Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-09-03 / 36. szám
L 3 NAGYKÁROLY ÉS YI DEK E A nagykarolyi főrabbi beiktatása. ' ' t •; . — A st.-quo izr. hitk. ünnepe. — A múlt év végén árván maradt nagykárolyi st.-quo izr. papiszéket f. évi márc. hó folyamán Schönfeld Lázár vinkovczei főrabbival, a fiatal rabbi nemzedek ezen kiváló tagjával töltötte be a hitk. képviselőtestülete. Az ünnepélyes beiktatás múlt hó 31-én lett megtartva és pedig olyan momentumok közepette, melyek bízvást remélni engedik, hogy lelkipásztor és hitközsége között a legszebb harmonikus együttműködésre biztos kilátás nyílik. Nem is képzelhető ez másként ott, ahol a lelkipásztorban a modern és vallásos eszmék kipróbált és életképes alakban, tettre készen állanak, s ahol a hitközség elöljáróságában, egyes és összes tagjaiban az áldozatkészség nemes szövétneke el nem aludt. Mindezeknél fogva erős a meggyőződésünk, hogy Schönfeld Lázár főrabbi megválasztása nyereség a hit-; községre, melynek hanyatló intézményeit fiatalos erővel, traditiónális hithüséggel feleleveni- j teni és tovább fejleszteni fogja. Az ünnepség lefolyása a következő volt:Az érkező főrabbi elé Érmihályfalváig 6 tagú küldöttség ment, hol Weisz Lajos fö- gondnok bensőséges meleg szavakkal üdvözölte úgy őt, mint családját s a kisérő vendégeket, s midőn1 a gyorsvonat a nagykárolyi ál-j lomásra berobogott, a kiszálló lelkipásztort a képviselőtestület élén Berger Ármin hitközségi elnök igen gondos, csinos és rövid beszéddel j fogadta, szerencsét és kitartást kívánván a régi, hires elődök által megszentelt rabbiszék betöltéséhez. Ez alatt a főrabbi nejét a nagy érdemekben gazdag dr. Somossy Mik- lósné, az izr. nőegylet lelkes elnökének vezetése alatt díszes hölgyközönség fogadta, üdvö-! zölte s hatalmas virágcsokorral lepte meg. Az üdvözletek elvégzése után a 20 kocsiból álló sor gyors iramban elindult a papi lakás felé, ahová a hitk. apraja-nagyja már előre üdvözlésre összegyűlt. A beiktatás d. u. 5 órakor vette - kezdetét. Berger Ármin a hitk. képviselőtestülete élén elménvén a főrabbi elé, felkérte a székfoglaló megtartására s midőn a főrabbi több száz kiváncsi hallgatótól kisérvé a templom ele megérkezett, itt dr. Antal István a hitk. fiatal gárdájának lelkes tagja áltál igen rokonszenves beszéddel fogadtatott, melyre a főrabbi igen ügyesen, talpraesetten yálaszolva kifejtette, hogy örömére szolgál, sőt nagy jövőt jósolhat olyan hitközségnek,* ahol az idősebbek tanácsában a tettre kész fiatalságot munkálkodva láthatja. A bevonuló főrabbit és kíséretét a zsuffo- lásig megtöltött templomban Koffler Ignátz kántor szivreható templomi énekkel fogadta s a csendes délutáni ima elvégzése után főt. Krausz Vilmos a debreceni hitközség bálványozott, nagyhírű és ékesszólásu papja lépett a szószékre és általános figyelmeit és meghatottságot keltő szónoklattal átadta a szószéket Schönfeld Lázár főrabbinak, ki áhitatos imája után határozott, magasabb tehetségre valló szónoki mestermü kapcsán fejtegette a zsidó lelkipásztor magasztos hivatását a családban, hitközségben s a város beléletében. Magasröptű, eszmékben gazdag beszédjéből azon általános benyomás fakadt minden hallgatójában, hogy a st.