Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-31 / 31. szám
1 XXIX. évfolyam. Nagykároly, 1912. julius 31. Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak : Főszerkesztő: Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7. E"ész évre 8‘ __ kor Dr. Adler Adolf Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76. Fél é vre.......................................4'— „ Felelős szerkesztő: Főmunkatárs: Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől Negyedévre " ' ' 2-__ Rédei Károly. ifj. Somossy Miklós. fogadunk el. Egyes szá m '. '. '. '. . ! --20 ’ I Laptulajdonos és kiadó: Hirdetések jutányos áron közöltéinek, községi jegyzőknek és tanítóknak egész évre 6 kor. g „Nagykarolyi Petöfi-nyonida Részvénytársaság11. Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok néni adatnak vissza. Emlékezzünk. Ma van öt éve annak, hogy örök álomra hunyta le szemeit Károlyi István gróf, a legmagyarabb föur. A mostani sivár időkben legjobban érezzük azt, hogy mit vesztett Károlyi István gróf elhunytával a haza, mit vesztett városunk. Nehéz idők nagy harcaiban, a nemzeti ellenállás korszakában vármegyénknek vezére volt, a békében nemes lelke szeretettel támogatta vármegyénk, e szükebb hazánk és városunk érdekeit. Erős jelleme a hazaszeretetben és tiszteletben nem ismert megalkuvást. Minden szépéit és nemesért lángoló lelke világitó fényként lebegett előttünk, amely irányított, vezetett és megjelölte a mi útjainkat. Öt éve már annak, hogy kihűlt porai felett bezárultak a kaplonyi sirbolt ajtajai s öt hosszú év után nagyszámú tisztviselője és ezek között városunk lakossága ma is éppen olyan kegyelettel, éppen olyan tisztelettel és szeretettel gondol reá, mint akkor, mikor még közöttünk élt, — mikor még érezhettük az ő szeretetének melegét, gondoskodásának hatását és befolyásának súlyát. Hej, de sok dolog máskép lenne, ha Ö még közöttünk járna! Merjük állítani, hogy politikailag nem következtek volna be hazánkban azok az állapotok, amelyekben ma élünk; mert az Ö magatartásából lelkesedést és ! erőt merítettek volna azok, kik az utóbbi években gyáván meghunyászkodtak akkor, mikor a nemzet vitális érdekeinek megvédéséről volt szó; az Ö szivének melege átsugárzott volna sok honfiúi szívbe, mert az Ő szivénél melegebben senki szive nem dobogott a magyar nemzetért, mert ö magyar volt a királyi trón előtt éppen úgy, — mint itthon — tulipánnal díszített kastélyában. Épp az utóbbi években lett volna szükség az ő izzó hazaszeretetére, befolyására, egyéni tekintélyére, mikor a magánérdek hatotta át a '.özéletet, mikor a magyar alkotmány folytonossága oly sérelmeket szenvedett, melynek megoperá- lása rendkívül nagy és kitartó munkát igényel, mikor nagy szükség van oly férfiakra, kik minden oldalról függetlenek, bátrak és szókimondók, kik nemcsak magánbeszélgetésben merik elitélni a magánérdeknek a fórum minden oldalán való előtérbe lépését, de nyíltan is megmerik mondani, véleményüket felfelé és lefelé egyaránt. Hej, be sok ember nem merne most az ö szemébe nézni, beh sokan nem merték volna megcselekedni azt, amit megcselekedtek! S mily erős támaszuk lett volna azoknak, kik becsületesen és önzetlenül harcolnak a nemzet érdekeiért! Azonban mindhiába ! Az isteni gondviselés igy intézte a dolgot, hogy az ő porladózó teste már ott pihenjen a kaplonyi sírboltban s nekünk sem marad egyéb hátra, mint a megemlékezés fájó könnyeivel nemcsak a mai napon, hanem gyakran gondolni arra a férfiúra, kinek ravatalára