Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)

1913-11-19 / 47. szám

NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ THODERN RUHAFESTÉS MT» |TT\ IC'D D’Ál GALLÉROK QŐZMOSÁSA BÁRÍ^ILy DIVATSZINRE IHJIL.I\ I ML tükörfénnyel hófehérre. Nagykároly, Széchenyi-u. 43. sz. (A róm. kath. elemi fiúiskola mellett). szívesen hagyja magát eladni, — ha az urak jól megfizetik. Az alföldi város sajtója is lesülyed a nép legalacsonyabb szenvedélyeihez; íö életeleme a botrány. Bérért dicséri a tömegvezért és nyíltan rágalmaz minden­kit, aki a tömegmozgalom útjában áll. A szabad gyülekezés és az egyleti élet tultengése különösen hatalmas forrá­sai a tömegszenvedélyek élesztésének. A tömegvezetök a múltban az intelli­genciából kerültek ki, erkölcsi tekintélyt élveztek, mert a népnek önzetlen barátai és tanácsadói, voltak. A jelen tömegvezetői öncsinálta te­kintélyek. akiknek első dolguk a volt tekintélyeket rágalmaikkal ledönteni. A tömegmozditás potitikai alapon tör­ténik. Az alföldi város népe ellenzéki. Tömegmozgató erő: az urgyülölet, a helyi hatóság ócsárlása és meggyanusitása Az alföldi tömegvezérnek nagy szí­nésznek kell lennie és egyéniségének sa­játságos \arázszsal kell birnia a tömegre : tudnia kell, hogyan és mivel lehet a tö­meget magával ragadni és vezetni. Az igazi beszédet kerülnie kell, ha­nem csak a jelszavakat kell ügyesen elhelyeznie egy csomó gyanúval együtt, amely az urak becsületének kikezdésére alkalmas. — Provokálnia kell a botrányt, mert ez emeli tekintélyét a tömeg előtt. Az alföldi parasztmozgalmak sem ere­detükre, sem céljukra nézve ideális moz­galmaknak nem tekinthetők, mert a tö­megvezér érdekeinek szolgálatában áll rendszerint a félrevezetett tömeg. Ellenmozgalmakkal és külső törvé­nyekkel nem lehet e demagógiát kiirtani, csak úgy, ha a társadalomban az önzet­len szentet a köz iránt, az erkölcsi bá­torság és erős egyéniség jut túlsúlyra. 9 3 waggonszámra és métermázsánként nagyon jutányos árban kapható: 1 ül rliltll Siilir tüzifakereskedönél Petöfi-utca 24, sz, alatt, SS díjtalanul • E'sorendü két éves vágású $ cser hasábtíizifa £ waggonszámra, vagy házhoz szál- ^ litva méterenként 10 koronáért, ’ úgyszintén felapritva métermázsán- ® — ként, valamint — • • porosz kőszén * és bükkfaszén Az uj gör. kath. püspökség köréből. Miklóssy István, a hajdudorogi egyházmegye püspöke, jelenleg Budapesten tartózkodik, ahol egyházmegyéje több adminisztrácionális ügyét intézi el. Első helyen szerepel a székhely kér­dés végleges megoldása s az egyházmegyei ka­nonok kinevezése. A püspök távollétében az egyházmegye ügyeit Jaczkovich Mihály püspöki vikárius intézi. A püspöki iroda most intézkedik az uj egy­házmegye félévi államsegélyének a szétosztása ügyében, amelyet csak most utalt ki a kor­mány s amelyre vonatkozólag Miklóssy püspök főpásztori körlevélben számol be az egyház­megye papságának. A kormány félévi állam­segély címen mintegy 72,659 korona 13 fillért utalt ki, amelyet az egyes lelkészek javadal­mazásuk arányában kapnak meg. A püspöki körlevét több közérdekű egy­házmegyei ügyet is érint ezen kívül. Így szó esik benne a magyarországi görög katholikusságnak évek óta sürgetett naptár egyesítési ügyéről is, amelyre vonatkozótag a püspök rövidesen tárgyalásra hívja meg az egyházmegye pap­ságai. S amennyiben az egyházmegye papsága el­fogadja a naptár egyesítést, Miklóssy püspök felterjesztést intéz Rómába, ahol — mint Jaczkovich vikárius mondotta -— igen liberális gondolkozást árultak el eddig ebben az ügyben. A sz ikhely kérdést illetőleg Miklóssy püs­pök most tárgyal a kormánnyal s az illetékes körökkel és teljesen azok iniciativája szerint oldja, meg azt. Slepkovszky püspöki titkár a román kérdést illetőleg a következőket mondja: j — Magunk is csak világi lapokból érte. sültünk arról az állítólagos mozgalom­EZÜST ÉREMMEL ÉS OKLEVÉLLEL KITÜNTETVE ! Fog- és gyökérhuzás, fogtömés (blomb), arany-, ezüst-, platina-, porcellán- és cement fogak fehérítése, fogkövek el­távolítása, egyes fogakat és fogsorokat arany- és kaucsuk-betéttel vagy szájpadlás nél­:: :: :: kül arany koronákat és csapfogakat művészies kivitelben készít :: :: YALIIHA 4ITAL, vixsssázott fortédul ikus. várságát pedig nem cserélem fel ssmmi kin­csért sem! . . . — Higyje