-quo izr. hitközség benne olyan lelkivezért talalt, aki teljesen méltó lesz nagynevű elődjeihez, aki a hitk. szunva- dozó intézményeit vallásos és hazáfiás szellemben reorganizálni s tovább fejleszteni nemcsak kellő erkölcsi erővel, hanem elég tetterővel s hivatásbuzgósággal is bir. A beiktató ünnepélyt, melyen a városi tisztikar a polgármester ur élén teljes számban, továbbá a ref. és evang. egyház lelkésze is megjelent s mindvégig figyelemmel kisért, a kántor éneke fejezte be. Újdonságok. fl nép és az újság. Egy barátom beszélte nekem, hogy nem régiben vonaton utazván, a szántóföldeken dolgozó munkások odarohantak a száguldó vonat mellé s kalaplengetve, hadonászva kiabálták Alig, hogy elhelyezkedett, már pezsgősüvegek váltották fel asztalunkon a borosfiaskókat. A már kissé álmos hangulat kezdett élénkebbé vállani. A külömben szolid természetű urak az idegen kedvéért ráadták magukat a kártyázásra. Én szokásomhoz híven felmentettem magamat a mulatság e neme alól s felmentem a szobámba aludni. Álmomban folyton a vámpírral volt bajom, szinte láttam, mint szívja ki a lelkét annak a szép, kis, életvidor asszonykának. Másnap reggel mindenki suttogva adta elő, bogy az éjjeli nagy kártyaattakban Kelemen közel 2000 koronát nyert a vámpírtól. És ettől kezdve úgyszólván minden este folyt a „csendes“ az étteremben és Kelemen hol többet, hol kevesebbet, mindig nyert. A váratlanul jött tömegpénz aztán kezdte őket elszéditeni. Kezdtek nagyban költekezni és kezdték kerülni a mi csendes, szerény társaságunkat. A vámpír úgyszólván minden napos lett náluk és mindenfelé árnyékként kisérte a szép asszonyt. Egy napon célzást is tettem a dologra neki. 0 azonban kissé elpirulva, de a neheztelésnek félre nem ismerhető jelével jegyezte meg: — Ugyan barátom, csak nem ül fel okos ember létére holmi gyerekmeséknek ... És ettől kezdve hosszú ideig nem beszéltem a szép asszonnyal. Hamarébb elhagytuk a fürdőt, mint ők. De már akkor a saját automobiljukról nézték le a magunkfajta szegény embereket, kik kevéssel előbb az ő „kedves barátaikul“ tudtuk magunkat. Hanem azért hirt hallottunk róluk később is. A szép asszony a vámpírral kettesben gyakran tett automobil-kirándulásokat és Kelemen Barnának ez ellen nem volt észrevétele, azután egy idő óta fordult a szerencse kereke és ő kezdte meg a szenzációs vesztéseket. Hanem ez egy cseppet sem akadályozta meg őket abban, hogy az anyagi helyzetükhöz mért fényűzést ne folytassák. Különösen a szép asszony fejtett ki őrült pazarlást. A dolognak hire természetesen eljutott oda is, ahol kenyeret adtak Kelemen Barnának s nehogy sikkasztás vagy egyéb tragédia legyen a dologból, hát egyszerűen felmondták a szolgálatot a pénztárnok urnák. A kártyavesztés pedig tovább tartott. Kelemen rabja lett a játékszenvedélynek. A feleségét kezdte zsarolni pénzért. Annak pedig volt elég. Adott neki a vámpír, — hisz tudta, hogy este visszanyeri attól a bolond férjtől, aki felnőtt ember létére jaj, dehogy is hinne a gyermekmesékben, jaj, dehogy is hinné el, hogy a vámpír csakugyan vérszopó, aki kiszívta a hajdan édes asszonykából a „becsületes lelket“. a vidéket néző utasoknak: újságot! újságot ! Tudniillik, hogy az utazók dobják ki nejük már elolvasott hírlapjaikat. Nemrégiben pedig a vasúti örök kérték arra a nagyközönséget, hogy amikor vonatjuk elhalad egy-egy örház mellett, gondoljanak a | bentlakókra, akik