Nagykároly és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-24 / 12. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ amely korszak a nemzeti aspirácziók jegyében indult meg és a legnagyobb politikai törvénytelenség és kavarodás között fejeződött be. A magyar vezényszóért vívott nemzeti küzdelem közelebb hozta egymáshoz a politikai pártokat s amelyeket az elvek súlyos argumentumai választották el egymástól, azok politikai fegyverbarátságot kötöttek egymással, hogy az erőszak ellenére megvédjék a nemzet szuverén jogait, megmentsék a parlamentarizmust s a nemzetet az önállóságért folytatott küzdelemben közös akarattal egy táborban egyesülve, a czélhoz közelebb segítsék. Ezt a politikai fegyverbarátságot a nemzet szankczionálta akkor, midőn a koaliczió uralomra jutása után példátlan lelkesedéssel állott annak a kormánynak szolgálatába, amely kormánynak élén a nemzet legjobbjai állottak. Késő és felesleges ma már a felett vitatkozni, hogy helyes volt-e ez a szövetkezés, amely a parlament legnagyobb pártját, a függetlenségi pártot nemcsak tétlenségre kárhoztatta, nemcsak súlyos áldozatokat követelt tőle, hanem bebizonyította azt is, hogy a függetlenségi párt — elvei ellenére — kénytelen volt oly kormányzás támogatására vállalkozni csaknem négy éven keresztül, amely kormányzás a 67-es elvek sértetlen fentartását szolgálta s amely a nemzeti aspirácziók kielégitése terén egyetlen lépéssel sem jutott közelebb a czélhoz. Mig a nemzet a maga teljes erejével sietett segítségére a függetlenségi pártnak s megtörtént az, amit elhinni is alig akartunk, hogy a közjogi ellenzék a parlament legnagyobb pártjává nőtte ki magát, addig a függetlenségi párt sohasem részesedett abban az arányban a kormányzás vitelénél, amely arány őt megillette volna. Nemcsak közjogi programmjából; mit sem tudott megvalósítani, de kénytelen kelletlen tűrnie kellett, hogy a hatvanhetes irányzat az ö támogatásával éppen úgy domináljon, mintha az 1906-iki választás meg sem történt volna s a parlamentben a régi szabadelvű párt tagjai ülnének. Természetes, hogy ily körülmények között a függetlenségi párt lassanként elvesztette azt a népszerűséget és nimbuszt, amelyet közjogi programmja és dicső múltjánál fogva élvezett. Már-már attól lehetett tartani, hogy a függetlenségi párt igazán elveszti lába alul a talajt, de elveszti a nemzet is bizalmát és reményét egy jobb, egy szebb jövő iránt. Ebben az állapotban találta az önálló bank felszínre került ügye a parlamentet. A függetlenségi pártnak az a része, amely nem volt hajlandó továbbra is játszani a reá kényszeritett szerepet; az a része, mely a nemzetnek tett Ígéreteit beváltani is akarta s amely előbbre helyezte a nemzet írott és királyi szónál biztosított jogainak megvalósítását, a hatalom árnyékszerü birtokánál, — a követelés álláspontjára helyezkedett és nem engedte, hogy ezek a jogok elalkuvás tárgyát képezzék. Megtörtént a koaliczió felbomlása is, megtörtént a függetlenségi párt kettészakadása. Ennek természetszerű következménye lett annak a kormánynak lemondása, amely nem birt többé talajjal a képviselőházban, melynek épen legnagyobb pártjával találta magát szemben. A koaliczió békóiból felszabadult függetlenségi párt teljes erejével a nemzeti programm megvalósításának terére lépett. Követelte a gazdasági függetlenség s ennek első tényezője az önálló nemzeti bank megvalósítását. És akkor szemben találta magával a királyi vétót, amely bár elismeri a nemzet kétségtelen jogait az önálló berendezkedéshez, de annak életbe léptetését egyelőre ellenzi. Ennek lett következménye az indemnitás megtagadása s a Khuen-Héderváry kormány megbízatása, amely egyszersmint a nemzeti jogokról való lemondás, vagy legalább is azoknak messze időre való kitolását jelenti. A tétlenségre kárhoztatott parlament felett azután megkondult a halálharang és márczius hó 22-én megtörtént a temetés. S ez a parlament, amely négy évvel ezelőtt a nemzet örömrivalgásai között született meg, kimúlt a nélkül, hogy elmúlását a nemzet fájdalma, vagy részvéte kisérné. Hogy a képviselőház feloszlatása törvénytelen, az kétséget nem szenved, mert hisz az 1867. év. X. t.