsoda nap volt az! Micsoda bűbájos, varázslatos nap! Máskor is volt tavasz, de mintha ez szebb lett volna, mint a többi; máskor is festett a virág, de mintha illatosabb lett volna, amely akkor nyílt; máskor is megtértek a vándormadarak, de szebb volt a daluk, mint azelőtt! Szabad hazában, szabad levegőt szivtak, szabad házra szálltak . . . testvér arcokat láttak ! Nem volt ebben a napban semmi a többi napok feketeségéből, szürkeségéből ! A mi reményünk csak valóra vált, amiről addig csak álmodozánk, e nagy naphoz fűződik! Ha vívmányait nézzük, szemünk káprázik, szivünk megremeg! A százados könytengert e nap fénye egyszerre lecsókolá a nemzet szeméről! Visszaadta testének rugalmasságát, gyöngülő karjának acélos erejét! Megtanította: hinni egy szebb jövőben, bízni az igaz ügy diadalában; gyözedelmet venni ellenségen, ördögön, poklon !! Hisz olyan szükségünk volt már a győzelemre ! Hisz olyan sokszor legyőzettünk ! Jártuk a Golgota vérlocsolta útját 1 Vérünkkel pirosítottuk a fehér rózsát! Könyeinkbe dagasztottuk a Tisza-Duna hömpölygő habjait! Olyan szomorú volt a haza, mint egy gyászos temető ! í Sorba a sok sok hallgatag, de sokat mondó fejfa! Mindegyik alatt egy-egy kedves, drága halottunk nyugodott! Drága halott: a mi halottunk ! Ki-kijártunk hozzájuk sötét gyászba, gyászruhába ! Költögettük ébresztgetlük ! Egyikre ez volt Írva: nemzeti nyelv! A másikra: sajtó szabadság! A harmadikra alkotmány szabadság . . . Haj, de sötét fejfák! Haj ! de gyászos temető ! Szóltunk hozzájuk szelíden, lágyan : Oly rég óta pihentek már, oly rég óta szunnyadoz- tok, ideje, hogy ébredjetek, ideje, hogy felkelhetek! A sóhaj elepeszt, a reménytelenség kót- I ségbe kerget, a vágy utánatok megöl! S ime a gyásztemetö barna göröngyén egy-egy zöl- delö fü sarjadt, a sötét fejfára egy-egy daloló madár szállott, egy bimbódzó virág dugta ki mosolygó kis fejecsl.éjét! A nemzeti nyelvnek bübályos varázsa, mennyei csengése a költők ajakán megcsendült, mint sphérák zenéje ! A szellő is azt susogta, a virág is azt illatozta, a madár is azt dalolta ! Szállt a madár ágról- ágra, szállt az ének szájról-szájra ! A reménytelenség kínzó kétsége egy szebb jövő hajnalhasadásának felderülésével ; az idegen isteneknek való szolgálat a magyar nemzet diadaltadó i Istenének felmutatásával, elnyomó királyok trónzsámolyának összeomlása, lépcsőinek recse- I gése, koronák porba hullta, országok eleste, a | szent szabadság dicső csarnokának fel-feltü- nedező kupoláival: ez a mi húrjaik megpen- dülésére, előttünk megelevenül, szivünkbe marsemmit nem tud, sokkal szerencsésebb volna, mint az ember, ki örökkévalóság után vágyik és mégis megvolna csalatva, mert 70—80 évének minden fáradságával és munkájával, melegen érző szivének dobogásával, s nagyratörő szellemének szárnyalásával végre is csak egy napig élő bogárka lenne ; akkor mi keresztyének, kik az örökkévalóságnak élünk, kik az örökkévalóságért munkálkodunk, kik az örökkévalóságért szenvedünk — a legnyomorultabbak volnánk a teremtmények között, akkor csak kétféle bölcsesség létezhetne az emberekre nézve vagy a vidám ókori bölcseké, kiknek jelszavuk vala : „Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk !“ vagy a szomorkodó indiai bűnbánóé, aki — mivel ,az embernek úgyis meg kell halni s megsemmisül, mint egy csepp viz a nagy tengerben, — a szellemet megölni törekszik, s a legnagyobb tökéletességet abban látja, hogy nem gondolkozik, nem óhajt, nem tesz semmit, hanem egy helyen állva, életét tompa lemondásban tölti: várva a boldogító halált. Oh de hála Istennek, mi ennél jobbat is tudunk, tudjuk, hogy „ami munkánk nem hiábavaló az Urbantudjuk, hogy amit az ember itt vet, ott fenn azt aratja, s amit Istennek Szentlelke mi bennünk itt elkezd, azt ott boldog végre vezeti. Azért hát: „Halál! hol vagyon a te cliadalmad ? Koporsó! hol vagyon a te fullánkod ?“ Oh ne is legyen az fullánk, mely bátorságunkat megtörni igyekszik, hanem legyen sarkantyú, mely buzgóságunkat élessze, hogy életidőnket hasznosan töltsük, s munkálkodjunk az örökkévalóság számára. Igen ! ne csak halálra emlékeztető komoly gondolatokkal távozzunk a feltámadottnak sírjától, hanem vigyünk magunkkal uj bátorságot és erőt is az élet munkái és küzdelmei közé. S a mint az apostolok az Urnák sírjától bátran és vidám szívvel mentek hivatásuk mezejére, úgy induljunk mi is munkánk további folytatására ama szent elhatározással, hogy a mig itt leszünk, keresztyénhez méltóan fogunk élni, szívből szeretni, szorgalmasan munkálkodni, bátran harcolni, örömmel szenvedni és a mikor Isten akarja : nyugodtan meghalni ama tudatlan, hogy „ami munkánk nem hiábavaló az Urban.1' Erre segéljen édes mindnyájunkat az életnek nagy fejedelme ! „A halál Meggyőzőjének, A világ Üdvözítőjének Örökké dicsőség legyen I Zengjetek fölszóval néki : Az ég az Ur királyi széki! S a föld örömben részt vegyen. Végezvén munkáját S a sir éjszakáját Meggyőzvén, él. Valaki vagy Hive vigadj ! Mert ő él és te boldog vagy.