Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)

1913-07-02 / 27. szám

2

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE

közigazgatási reformokat a kormány nem azért tartja szükségeseknek, mert köz- igazgatásunk ügyvitelét kielégítőnek nem tartja, hanem, hogy a közigazgatási reformokra azért van szükség, hogy egy nemrég megalkotott másik törvénynek esetleges káros hatása ellensulyoz- tassék.

Ha pedig ez igy van, úgy nagyon tartunk tőle, hogy a bejelentett közigazgatási reformok igen egyoldalúak lesznek és közigazgatási viszonyaink alapos megjavítására aligha lehet reményünk.

Az összes e tárgyban elhangzott nyilatkozatok azt bizonyítják, hogy a közigazgatási reformoknak végcélja mindössze annyiban merül ki, hogy a kormány az ország közigazgatási apparátusát még az eddiginél is erősebben óhajtja kézben tartani és minden egyéb, ami a kinevezési rendszer behozatala mellett revízió alá fog kerülni, az pusztán csak fedőlapja lesz az igazi politikai célnak.

Rendkívül szomorú prespektiva ez. Szomorú közigazgatási és szomorú nemzeti szempontból is. Mert ha igaz is, hogy éppen a legutóbbi időben a magyar vármegye nem fejtette ki azzal az erővel a maga ellentállási képességét, amelyet a nemzet, az alkotmány véd- bástyáitól remélt, annyi azonban bizonyos, hogy a vis inertiae a nemzet legutóbbi perceiben, valamelyes formában mégis csak jelentkezett és arra éppen elégséges volt, hogy az önkényuralom tobzódásait úgy - ahogy ideig-óráig megakassza.

A vármegyei tisztikar államosítása azonban még ezt a kevés erőt is kiöli a nemzet életéből, mert még a legszélesebb önkormányzati jogok is illuzióriussá válnak, ha a vármegyének nincsen tisztikara, amelylyel határozatainak érvényt szerezni tudna.

Senki sem állítja, hogy az önkormányzat a tisztviselők választásában merül ki, de viszont azt sem fogja állíthatni senki, hogy az önkormányzat választott tisztikar nélkül érvényesíthető lenne.

Ma az egész víléigon az a

közigazgatási irányzat érvényesül, amely a végrehajtó hatalmat a legszélesebb alapon decentralizálja és éppen abban a korszakban, amelyben ez a demokratikus irányzat úgyszólván az egész világon érvényesül, következik be nálunk a legsiralmasabb és leggyászosabb koncentráció.

Mert, hogy ez a cél és hogy ez következik be, ezt sehogysem lehet tagadásba venni és semmiféle cukrozott formulákkal nem lehet elhitetni. Hiába ! mondja a belügyminiszter, hogy az államosítás „csak“ a tisztviselők kinevezésével fog kimerülni, egyebekben ez önkormányzati jogkör szélesebb lesz, mint aminő eddig volt, kétségtelen, hogy ez csak a kedélyek megnyugtatására szánt olyan kijelentés, melynek megvalósításában alig lehet reménykedni.

De hol is lenne a logika a kormány akciójában akkor, ha tényleg az önkormányzati jogok kiterjesztését célozná? Hiszen, ha a tisztikart azért államosítja, mert attól fél, hogy a törvényhatósági bizottságokba olyan elemek kerülnek be, akikre a tisztviselők választását nemzeti szempontból rábízni nem lehet, akkor miért és minő indok késztethetné arra, hogy ugyanezen elemeknek önkormányzati jogait az eddiginél még szélesebb keretekben is kiterjessze?

Bizony ebben nagyon kevés lenne a logika és hogy ilyen kijelentés megeshetett, az csak azt bizonyítja, hogy a mánynak ma még fogalma sincs arról, hogy a közigazgatási reformokat miképpen fogja keresztülvinni, bizonyosat csak egyet tud, hogy a vármegyei tisztikart, ha csak lehet, kíméletlenül meg fogja államosítani.

És hogy ez részünkről nem meg- fontotatlanul odavetett frázis, bizonyítja többek között az, hogy magában Tisza

'i '•kfcy 'iarJí 'kfe? ‘k

természetes ásványvíz gyógyhatása hurotos bántalmaknál páratlan. — A legutóbbi termésű savanyu uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. Kapható mindenhol. Árjegyzéket kívánatra küld a bikszádi fürdöigazgatóság.