-cz. e tekintetben világos rendelkezést tartalmaz. És most kezdetét veszi egy oly küzdelem, mely egyrészről a nemzeti jogok jegyében indul meg, mig a másik részen a lemondás politikája áll. A normális viszonyok helyreállítása az a hangoztatott jelszó, melynek híveket igyekszik toborozni a hatalom, mely a „munkapárt“ nevet I vette fel. Apostolai bejárják az országot, hogy hirdessék az egyedül üdvözítő munkapárt pro- grammját, mely nem a nemzet függetlenitését, hanem a közös kapcsolat még szorosabbá tételét hirdeti. A halottaiból feltámadt régi szabadelvüpárt — uj czégér alatt ugyan — de a régi elvekkel igyekszik a hatalmi jelszónak érvényt szerezni s egy oly engedelmes parlamentet toborozni, amelynek segélyével azután a nemzeti törekvések lomtárba kerülhetnek. Hogy ez a törekvés sikerülni fog-e? nem hisszük. A most kimúlt parlament példája beigazolta, hogy a nemzetnek választania kell és pedig határozottan, hogy melyik irányzatot kívánja. A megvívandó küzdelem nem a közönséges képviselőválasztások képét fogja mutatni, hanem annak a nagy problémának eldöntését: vájjon lehet-e egy teljesen hileltvesztett pártnak üres programmjával ebben az országban uralomra vergődni? Mi abban a hitben élünk, hogy nem s a magyar nemzet meg fogja mutatni, hogy igenis akarja jobblétét és függetlenségét s a választási küzdelemből a függetlenségi eszmék ismét győztesen fognak kikerülni. Válasz. A „Szatmármegyei Közlöny“ legutóbbi számában, a „Föispáni installdtiő“-ról szóló refe- ráda bevezető részében, miután — szive őszinte sugallatát követve — agyon dicsérte az uj főispánt, többek között igy nyilatkozik: „Nincs tehát okunk azoknak álláspontjára helyezkedni a krónikás szerepében, kik eleve állást foglalnak az uj főispán működése ellen és a félrevert harangok vészt hirdető hangjával kongatnak bele az ünnepi hangokba. Mert ez az álláspont és hang minden egyébbtől eltekintve nem a tényeknek és történteknek hü előadása“. Hogy laptársunk ezúttal Csaba Adorján kineveztetésének tömjénez, azön nincs okunk csodálkozni. Mert tudjuk már a múltakból, hogy a „Szatmármegyei Közlöny“ a mindenkori főispánok bizalom-elölegezője volt; min- d.g azt a helyet, szerepet töltötte be, amelyet a — „falu többsége“ képviselt. így volt említett újság: Tisza-, Szapáry-, Bánffy-, Kristófi-, Nagy László-, Kossuth Ferencz-, majd Balpárti, hogy végre is az adott körülményekhez viszonyulva: Khuen-pártivá legyen. Fgyszóval a mi kedves laptársunk nagyon sokat „chameleon- politikázolt“ az utolsó évtizedekben! Mi azonban e politikai „szélkakas-fordula- tokkal“ mit sem törődünk, mert elvégre is jogában áll minden lapnak a mellett foglalni állást, aki mellett akar. Felszólalásra az kényszerít bennünket, hogy említett lap azzal gyanúsít meg, miszerint mi a főispán fogadtatásáról „nem a tényeknek és történteknek hü előadása alapján irtunk. Az is igaz, hogy lapunk, a „Nagykároly és Vidéke“ e gyanúsításnál megnevezve nincsen, de mivel egyedül vagyunk a helyi sajtóban, akik az igazi függetlenségi és 48-as pártot és igy az igaz politikai ellenzéket képviseljük, miért is a Khuen-kormány képviselője és nem Csaba Adorján személye iránt ellenszenvvel viseltetünk, — annak kiemelése mellett, hogy Csaba Adorján főispán személye iránt tetjes tisztelettel viseltetünk és jóakaratában kételkedni okunk nincs: kénytelenek vagyunk a czélzatos megjegyzést