Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-10-08 / 41. szám
4 NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ í---------_ EZÜST ÉREMMEL ÉS OKLEVÉLLEL KITÜNTETVE ! --------------,/V ÍZLÉSES (M. (§ JOMUNKA m j \Yá»VERSENYKÉPESS£Ci 1907^4>_JUl.7.£A' // 1 Fog- és gyökérhuzás, fogtömés (blomb), arany-, ezüst-, platina-, porcellán- és cement fogak fehérítése, fogkövek eltávolítása, egyes fogakat és fogsorokat arany- és kaucsuk-betéttel vagy szájpadlás nél- :: :: :: küi arany koronákat és csapfogakat művészies kivitelben készít :: .: :: YALURA AMTAL, vizsgázott fogtechnikus. U - A DEBRECZENi • MER£SKEOELf*'ÉS IPARKAMWIAy \^KITÜN ~ETÖ ÍRtAEAf munkák szünetelése egyenesen elviselhe- J tetten caapásként nehezednék a munkás- osztályra is s az országot ért sok csapás közül csakhamar érezhető lenne a legnagyobb — az arányaiban minden eddigit felülmúló munkanélküliség. Ily támogatással alapított intézet emisz- sziói részéi e meg lehelne nyitni a belföldi piac összes zsilipjeit, az alapítványi I pénzeket, az árvaszéket, a biztositó társaságokat, a városok alapjait stb. Természetesen a helyes organizáció s az intézet vezetőségének a gondos meg- válogatása nagyon fontos, sőt elengedhetetlen követelmény volna a tekintetben, hogy az intézet által kib >csájtandó községi kötelezők megfelelő árfolyamon kellő gyorsasággal ős kellő összegben legyenek elhelyezhetők. Az intézet prosperitása ily feltételek mellett feltétlenül biztosítható, mert a városi kötvények a pénzpiac egyik legkiválóbb biztonságú értékpapírját képezik. Külföldön a városi kötelezők igen kedvező fogadtatásban részesülnek. Ha pl. egy francia bankcsoportnak választania lehet a között, hogy egy külföldi intézet hasonló alapokon nyugvó zálogleveleit vagy községi kötelezőit vállalja el elhelyezésre, gondolkodás nélkül a községi kötelezők mellett fog dönteni. Ugyanis a városok kötelezőinél megvan a záloglevél minden attribútuma, vagyis a publicitás (a városok háztartása a legteljesebb nyilvánossággal bir); továbbá az, hogy a zálogtárgy elmúlásnak kitéve nincs, a városokra is áll, amennyiben a városok, mint jogi személyek legalább is a kölcsönök törlesztési idejéhez képest örökéletüek. Ezt a törvényhozási aktust ki kellene még egészíteni a városi takarékpénztárakra vonatkozó törvény meghozatalával, úgy, hogy ezek a városi takarékpénztárak mintegy a városok központi bankjának a helyi fiókjaiul volnának tekinthetők, amelyek az egyes városok financiális vonatkozásainak megbízható és érdekes faktorai lennének. Ezek betétállományaik növekedésével lényeges szolgálatot tehetnének a városok összhitelének is, mint a városok bankja kötvényeinek a vásárlói. Ezek lehetnének még a városi üzemek kereskedelmi természetű ügyeinek az intézői. {A „Városok Lapjából“.) Persze, hogy épp úgy lehetne becsülettel, jó magyarán, azt írni, hogy : Szúnyogok. De Uram Isten, ki ir még vagy már ma, jó magyarán ?! Ok nélkül is úgy halmozzuk egymásra az idegen szavakat és kifejezéseket, mintha csak azért adatott volna a kezünkbe toll, élőnkbe papiros, hogy rontani törjünk azt a gyönyörű magyar nyelvet, a világ leg szebb élő nyelvét, amely a maga öseredetí pompájában, erőben, érzésben egyformán dúsan, nem szorul idegen népek nyelvkincsének elszórt rongyaira. Hanem a „zanzari" nem