el, mi és minden leányvérem, ha szeretünk valakit egész lelkűnkkel, mi olyan kevéssel, olyan nagyon kevéssel megelég­szünk — mert, aki szeret, az alázatos is tud lenni — és szerény is. — És most térjünk át a dolognak komo­lyabbik oldalára. Ön talán nem tudta, — de honnan is tudta volna ? — hogy én már meg­elégedett voltam? Hogy a lelkem, egy egészen letűnt, szép álom —- világnak szomorú teme­tője . . . soha sem kértem már egyebet a sorstól, csak azt az egy, utolsó kegyet, hogy ahhoz adjon erőt, ha eljön a halottaknak szomorú nagypéntekje: hogy én is leszállhas­sak az annyiszor megsiratott, kedves halottaim- hoz : temetett emlékeimhez; — hogy össze ne roskadjak s hogy egyetlen vonaglás, egyetlen könycsepp nélkül tudjak elbeszélgetni velük. •— Mennyiszer, de mennyiszer koszoruztam már meg azt a szomorú, gyászos sirhantot! Hány, meg hány szomorú nagypénteket kellett már megérnem! De Husvét az sohasem jött a szomorú nagypéntekre! — Igazán, már ta­lán sohasem is vártam! Tudtam, hogy az Élet már nekem sohasem hozhatja meg azt a kü­lönös kegyet, hogy a gyászos kálvária szomorú egén valamikor fölbukkanjon a boldogságnak aranyos-napja . . . S kérdem önmagámtól, kér­dem a sokat szenvedett, szomorú lelkemtől: áhitozod-e még az édes, meleget osztó napsu­garat? ... Mi rá a felelet? — Ó, nagyon egyszerű. Ennyi: késő, késő! . . . S bizony higyje el: késő, késő; sőt nagyon is késő! . . . — Mit akar tőlem? Mi a célja velem? Nem tudja, hogy amit elkövet, az több a bűn­nél?! Nem tudja, hogv az egyenesen szentség- törés ? ! . . . Miért, miért nem hagyott tovább is aludni? Miért ébresztett fel abból az édes, szomorú álomból? . . . Miért? MiérL? — Hizeleg az önnek, hogy látja vergődé­semet? Vagy tudni akarja a valót, azt a va­lót, amely büszkeséggel tölti el a szivét? — Jó. Nem tagadom le. Legyen hát! Hát igen, igen ... én beismerem, hogy oltárt emeltem a szivemben, mint hajdan a pogányok, akik bálványt imádtak, olyan bál­ványimádó lettem magam is. De törődtem en azzal, hogy bálványimádó lettem! Senkim nem volt, aki tanácsot adott volna, aki csak egyszer mondta volna nekem: vigyázz, mert az az ut, a pokol útja; az az ut a pokolba vezet! . . . Senki sem mondta s én úgy láttam, hogy az az ut, -— amely tényleg a pokol sötét tor­nácába vezetett, — szines virágokkal, illatos, kábító rózsákkal van megrakva! És hogy men­tem, hogy futottam rajta! Aztán kifáradtam, leroskadtam s ott maradtam abban az átkos sötétségben, amelyből soha sem lehet többé menekülnöm. — Aztán, hogy megszoktam már égni, megszoktam az égető gyötrelmeket; előáll Ön újra, aki belevezetett a kárhozatba, aki hajló­kul adta nekem a Pokolt: hogy ujjait vízbe mártva, vizcseppel igyekezzék csillapítani égő sebeimet. — Mi akar ez lenni? Talán remény arra nézve, hogy mielőtt végképp elégek, az Ön csábos ajkainak ördögi vigyorgását lássam ? — Bármint legyen is, közöttünk ott meg­szakadt minden kapocs, ahol —- ha csak egy pillanatra is — elfelejtett engem. Felejtsen el, s ne jusson eszébe, egy csendes sorvadással haldokló lélek vádja, mert az a lelek, amely a megsemmisülést áhitja, az vádolni nem tudna soha! ... — Egyedüli vágyam, egyedüli óhajtásom az volt, hogy a múltnak sötét leplébe temethes­sem ártatlan, fehér álmaimat, ábrándjaimat. Ez sikerült is. S ma már úgy tekintek vissza arra a gyötrelemmel telt múltra, mintha csak álom lelt volna. Álom, szép szines álom! — Tehát erli ? Megérti-e most már, hogy közöttünk, már csak azért is vége mindennek, mert szeretem a csendet, a nyugodalmat. És ezt a csendet, ezt a nyugodalmat soha, semmi kincsért sem tudnám fölcserélni csak akkor, ha számomra az a kincs, egy mindent elfeledtető, örök csen­dességet jelentene s az nem más, mint a néma sir . . . Amikor a levéllel készen volt, szépen össze­hajtotta, lepecsételte s aztán lehajtotta a fejét a nagy ócska asztalra és sirt; sirt keservesen, hogy a szive majd megszakadt. És a nagy öreg asztal, a sejtelmes csendben elkezdett neki me­sélni. Elkezdte neki emlékébe sorolni azokat a csendes, meghitt estéket, mikor az a szótlan fiú, — akit elűzött, — ott ült vele szemben a nagy asztalnál és nézte-nézte azokat a szép, nefelejtsszinü szemeket szomorú, esdő tekintet­tel. És a leány szemei előtt a mese szavai

Next

/
Oldalképek
Tartalom