magunkra vonatkoztatni és azokra megjegyzéseinket leszögezni annak a kijelentése mellett, hogy az általunk közlőiteket egész terjedelmében fen- tartjuk. Tehát mi „nem a tényeknek és történteknek voltunk hü reprodukálói“, — igy szól a kritika. Mit talál a Sz. K. sorainkban az igaz állapottal ellenkezőnek ? — kérdjük. Azt talán, hogy a városban 32 zászló hirdette a nagy nap jelentőségét? Azt, hogy a vasútnál egy csomó kiváncsi csőcseléken kívül alig voltak jelen 150—200-an a fogadtatásnál? Azt, hogy a lelkes éljenzés a fogadási beszéd és válasz után 15—20 torokból hangzott fel csupán — eléggé halkan? Azt talán, hogy az alispán a vármegyeháza lépcsőházában nem mint a kormány megbízottját, hanem mint a vármegye fiát üdvözölte az uj főispánt? Vagy azt a mü lelkesedést tudjuk be lelkes ünneplésnek, amelyben az uj életre ébredt, 4 és fél éven át tetszhalott szabadelvüpárt részéről találkozott? Avagy azt az unalmasságig menő monoton felolvasást tartsuk lelkesítő szózatnak, amelyben a főispán székfoglalóját előadni próbálkozott ? Vagy a circa 200 főnyi bankett-közönség hangulata jellemezte azt a hires lelkesedést, melyhez fogható még nem folyt le a „Magyar Király“ kávéházban ? (Nb., a bankett d. u. fél 3-tól 5-ig tartott.) — Avagy mi nem felelt meg az általunk közölt sorokban a tényeknek és miért ne lett volna tehát az az installáczió tényleg szomorú, mint ahogy mi jeleztük? Mi egy főispáni beiktatást csak 1906. május havában is máskép tanultunk megismerni, de máskép tanulhatott a Szatmármegyei Közlöny is. Kár, hogy nem lebegett említett lapnak szemei előtt az akkori lelkesedés, hogy összehasonlítva a két mozgalmat, megmaradt volna a szigorú tárgyilagosság alapján, amelyen mi állunk s úgy irta volna meg referádáját. Hogy is volt csak akkor? Nézzük át röviden. Volt ünnepélyes és olyan fogadtatás a vasúti állomásnál, amilyenre e város egyetlen lakója sem emlékezhetik. Díszes diadalkapu állott a Széchenyi-utczán. A város lobogó-diszben úszott. Este általános kivilágítás és fáklyás felvonulás volt. A szomszédos községek kivétel nélkül, a szomszédos törvényhatóságok közül pedig nem csupán Szatmár város és Hajduvármegye —- mint az uj főispánnál — hanem Szilágy-, Bihar- és Mármarosmegyék is képviselve voltak nagyszámú küldöttséggel. A vármegyei és városi küldöttségek közül pedig csupán azokat jegyezzük fel, amelyek akkor igen, most nem jelentek meg a tisztelgők között: A szatmári kir. törvényszék, járásbíróságok, ügyészség. Erdőhivatal. Tanfelügyelőség. Iparfelügyelőség. Szőlőszeti és borászati felügyelőség. Széchenyi Társulat. Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület. Nagykárolyi Kereskedelmi Testület. Polgári Olvasókör. Nagykárolyi Ipari Hitelszövetkezet. Dalegylet. Hírlapok küldöttsége. Nagykároly városa ezután csupán 7, akkor több mint 100 ta:gal. Ipartestület, stb. ide nem számítva a politikai testületek küldöttségét. Mindezeket konstatálva : vájjon irhattunk-e mi dicshimnuszt az uj főispán mellett, miként azt laptársaink — a Szatmárvármegyét kivéve — megtették s nem volt-e elegendő egyelőre csupán előlegezni Csaba Adorjánnak, mint vármegyénk szülöttjének azt a bizalmat, melynek az ellenzék részéről Luby Géza pártelnök és Jékey Zsigmond már a közgyűlésen fentartás- sal bár, kifejezést adtak! Égyéb szavunk a Szatmármegyei Közlönyhöz ezúttal nincsen. A szatmárvármegyei adóhivatalnokok szervezete megalakult. A m. kir. adóhivatali tisztviselők országos egyesületének szatmárvármegyei szervezete, mely hót m. kir. adóhivatalt foglal magában, folyó hó 13-án Nagykárolyban megalakult. A m. kir. adóhivatali tisztviselők meg nem érdemelt mellőzésben részesülnek; mig más hivatalbelieknél múlt évben egyszerre rendezték a statust, fizetésügyet, addig náluk ezt a