“ Ámen. Rédei Károly nagykárolyi evang. lelkész. kol, ez az, ami a múlt képein merengő leikökben föl-föl sir, mint száguldó szélvész, mint tengeráradat, ami a jövő diadalzenéjének symp- hónikus dalát hallatja velők! A sirok sötét éjszakáján virrasztó Géniusz meglibbentette barna fátyolát, szemeiből égi fény lövelt, arcáról szokatlan lelkesedés lángja sugárzott s megcsendült ajkán a húsvéti aranysugaras haj- nalsirokat megelevenítő, könyek záporát törlő szózata: Nyelvetek, melyen megszólítottátok az édes apát, édes anyát; nyelvetek, melynek tarka képei az álmok tündérországába ragadt nem egyszer bennetek; nyelvetek, mely kevés örömötök édes csengését, hosszú bánatotok kínzó késén ét most játszi vidáman, majd zokogva sirón ; most szelíden, majd viharzón ; most álomba ringatón, majd lángolva felrázón füleitekbe csengte, nyelvetek, melyben van létetek, üdvötök, mindenetek; nyelvetek feltámadott ! A magyar sajtó, mint megsebbzett, leláncolt oroszlán, nem rázhatta meg sörényét; kínjának üvöltésével nem reszkettethette meg a levegő eget. Sajongania, sóhajtania sem volt szabad! Reményének nem adhatott hangot, reménytelensége miatt nem sirhatott! Csöndben hullt a vére s ellenei pokoli örömmel telten nézték vonaglását, haldoklását 1 De jött az ideálok hajnalsugaras husvétja! a magyar sajtó feltámadott! Az országgyűlést külön rendek, kiváltságos osztályok alkották! A nép, az istenadta nép robotoljon, huzza az igát, fizesse az adót, de jogot ne élvezzen! Könnye már úgy sem lesz égetőbb, bánata határtalanabb! A nemzet temploma szentséges küszöbének csendjét ne verje fel a nép képviselői nekHábakopogása; ne hangozzék a csarnokban jogot kérő szózatuknak szava. . . „legyen úgy, mint régen vót“ ! S megcsendült a jogot nyert népképviselők szava a nemzet temploma szentelt csarnokában ! A népképviselet feltámadott! De minek folytassam ? Többet hozott e nap, mint a mennyit vártunk! Hozta a szabadság, egyenlőség, testvériség Szentháromságának aranykapcsos evangéliumát! Hozta a nemzeti erő, a nemzeti érzés kiapadhatatlan gazdagságát ! Hazát adott a hontalan bujdosónak; szabadulást a börtön fenekén sinylődőnek; gazdagságot az elnyomottnak ! ✓ Nagy, nagy emlékezések napja vagy te nekünk Március Idusa! Csak addig vagyunk, mig rád emlékezünk; mig belőled mentünk erőt, kitartást a további küzdelemre! Csak addig vagyunk, mig előttünk, mig sóhajainkban te lebbensz meg ! De csak akkor emlékezhetünk méltóan, férfias önérzettel reá, ha az alkotmány szentsége (fundamentumának köveire rakott független, szabad Magyarország épületét tovább építjük, ha áldozattal, ha verejtékkel, ha vérünk hullá- | sávai is ! Legyen egyik kezünkben kard, másikba j vakoló kanál! Kard, mellyel megvédjük alkot- j mányunk vérén vett csarnokát, kard, mellyel kiűzzük a szent csarnokból a pénzváltó kútárakat ; kard, mellyel visszaverjük a reánk támadt vad horda hadat 1 De legyen kezünkbe vakoló kanál! Vakoló kanál, mellyel betömhessük Ja rést, mit alkot- I mányunk épületén elleneink bömbölő ágyúgolyója szakított; vakoló kanál, mellyel elfedhessük a tátongó nyilást, mit azon vakult vezéreink szentségtelen, nemzetrontó keze vert; vakoló kanál, mellyel megépíthessük a szabad, | független, demokratikus Magyararszág templomának gyöngülő falait, hogy csak egy dalt verjen vissza fala, a szabadság dalát, hogy I csak egy Istent imádjon népe: a magyarok j Istenét, hogy csak egy Szentháromság örök Istent magasztaljon a zengő zsoltár: a szabadság, egyenlőség és testvériség Szentháromság egy örök Istenét 1 Nem elég, ha lelkesedésünk csak- ünnepi, csak néhány óráig tartó I Nem elég ha, úgy vagyunk ez ünneppel, mint a vasárnapi ruhával, hogy mikor elmúlt a szent nap, levetjük, a szegre akasztjuk! Legyen rajtunk mindig e bűbájos napnak lelkesedést szülő, himes köntöse ! Viseljék az emlékezésnek e soha el nem rongyoló ruháját ifjak és öregek, fiuk és leányok, emberek és asszonyok! A mikor megtanítja a szülő gyermekét Isten nevére, ne feledje lelkére kötni s imájába foglaltatni e szent szót: haza! Az ifjú
