Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-11-19 / 47. szám
NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ THODERN RUHAFESTÉS MT» |TT\ IC'D D’Ál GALLÉROK QŐZMOSÁSA BÁRÍ^ILy DIVATSZINRE IHJIL.I\ I ML tükörfénnyel hófehérre. Nagykároly, Széchenyi-u. 43. sz. (A róm. kath. elemi fiúiskola mellett). szívesen hagyja magát eladni, — ha az urak jól megfizetik. Az alföldi város sajtója is lesülyed a nép legalacsonyabb szenvedélyeihez; íö életeleme a botrány. Bérért dicséri a tömegvezért és nyíltan rágalmaz mindenkit, aki a tömegmozgalom útjában áll. A szabad gyülekezés és az egyleti élet tultengése különösen hatalmas forrásai a tömegszenvedélyek élesztésének. A tömegvezetök a múltban az intelligenciából kerültek ki, erkölcsi tekintélyt élveztek, mert a népnek önzetlen barátai és tanácsadói, voltak. A jelen tömegvezetői öncsinálta tekintélyek. akiknek első dolguk a volt tekintélyeket rágalmaikkal ledönteni. A tömegmozditás potitikai alapon történik. Az alföldi város népe ellenzéki. Tömegmozgató erő: az urgyülölet, a helyi hatóság ócsárlása és meggyanusitása Az alföldi tömegvezérnek nagy színésznek kell lennie és egyéniségének sajátságos \arázszsal kell birnia a tömegre : tudnia kell, hogyan és mivel lehet a tömeget magával ragadni és vezetni. Az igazi beszédet kerülnie kell, hanem csak a jelszavakat kell ügyesen elhelyeznie egy csomó gyanúval együtt, amely az urak becsületének kikezdésére alkalmas. — Provokálnia kell a botrányt, mert ez emeli tekintélyét a tömeg előtt. Az alföldi parasztmozgalmak sem eredetükre, sem céljukra nézve ideális mozgalmaknak nem tekinthetők, mert a tömegvezér érdekeinek szolgálatában áll rendszerint a félrevezetett tömeg. Ellenmozgalmakkal és külső törvényekkel nem lehet e demagógiát kiirtani, csak úgy, ha a társadalomban az önzetlen szentet a köz iránt, az erkölcsi bátorság és erős egyéniség jut túlsúlyra. 9 3 waggonszámra és métermázsánként nagyon jutányos árban kapható: 1 ül rliltll Siilir tüzifakereskedönél Petöfi-utca 24, sz, alatt, SS díjtalanul • E'sorendü két éves vágású $ cser hasábtíizifa £ waggonszámra, vagy házhoz szál- ^ litva méterenként 10 koronáért, ’ úgyszintén felapritva métermázsán- ® — ként, valamint — • • porosz kőszén * és bükkfaszén Az uj gör. kath. püspökség köréből. Miklóssy István, a hajdudorogi egyházmegye püspöke, jelenleg Budapesten tartózkodik, ahol egyházmegyéje több adminisztrácionális ügyét intézi el. Első helyen szerepel a székhely kérdés végleges megoldása s az egyházmegyei kanonok kinevezése. A püspök távollétében az egyházmegye ügyeit Jaczkovich Mihály püspöki vikárius intézi. A püspöki iroda most intézkedik az uj egyházmegye félévi államsegélyének a szétosztása ügyében, amelyet csak most utalt ki a kormány s amelyre vonatkozólag Miklóssy püspök főpásztori körlevélben számol be az egyházmegye papságának. A kormány félévi államsegély címen mintegy 72,659 korona 13 fillért utalt ki, amelyet az egyes lelkészek javadalmazásuk arányában kapnak meg. A püspöki körlevét több közérdekű egyházmegyei ügyet is érint ezen kívül. Így szó esik benne a magyarországi görög katholikusságnak évek óta sürgetett naptár egyesítési ügyéről is, amelyre vonatkozótag a püspök rövidesen tárgyalásra hívja meg az egyházmegye papságai. S amennyiben az egyházmegye papsága elfogadja a naptár egyesítést, Miklóssy püspök felterjesztést intéz Rómába, ahol — mint Jaczkovich vikárius mondotta -— igen liberális gondolkozást árultak el eddig ebben az ügyben. A sz ikhely kérdést illetőleg Miklóssy püspök most tárgyal a kormánnyal s az illetékes körökkel és teljesen azok iniciativája szerint oldja, meg azt. Slepkovszky püspöki titkár a román kérdést illetőleg a következőket mondja: j — Magunk is csak világi lapokból érte. sültünk arról az állítólagos mozgalomEZÜST ÉREMMEL ÉS OKLEVÉLLEL KITÜNTETVE ! Fog- és gyökérhuzás, fogtömés (blomb), arany-, ezüst-, platina-, porcellán- és cement fogak fehérítése, fogkövek eltávolítása, egyes fogakat és fogsorokat arany- és kaucsuk-betéttel vagy szájpadlás nél:: :: :: kül arany koronákat és csapfogakat művészies kivitelben készít :: :: YALIIHA 4ITAL, vixsssázott fortédul ikus. várságát pedig nem cserélem fel ssmmi kincsért sem! . . . — Higyje