letettük soha meg nem szűnő hálánk és igaz érzésünk koszorúját azzal a remény nyel, hogy szelleme — mely közöttünk él — ösztönözni fog bennünket küzdelmeink közepette arra, hogy példáját kövessük s hogy szeressük e sokat szenvedett hazát, és küzdjünk tovább jogaiért, politikai és közgazdasági függetlenségéért. Áldás emlékére! A Polgári Olvasókör. Dr. Vetzák Ede a helybeli Polgári Olvasókör elnöke az olvasókör tagjaihoz a következő levelet intézte: Igen tisztelt Tagtárs ur ! Néhány év óta szomorúan tapasztalhatjuk, hogy az évtizedekkel ezelőtt alakított és szép múlttal biró Polgári Olvasókör hanyatló irányzatot mutat. A tagok nem érdeklődnek eléggé ügyei iránt — helyiségeit nem látogatják. Ugyannyira, hogy kérdés támad bennünk mi lesz a vége, ha igy marad a folytatás és e kérdés nyomán érezTÁRCZA. JÓSLAT. Én hiszek a világba, En hiszek a jövőbe. A szeretet hatalmát, A jóság diadalmát Hiszem és hirdetem élőre. Lesz még idő, mikor majd Az embersziv belátja : Hogy gyűlölködni vétek; Hogy szeretet az élet, Hogy ez az ő igaz világa! . . . Óh, majd ha ez az eszmény Ül egyszer diadalmat, Pedig meg lesz, tudom jól, Az én haló 'poromból Virágok és rózsák fakadnak t Szabolcsba Mihály. István horgászik. Irta: H. Szederkényi Anna. Sándor István tizenöt esztendős hurutos tüdejét vitte el a szanatóriumba Békésgyuláról. Lakatosinas volt István és a műhelyben sokat fújtatott, sokat kalapált és sokat cipelt. Elég széles volt ugyan a válla, de mégis meg- roskadt ennyi teher alatt. Ami sok, az sok egy tizenöt esztendős Sándor Istvánnak. Vagy két hónapig hápogott, krákogott István, köszörülte a torkát, utoljára is már nem állhatta a szúrást a lapockája alatt, rávetemedett a tudós asszony faggyus papírjára. A faggyus papír olyan orvosságnak, mint az öregasszony szerelme szerelemnek. Se árt, se használ. Sándor Istvánt elküldte a munkáspénztár a tenger mellé. Ne mondhassa a más, 11 yon, | hogy a huszadik század társadalma nem volt elég humánus. Itt mindent megtesz egyik ember a i síkért. Zsírját veszi előbb, aztán kiteszi a Lőrét száradni a napra a tenger mellé. Kiszap I ák, mert nehéz találna lenni a koporsója. István reggel korán fölkelt. Ö már iog- szokta azt, hogy hajnalban ki kell rugóé óznia az álmot a szeméből. Akkor kiült horgászni. 1 Olyan szegényes horogja volt neki. Egy kopott vessző, azon sok görcsös fekete cérna. Egy krajcárért vétte a cérnát a Mauthausnál, akinek a felesége a legpofozni valóbb asszonynép egész Ideiben. Ott szedi a pénzt egész nap a pult mellett, de egy „jó napot11 ki nem mondana egy ezresért. Az ura mégis szereti. Csudálatos ízlése van némely embernek. Talán az a huszonhárom szeplő az orra hegyén tetszik annak az embernek. Kiadni nem szereti a pénzt Mauthausné. István egész napi fogásáért három krajcárt szokott adni. Pedig nem is olyan könnyen ment az ügy. István megállt szétvetett lábbal egy lapos sziklán. Volt neki egy csudálatos gólyafejü esernyője. Ez olyan nagyanyai örökség lehetett. A mai világban már nem ragasztanak közönséges ripszernyőre ilyen szörnyeteget. Hasonló fantasztikus állatokat manapság már csak született méltóságos asszonyok cipelnek a kalapjukon. Egyszóval István letette az esernyőt pont egy lépésnyire maga mellé. A gólya mindig Abbáziába nézett. Aztán következett holmi tizenkét lábú férgek előkotorászása a síiklare- pedésekből. Ezeket mindig megolvasta István. Rendesen tizenkettőt szedett ki egyszerre. így kezdődött a horgászás. Amikor melléültem és megkérdeztem; Ba-