1B1KÍZ4DI

találkoztak az „orvos fiam“-mal, amint szokták a derék öregek mondani. A szerető, hálás fiúból az orvos beszélt, mikor az öregeket gyengéd szigorral pirongatni kezdte, hogy nem vigyáznak magukra, könnyelműen bánnak egészségükkel. A két öregnek olyan jól esett ez a sokat kifejező „szigor“ és mint két gyermek egymásra tolták a bűnt.

— Borbála mama akart sétálni, hja, ilyen hiú az asszony.

Mondta Béni mester, hanem Borbála sém hagyta magát, hiszen ő is csak asszony, ha nyolcvanegy éves is.

— Ugyan fiam lelkem, ne higyj neki, Béni tata akart menni, mert ő még mindig legénynek hiszi magát.

Hanem már késő volt minden. Olyan az öreg ember, mint késő őszszel a falevél, csak egy kis lenge szellő s már leszakad száráról. Meghűltek mindketten és egy csendes esőjű napon előbb Béni mester, aztán Borbála asz- szony elköltözött, talán fel az égbe . . .

Telep Károly most már egyedül állott a világban. Elhantolta a két öreget, s egy évig fekete íátyolt hordott kalapja körül.

I.

Egy nap éles csengettyű-szó ébresztette fel a fiatal orvost.

— Ki az ördög háborít most, ilyen cudar éjjel.

Hanem azért gyorsan ugrott ki ágyából és felnyitotta az ablakot, hogy megtudakolja, ki keresi.

A feltárt ablakon becsapott az éles, havas levegő.

Tépett felhők kavarogtak az égen.

— Ki az?

Egy didergő kis cselédleány felelt és kérte az orvos urat, hogy jöjjön az isten szerelméért, mert asszonya mindjárt meghal.

— Hol lakik asszonya ?

— Malom-utcában.

— Várj, mindjárt lenn leszek.

Betette az ablakot, gyorsan felöltözött s lement a kis leányhoz.

— Mi baja az asszonyodnak?

— Nagyon beteg kérem és csak arra kért, hogy Telep urat hívjam, ne mást.

— Hogy hívják!

— Verő Agnes.

— Sose hallottam. Menjünk.

II.

Megérkeztek. Telep Károly kitörölte szeméből a havat s belépett a leány után. Füstös konyhán keresztül a gyéren világított szobába léptek. Az egyik sarokban az ügyfélén egy sovány, ráncos képű asszony nyöszörgött. Telep az ágyhoz lépett, megfogta az asszony kezét, az lázas volt. Számolta.

— Egy . . . kettő . . . tiz . . . száz . . .

Óriási láz volt. Most hirtelen felriadt az

asszony.

Felkönyökölt és merev, szinte bántó tekintetét rákapcsolta a fiatal orvosra. Sokáig nézte, aztán keze utána nyúlt, arca lassan felderült, szeme felcsillant, ajkai olyanforma alakot vettek föl, mintha mosolyogni akarnának, végre alig láthatóan rebegte:

— Köszönöm isten . . .

— Maradjon csendesen. Önnek nagyfokú láza van. Rögtön irok valamit.

És menni akart az asztalhoz, de az asz- szony megkapta kezét.

— Semmi sem kell. Meg fogok halni, tudom. Nem is akarok élni. Nem azért hivattam, hogy visszarántson a halál kaszája alól. Gyónni akarok.

Aztán közelebb húzódott az ágy széléhez, görcsösen markolt Telep kabátjába, az meg csak nézte: nem-e őrülttel van dolga, kinek agya a nyomor és kin között elhomályosult? Aztán akaratlanul visszahúzódott. Az asszony pedig beszélni kezdett.

— Negyvennyolc éves vagyok s már agg. Hej a nyomorúság napjai: évek. Hanem voltam én is fiatal és szép, nagyon szép. Nevetséges tán, hogy dicsérem magam ? Nekem már szabad, nekem már mindegy. Bár ne lettem volna szép, sohse lettem volna, ami most vagyok. Huszonhárom éves voltam, mikor már rég apátián, anyátlan árva, önkezem munkájával tartottam fenn életem. Keserves élet, de büszke voltam reá. Egyszer színészek jöttek városunkba. A bonvivant abban a házban lakott, hol én. Megszerettük egymást. Becsületes volt s megkérte kezemet. Én is, ő is reformátusok voltunk s úgy egyeztünk meg, hogy otthon esküszünk. Nagy boldogságomban fel sem tűnt nekem az a visszásság, hogy a szomszéd faluba