ok nélkül való. A zanzari a maga hangfestő zümmögésében mintegy fokozott mérvét jelenti a szúnyog- tábornak, mely az idén — mindenki pana szára — már-már egyiptomi csapás jellegével zaklatja az embert. Legyen hát csak: zanzari. Legalább az olyan boldog embernek, aki kedves emlékeit melegen tudja tartogatni, eszébe jut róla némely olasz este. Lengő- libegő szúnyogháló borul köröskörül alacsony agyad fölé ; de a talián szúnyog — a zanzari — majd csaknem oly vígan zümmög a fehér hálón belül, mint kívül körülötte. S még ha csak zümmögne! De bizony jól meg is kínoz mellette. Elfárad az ember velük hadakozni; aludni nincs mód tőlük; Iranern, ha jó természet szorult feléd, ott fekszel néma megadással s igyekszel élvezni a helyzetnyujtotta hangulatot — zanzari — kiséret mellett. Hangulatban, hiszen nincs hiány. A legtöbb olasz szálló régi palazzók márványfalai közé telepedett s az újabb kor elpuhitó találmányai közül egyedül a villanyvilágítást fogadta be. Egyébként úgy állanak a mozaikpadlós termek, kályha nélkül, szőnyegtelenül, kevés régi bútorzattal, ahogy a XV. vagy XVI. építette s rendezte be őket. Múzeumi termek inkább, mint szállodai lakószobák. De ki is akar olasz városok szállodai szobáiban lakni ? Oda csak aludni tér meg az utas. Az ám : aludni ! Minden ablak földig ér s külön kis erkélyre kzolgál. Se redőny, se függöny rajta. Olaszország városi népe pedig éjjel él igazán. A külső világosság elönti a szobát s vele jön be a vig zene s az ájtatos ének hangja. Az éjjeli bucsujárás nagyon szokásos s az ájtatos tömeg lobogó fáklyák, utcahosszatt húzódó virágfüzérek, színes selyem zászlók mellett énekeli, igaz bensőséggel, ugyanazt a Santa Luciát, amit a szabad eg alatt üldögélő mulatozók dalolnak mindenféle lármásabbnál-lármásabb hangszerek zenéje mellett. Azért egyik fél se bolránkozik meg a másikon. Az ö egyszerűbb erkölcsük előtt természetes az, ami más, hidegebb táj emberénél visszatetszést keltő. Egynémely városban harangjáték is működik, amely igen szép melódiákat ver ki minden óraütés után s ez azután szintén különös mulatság, mikor éjfélután 1 . . . ., 2 . . . ., 3 . . . . órakor szól bele a zanzarik zúgásába, amely mindezen keresztül, soha, egyetlen percre meg nem szűnt. Hát ez hozzátartozik az olaszországi ut I gyönyörűségeihez. De mikor az ember nem is ment Itáliába ! Illik-e a saját, magyar szúnyogjainknak magukat a zanzari sokaságáig hatványozni ? Illik, nem illik: az idei hűvös nyáron megtették. Hajdanában nyafka kényeskedésnek tartot- ! ták a szunyogcsipés mián való panaszkodást. De régebben nem is volt ennyi szúnyog s nem is fért úgy hozzá az ember eleven bőréhez, j De mostanában, amióta a hölgyek már fél- j meztelen járnak . . . bocsánat! Nem én mondom. A legdivatosabb szépirónknak a szava ez. Amióta hát a legszemérmetesebb hibácska ! is olyan liberális módon sokat mutat a nyakából, hátából, karjából, azonkívül is csak egy | szál fátyolruhával és pókháló harisnyával fedi magát, til-tul, — azóta a szunyogvilág gazdasági állapota egy szökéssel váratlanul kedvezőre fordult. Azt pedig már minden műkedvelő szociológus tudja, hogy a termeszét minden országában a népesség rohamos megszaporodását okozza a gazdasági föllendülés. . . . Hiszen lenne csak árva hazánkban egy pár esztendei jó termes