Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-07-02 / 27. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE 3 Mindennemű ruhanemüek, csipkék, 13 felöltök, függönyök, térítők, szö$ nyegek legtökéletesebb festése. Bőrkabátok, keztyük festése. ! ! Minta után való festés ! ! üi Sámuel villany- és gőzerőre herendezett ruhafestö és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz A rom. kath. templom mellett. Műhely: Petöfi-utca 59. Bármely kényes szinü és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. sw Plisé-gouvré. Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek spas István gróf prograrnmbeszédében is olyan ellentmondást láttunk, amely csak a bejelentetett közigazgatási reformok ez idő szerinti teljes kiforralatlanságának folyománya lehet. A miniszterelnök ugyanis beszédében, melyben kijelenti, hogy a közigazgatási reform az egész vonalon a kinevezési rendszeren fog felépülni, (mert a demokratikus választói törvény következtében a tisztviselők választását nem lehet többé a törvényhatósági bizottságokba betódulő elemekre bízni,) teljesen ellentétben ezen kijelentéseivel, a következőket is monoja: ,,. . . természetesen emellett az önkormányzati jogkörnek nemcsak meghagyására, hanem megerősítésére is törekszünk, ami kifejezést fog találni többek között abban is, hogy a vármegye által választott önkormányzati szervek állíttassanak fel a járásokban, amelyeknek — nézetem szerint — igen jelentékeny hatáskört fogunk adni, olyat, amely valódi életet fog az önkormányzatba behozni.“ Hát teljes tisztelettel kijelentjük, hogy a miniszterelnök ur által felállított ezt a tételt sem vagyunk képesek megérteni, még pedig annyival kevésbbé, mert hailyen választott tisztviselőkre ajárásokban mégis csak szükség van, akkor voltaképpen mért kell és minek kell a választott főszolgabírót — állami közeggé tenni ? Vagy csak a megyei központokban működő tisztviselők lesznek államosítva, a járási tisztviselők ellenben nem? Azt hisszük, hogy sem erre, sem más kérdésre a minisztériumban hamarosan alig tudna valaki választ adni, minden még nyílt probléma gyanánt lebeg a reform tervezői előtt, mert sajnos, a bejelentett reform-tervek előbb kerültek a kormányzati programún napirendjére, semmint azoknak irányelveivel bárki is előzetesen foglalkozott volna. És kijelentem a leghatározattabban, hogy engem ezen teljesen megfontolt és átgondolt véleményünk nyilvánításában semmiféle politikai elfogultság nem vezet. í Nyíltan és szókimondóan képviseljük azt az álláspontot, amelyet államjogi és köz- igazgatási szempontbői helyesnek s megfelelőnek tartunk és viszont megtámadunk minden olyan tervet, amely meg-1 gyöződesünkkel ellenkezik. Nem lehet bármely tervet csak azért üdvözölni örömmel, mert ezt a tervet a kormány kezdeményezte és semmiesetre sem fogjuk magunkat kitenni annak, aminek épp a közelmúltban a tulbuzgőak kitették magukat, hogy mindent glorifikálnak, még a legnagyobb abszurdumot is. Ott volt például Lukács László; volt miniszterelnök hihetetlen ideája, ,amely a vármegyei tisztikar érintése nélkül, pusztán csak a községi és körjegyzőket kívánta államosítani. A famózus ideit egyes napilapok a legtermészetesebb és legzseniálisabb ötletnek mondták. És ime, a Lukács László zseniális ideája most a közigazgatás lomtárába kerül és az ötlet felett; nem kisebb közigazgatási kapacitások, mint Tisza István és Sándor János 1 mondták ki a halálos Ítéletet. Mi most sem vagyunk abban a ké-1 nyelmes helyzetben, hogy az uj kormány reformtervcinek glorifikálásához fogjunk, sőt. ellenkezőleg, a leghatározottabban jelentjük ki, hogy mi sem közigazgatási, sem nemzeti szempontból nem állhatunk a kormány terveit támogató segélycsapatok sorába. Közigazgatási reformokat igenis kérünk s kívánunk, de mélyreható, modern reformokat, minden politikai utógondolat és mellék íz nélkül. Az államosítás azonban — őszintén megmondjuk — nekünk nem kell semmi formában, mert ez nem érdeke sem az államnak, sem a nemzetnek, sem a köz- igazgatásnak, sem pedig a közigazgatási tisztikarnak, amely utóbbi az államosítás esetén úgyszólván egy csapásra veszti el mindazokat az előnyöket, melyeket a legutóbbi illetményrendezés alkalmával magának kivívott. A kormány mai közigazgatási programmja nézetünk szerint csak egyre lehet jó, arra tudniillik, hogy kiinduló pontja legyen az ország politikai békéjének. A kormány és ellenzék álló egy esztendő óta nem tudták