el, mi és minden leányvérem, ha szeretünk valakit egész lelkűnkkel, mi olyan kevéssel, olyan nagyon kevéssel megelégszünk — mert, aki szeret, az alázatos is tud lenni — és szerény is. — És most térjünk át a dolognak komolyabbik oldalára. Ön talán nem tudta, — de honnan is tudta volna ? — hogy én már megelégedett voltam? Hogy a lelkem, egy egészen letűnt, szép álom —- világnak szomorú temetője . . . soha sem kértem már egyebet a sorstól, csak azt az egy, utolsó kegyet, hogy ahhoz adjon erőt, ha eljön a halottaknak szomorú nagypéntekje: hogy én is leszállhassak az annyiszor megsiratott, kedves halottaim- hoz : temetett emlékeimhez; — hogy össze ne roskadjak s hogy egyetlen vonaglás, egyetlen könycsepp nélkül tudjak elbeszélgetni velük. •— Mennyiszer, de mennyiszer koszoruztam már meg azt a szomorú, gyászos sirhantot! Hány, meg hány szomorú nagypénteket kellett már megérnem! De Husvét az sohasem jött a szomorú nagypéntekre! — Igazán, már talán sohasem is vártam! Tudtam, hogy az Élet már nekem sohasem hozhatja meg azt a különös kegyet, hogy a gyászos kálvária szomorú egén valamikor fölbukkanjon a boldogságnak aranyos-napja . . . S kérdem önmagámtól, kérdem a sokat szenvedett, szomorú lelkemtől: áhitozod-e még az édes, meleget osztó napsugarat? ... Mi rá a felelet? — Ó, nagyon egyszerű. Ennyi: késő, késő! . . . S bizony higyje el: késő, késő; sőt nagyon is késő! . . . — Mit akar tőlem? Mi a célja velem? Nem tudja, hogy amit elkövet, az több a bűnnél?! Nem tudja, hogv az egyenesen szentség- törés ? ! . . . Miért, miért nem hagyott tovább is aludni? Miért ébresztett fel abból az édes, szomorú álomból? . . . Miért? MiérL? — Hizeleg az önnek, hogy látja vergődésemet? Vagy tudni akarja a valót, azt a valót, amely büszkeséggel tölti el a szivét? — Jó. Nem tagadom le. Legyen hát! Hát igen, igen ... én beismerem, hogy oltárt emeltem a szivemben, mint hajdan a pogányok, akik bálványt imádtak, olyan bálványimádó lettem magam is. De törődtem en azzal, hogy bálványimádó lettem! Senkim nem volt, aki tanácsot adott volna, aki csak egyszer mondta volna nekem: vigyázz, mert az az ut, a pokol útja; az az ut a pokolba vezet! . . . Senki sem mondta s én úgy láttam, hogy az az ut, -— amely tényleg a pokol sötét tornácába vezetett, — szines virágokkal, illatos, kábító rózsákkal van megrakva! És hogy mentem, hogy futottam rajta! Aztán kifáradtam, leroskadtam s ott maradtam abban az átkos sötétségben, amelyből soha sem lehet többé menekülnöm. — Aztán, hogy megszoktam már égni, megszoktam az égető gyötrelmeket; előáll Ön újra, aki belevezetett a kárhozatba, aki hajlókul adta nekem a Pokolt: hogy ujjait vízbe mártva, vizcseppel igyekezzék csillapítani égő sebeimet. — Mi akar ez lenni? Talán remény arra nézve, hogy mielőtt végképp elégek, az Ön csábos ajkainak ördögi vigyorgását lássam ? — Bármint legyen is, közöttünk ott megszakadt minden kapocs, ahol —- ha csak egy pillanatra is — elfelejtett engem. Felejtsen el, s ne jusson eszébe, egy csendes sorvadással haldokló lélek vádja, mert az a lelek, amely a megsemmisülést áhitja, az vádolni nem tudna soha! ... — Egyedüli vágyam, egyedüli óhajtásom az volt, hogy a múltnak sötét leplébe temethessem ártatlan, fehér álmaimat, ábrándjaimat. Ez sikerült is. S ma már úgy tekintek vissza arra a gyötrelemmel telt múltra, mintha csak álom lelt volna. Álom, szép szines álom! — Tehát erli ? Megérti-e most már, hogy közöttünk, már csak azért is vége mindennek, mert szeretem a csendet, a nyugodalmat. És ezt a csendet, ezt a nyugodalmat soha, semmi kincsért sem tudnám fölcserélni csak akkor, ha számomra az a kincs, egy mindent elfeledtető, örök csendességet jelentene s az nem más, mint a néma sir . . . Amikor a levéllel készen volt, szépen összehajtotta, lepecsételte s aztán lehajtotta a fejét a nagy ócska asztalra és sirt; sirt keservesen, hogy a szive majd megszakadt. És a nagy öreg asztal, a sejtelmes csendben elkezdett neki mesélni. Elkezdte neki emlékébe sorolni azokat a csendes, meghitt estéket, mikor az a szótlan fiú, — akit elűzött, — ott ült vele szemben a nagy asztalnál és nézte-nézte azokat a szép, nefelejtsszinü szemeket szomorú, esdő tekintettel. És a leány szemei előtt a mese szavai