a világtól elmaradóban, né- 1 ha a legközelebbi valamirevaló helységtől több 1 napi járótöldnyire élik le éveiket s akik nem i is mozdulhatnak el hivataluk miatt az apró I örházaktól és dobáljanak ki az ablakból egy- egy újságot. Mait, tegnapit, hiszen az ö számukra a tegnapi újság is éppen olyan újság,. [ mint a mai. Mindenesetre örvendetes tények ezek s ezeken úgyis mint a kultúra terjedését minden igyekezetemmel óhajtó, úgyis mint. újságot —- iró ember, csak lelkesedni tudok. Azontan ezekből a tényekből mégsem azt a kézenfekvő konzekvenciát igyekszem levonni, hogy lám: mennyire terjed az olvasási kedv és vágy a mi népünkben. Nem, mert nekem, akinek sokszor volt alkalmam a nép érdeklődését, tanulni vágyását megfigyelni, igazán nem meglepetés az, ha hallom, hogy a falusi nép — amelyről olyan fensöbbségesen szokták a városokban, kávéházakban kijelenteni, hogy állati életet él — mennyire sóvárog egy kis komoly szellemi táplálék után. Én ezt mind jól és regebben tudom már, semhogy most azt mondanám: örvendetes, hogy a nép is akar ma már olvasni. Hát persze, hogy akar, sőt olvas is. Persze, könyvet még nem vásárol, de már ott tart, hogy a könyvet elolvassa, ha hozzájut. És pedig — s itt ez a fontos — elolvas válogatás nélkül minden könyvet. Hogy mennyire elolvas,' arra nézve igazán megható példáját olvastam nyomtatásban egyik népkönyvtárat kezelő tanító jelentésében, aki arról számolt be hivatalosan, hogy a falusi gazdák a könyvtár minden könyvét végig olvasták, sőt még az idegenszavak szótárát is többen kivették s hazavitték. . j Tehát — miután a nép akar olvasni és el is olvas mindent, ami a kezébe akad — elsőrendűen fontos kulturális és társadalmi érdek lenne, hogy csak igazán értékes könyvek kerüljenek a kezébe. Persze, ingyen jusson ehhez, mert a nép — a világ népe — nagyon ritkán gondol arra, hogy könyvet kellene vásárolni. Pár százezer korona évente ez irányban okosan és becsületesen felhasználva gyönyörű gyümölcsöket teremne tiz év alatt. A kérdést mindenesetre az újságoknál kellene megragadni, hiszen bizonyos, hogy minden olvasnivalók között az újság áll az olvasó ember pillanatnyi és állandó érdeklődéséhez a legközelebb. Arról — sajnos —• beszélni sem igen lehet nálunk, hogy nagyon-nagyon olcsó, de kitünően szerkesztett, becsületes lapot, még pedig napilapot adjunk a nép kezébe. Ezt már nálunk igen sokszor próbálták, de a kiinduló pont soha nem az volt, hogy a népnek kell az újság, hanem az, hogy valamelyik protekcióval biró ember exisztenciát akart alapítani a kormány által támogatott „néplap“ segítségével. Persze nem értett hozzá s csinált olyan lapot, amely még ingyen sem kellett az ördögnek se. Hát mi nem ilyen lapról beszélünk, hanem miután a legprimitívebb emberek számára készülne az, tehát a legjobban, legokosabban megszer- j kesztett lapra gondolunk, amely tudatában van annak, hogy a nép egyik naponkint fellépő tanítója, ennélfogva becsületes, igazmondó, jóhiszemű igyekeznék minden erejével lenni. De persze ehhez való szerkesztőt nem lehet az utcán találni s nem lehet az sem erre feltétlenül alkalmas, aki ezzel az ötlettel egy szép napon az utcáról séta közben beköszönt oda, ahol az efajta ügyeket intézik. Addig pedig, amig az ilyen álom nálunk is valóra válhatik, a magyar sajtónak kellene n