megtalálni a politikai egyezkedés útját és feltételeit. Szerintünk ez az ut a béke megteremtéséhez most adva van. Az ellenzék ne követelje többé egy esztendő törvényalkotásainak ma már különben is többé-kevésbbé lehetetlen megsemmisítését, kössön az ország érdekében jelentékenyen redukált igények mellett békét a többséggel és kösse ki a béke előfeltételéül a közigazgatási tisztikar államosításának mellőzését, mert ezt, eltekintve a politikai eszélyességtől, igy kívánja a nemzet és az ország érdeke. A „Szatmármegyei Közlöny“ és a „Nagykároly“ „Beköszöntője“. Az említett két lap szerkesztőségében változás történt. Rosenfeld Zsigmond örökébe, ki városunkból eltávozott, dr. Merts László ügyvéd lépett. Ily változást tulajdonképpen egyszerűen csak a „Hírek“ rovatában szokás közölni. mentünk esküdni. Ö úgy akarta s én termé- j szétesnek találtam. Ott öreg nagynénje fogadott, ki hitte volna, hogy ráncai, becsületes ráncai csak festve vannak, ki hitte volna, hogy a pap, az ájtatos apostol, hazug lelkű kórista. Kijátsztak. Megcsaltak. Az isten nevét vették mosdatlan ajkukra ... Heves köhögés fojtotta el szavait. Száraz, sovány melle, mint egy fújtató úgy mozgott. Telep kis üvegből egy pohár vízbe öntött erősítőt s szájához vitte. Mohón ivott, aztán folytatta. — Mikor eltávozott, úgy határoztuk, hogy én maradok ott s a télre megint] visszajön. Hittem. Elment s én a szerető férj fájó hangú levele helyett egy olyat kaptam, melyből a sikerült tréfa kacagott reám. Elmondta benne, hogy az egész esküvés csak komédia volt s hogy ne számítsak reá, mert én vagyok már neki a tizenhatodik „ilyen“ felesége. Megint az a száraz köhögés fogta el. Újra innnia kellett, hogy folytathassa. — Őszre kis fiam született. Nem bírtam volna én felnevelni és a jó emberek szivében bíztam. Kitettem gyermekem s megnyugodva tértem haza, mikor leshelyemről láttam, hogy derék ember keze szedte fel az én gyermekem. Orvos ur, az én gyermekemet Telep Béni vargamester vette fel. Pillanatnyi ideig anya és fiú mereven néztek egymás arcára, aztán összeborultak s élvezték az anyai s fiúi csókot. Mikor hosszú idő után eleresztette anyját Telep Károly, az csak visszahanyatlott párnájára. A fiúban felébredt az orvos. Hirtelen szájához vitte most már az üveget. Verő Ágnes lassan-lassan magához tért, felnyitotta szemeit. — Anyám, nevét annak az . . . Aztán mintha eszébe ötlene valami, más hangon folytatta: — Anyám, apám nevét ? Szegény Verő Ágnes már ágoniában volt. Küzdött már a beszéddel. — Károlynak hívták . . . Károlynak . . . — Másik nevét anyám ! — Nem bírok .. . nem bírok emlékezni . .. forradás volt homlokán . . . magas volt . . . szép volt . . . nagyon . . . Egy végtelen boldog mosoly vonult át ajkain, kissé megrángott, aztán lezárta szemeit és meghalt. A kis cselédleány hangosan zokogott. Telep Károly meg belebámult mereven, pislantás nélkül a sercegő faggyugyertya lángjába. III. A hajnal bederengett az ablaaon. Telep felemelte fejét két karjáról s végig simította hideg kezével lángoló homlokát. Talán csak álmodta az egész éj eseményeit. A kiszenvedett szegény anya ott feküdt az ágyon, a kis cseléd leány ott kucorgóit a sarokban, hunyott szempillái alól előcsillant a tegnapi könycsepp, amint álomba sírta magát. Felállott, hogy édes anyja temetése után nézzen. Kiment nesztelenül, mit ébreszsze fel a kis cselédet ? A fagyos levegő ielüditette zsibbadt izmait. Éppen egy kávéház előtt ment el, midőn megkívánta a reggelit. Bement. A pincér álmosan jött felé, látszott rajta a virrasztás. A magyarázat ott zajongott a kávéház hátsó sarkában. Nagy füstfelhőben vagy nyolc-tiz alak ült, kártyázott és lármázott. Hirtelen nagy zaj keletkezett, rendesnél is nagyobb. — Csaló. Bitang. Már régen leslek! — Te csalsz. — Add vissza pénzünket, vagy leütlek. — Látni szeretném.-Telep látta, hogy az egyik nagy rézgyertya- tartó elalszik, aztán egy nagy zuhanás és egy alak kivágódott a füstfelhőből. Halántékáról lassan szivárgott a vér, a gyertyatartó jól talált. — Segítség! Orvost! — kiabáltak többen. Telep odament. A szálas termet szép fejben végződött, melyek homlokán hosszú forradás volt. Mikor a szivére tette kezét, már nem ütött. A gyertya lángjával az ő élete lángja is elaludt. Az egyik cimbora elsóhajtotta magát: — Szegény Károly, nem lesz több felesége. Telep Károly ráismert apjára. IV. Másnap a fiatal orvos újra temette szüleit és egy évig újra fátyol volt kalapja körül.