s maradna benn ami termett, saját fogyasztásunkra, búzánk, borunk, szakmánk; lenne önálló vámterület, hogy csak itthon készülhetne cukor, posztó, porcellán ; lenne meg mind a javunk, amiért sóhajtunk s múlna el mind a rossz, amit nyögünk, — majd lenne Nagykárolynak is egy jövendő népszámláláskor ötvenezer boldog lakosa . . . Dz . . . dz . . . dz . . .! Micsoda bogár | csípett meg? A szunyogcsipéstől csak nem lehet ilyen szépeket álmodni?! Attól csak egész őszintén szenvedni lehet s enyhítésül szabad panaszkodni. Senkit se nevetnek ki érette, amióta tudva van, hogy a maláriát is egy szunyogfajta terjeszti, s nincs közöttük behozva az a jó rend, hogy ki-ki magával hordaná a pontos személyieirással ellátott okmányait, igazolni magát, hogy ő csak holmi ártatlan réti lakos s nem a veszedelmes lázierjesztő, mocsárlakó, akinek a félelmetes neve: Anopheles claviger. Van azután egy más fajta, amelyet hivatalosan, igazi tudós szertelenséggel, úgy hívnak, hogy: éneklő szúnyog. A Kölcsey-Egyesület régi tagjai talán visszafognak emlékezni az áldottlelkü, boldogult Poór tanárra, aki szegény, mint az irodalmi szakosztály vezetője, egy szép estén hosszujáratu előadást tartott az éneklő szúnyogról, bőven és egész érzelmességgel kifejtvén, hogy e szúnyog zümmögését — ’ő inegátalko- dottan „ének“-nek nevezte —- a szerelem láza -váltja ki s az éppen olyan szóptevö nyilatkozat, mint a fülemüle csattogása meg a béka vartyogása: mind a három egyenrangú és egyíorma. Ebben igaza volt. Parisban már kétszáz évvel ezelőtt is tudták ezt a bölcse- séget: „Kérdezd meg ä varangyos békát, mi a szépség? Azt fogja rá felelni, hogy ez az én tágas torkú, dülledt szemű, lapos szájú, sárga hasú, barna hátú párom.“ A tréfa csak ott kezdődött, mikor a jó Poór, amint komoly természetkutatóhoz és lel— j kiismeretes tanárhoz illik, kísérlettel akarta illusztrálni előadását. Egész határ eleven szu- I nyogot összefogdostatott; két osztály diákot | mozgósított e célra. A górcső alatt, kiválogatott éneklős példányokat egy üvegbe rekesztette s egy másik üveget meg teletöltött a szunyog- j szépségek nagy sokaságával. A két üveget az | asztalon szembeállította, sürü Ígérettel biz- j tatva hallgatóit, hogy most mindjárt énekelni fognak. Azonban rosszul voltak-e a példányok kiválasztva, fásult életuntság lepte-e meg őket, vagy a fogság feszélyezte, — annyi bizonyos, jhogy némán gunnyasztottak, semmi kedvet nem | mutatva énekelve udvarolni. — Az üveg az oka: ki kell őket szabadítani, :— vélte jó tudósunk. De mire kimondta, I meg is cselekedte, fölszakitván a fedő papirt s kiborítva mindkét rendbeli hadat: hadd leljenek egymásra. Azok nosza, zúdultak is, de nem annyira egymás, mint a közönség nyakába. S ha netalán énekeltek volna, már azt ember meg nem hallotta a feltörő, kedélyes elszrönyedésben. S már most aztán senki ne kérdezze, miért kellett mindezt elcsevegni? A művészet (legyünk nagyképűen fontoskodók!) önmagá- J ért van. A modern műveltségű közönség már olyan szépen bevette a nagy elv akármilyen szerte- I len alkalmazását. Kinsárga alapra két jajlila TTIODERN RUHAFESTÉS \ATi ITTA [C"D D7\I GALLÉROK GŐZMOSÁSA BÁRMILY Pl VATSZ IHRE l| AJ ■ A J L l\ í AL tükörfénnyel hófehérre. Nagykároly, Széchenyi-u. 43. sz. (A róm. kath. elemi fiúiskola mellett).
