Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-11 / 10. szám
XXVI. évfolyam. Nagykároly, 1909. márczius 10. szám. NAGYKAROLf És VIDÉKÉ Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .............................8'— kor. Fél é vre.................................4-— „ Ne gyedévre.........................2’— „ Egyes szám.........................—-20 „ | Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Simkó Géza főmunkatárs. Laptulajdonos és kiadó : Sarkadi N. Zsigmondi utóda. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A zárdával szemben) Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza, Márczius 15. Minden nemzet történelmének vannak egyes, oly kiemelkedő nevezetes napjai, amelyeket a múltak iránt való köteles tisztelet mellett, saját lelki érzelmeinek szükséglete gyanánt avat ünneppé, amelyeket tehát saját elhatározásából, minden hivatalos színezet nélkül ünnepel meg és épen ezért, mint a nép, az államalkotó nagy tömeg szabad elhatározásának megnyilvánulásai közvetlen hatásúak és maradandó értékkel bírnak. A magyar nemzet évszázados történelmének nagyon sok ily napja lehetne, mert talán egy nemzet sem ; forrott össze annyira a szabadság sze- retetében és az ennek megtartása iránti küzdelmekben, mint a magyar, amely mióta Európa középen megalkotta a maga szervezett államát, csaknem szünet nélkül küzdelmes harczot vívott függetlenségének és szabadságának érdekében. A nevezetes és a nemzet életére emlékezetes befolyással biró történelmi eseményeknek egész sorozata áll előttünk, a melyeknek mindegyike méltó arra, hogy egy nemzet ünnepévé avassa és kegyelettel adózzék a hozzája fűződő emlékeknek. Kegyelettel ünnepeljük mi meg a nagy Rákóczi, Bercsényi stb. szent emlékét; hiszen a nemzet igaz érzelme méltóan megnyilatkozott akkor, midőn a nagy bujdosók hamvait az egész ország örömünnepe között hazahozták, hogy a századokig idegen földben porló hamvakat az édes hazai föld takarhassa. Meleg szeretettel csüggünk számtalan vértanunk emlékein és szivünk mélyén érezzük, hogy mivel tartozunk nekiek és hálás érzelemmel gondolunk reájuk. De fényes és mégis gyászos történelmünk oly sok kimagasló eseményének megünneplésre méltó emlékei közül egy sem vert oly mély gyökeret szivünkben, mint 1848. márcz. 15-ének emlékezete. Hatvanegy év repült el a végtelen semmiségbe azóta, hogy a szabadság hajnalának napja felvirradt; egy egész nemzedék tűnt el azóta körünkből és azok közül, akik a nevezetes nap eseményeiben tevékeny részt vettek, alig van egy-kettö közöttünk és mégis ezt a napot nemcsak hogy nem csökkenő, de határozottan lelkesedő szeretettel ünnepeljük meg anélkül, hogy ez a nap piros betűvel lenne a naptárba beleírva. Honnan van ez a lelkesedés?, Mi az oka annak a ragaszkodásnak? Miért avatta a magyar épen ezt a napot oyl nagy, oly egyetemes ünnepévé? Hiszen ezen a napon tulajdonképen nem történt oly világraszóló esemény, amely talán a magyarnak vitézségét, hírét növelte; nem fűződik ennek a napnak emlékéhez oly dicső hadi tett, vagy győzelem, amely nemzeti büszkeségünk hiúságának hízelegne és mégis ünnepeljük egy szivvel, egy lélekkel, önzetlenül és benső meggyőződésünkből. Ünnepeljük, mert 1848. márczius 15-ike az a nap, amelyen a magyar nemzet megtalálta önönmagát. Az a nap, amelyen a népakarat először győzedelmeskedett a maga teljességében. Az a nap, amelyen a társadalmi korlátok megszűntek létezni s az osztatlan, egységes magyar nemzet először jelentkezik a szabadságért való lelkesedés iránt egy érzelemben összeforrva. Az a nap, amelyen tudatára ébredt az egész nemzet minden egyes fia, hogy közös érdekünk az egymás megbecsülése, egymás segítése s mindnyájunknak egy akarata, hogy a haza szabad, független legyen! Ünnepeljük annak emlékét, hogy ebben a szép hazában először ekkor hangzanak fel az egyenlőség és testvériség jelszavai s ekkor omlanak le azok a válaszfalak, amelyek hosszú TÁ RCZ A. «-íiír*~ Petöfi a színpadon.* Irta: Ipszilon. Petőfi életpályájának vizsgálatában lehetetlen megilletődéssel meg nem áliani egy jelenség előtt, mely karakterével a szellemóriás sorsára oly nagy befolyást gyakorolt, minőt csak a lelki élet mélyén gyökerező mozzanatoknak tulajdoníthatunk. Ez a jelenség : a nagy költő leküzdhetetlen sóvárgása a szinpad után. Nem ideig-óráig tartó fellángolása a fogékony gyermeki léleknek, de teljes és szinte vehemens átengedése a maga énjének egy oly érzés számára, mely egész valóját — szinte követelődző energiával töltötte be. Ennek az érzésnek intensitása any- nyira erőt vett a költő lelkületén, hogy néha az a hit érlelődött meg benne, hogy valami ellenállhatatlanul erős, egész lényét átfogó fensöbb eredetű suggestió befolyása alá került, melytől immár szabadulni képtelen. * Szerző engedélyével közölve a „Versecz és Vidékéből“. Szenvedélye egész nagyságának megös- merésére mérlegelnünk kell azon akadályokat, melyek vágyainak kiirtására szövetkeztek egymással. De sem szüleinek rajongó szeretete, sem pedig próbálkozásainak meddősége nem téphette ki leikéből azt a hitet, mellyel magát álmaiban hazánk legünnepel- tebb művészei közt szemlélte. Mert mint aki mindig megvetést érzett a középszerűség iránt, a művészet „napszámosainak“ olcsó babéraira soha sem vágyódott s ha már a mostoha sors meggátolta abban, hogy az „Ígéret földjére“ bejuthasson, inkább letért az útról, amelyen szenvedésnél és csalódásnál egyebet úgy sem igen arathatott. Aut Caesar, aut nihil! Utiievelei mutatják, hogy czéljának követésétől még akkor sem lett volna hajlandó elállani, ha elhatározásával szüleinek szivét repeszti meg. Akárhány társa futkosott oly lidérczfény után, minőt Petőfi lázasan űzött, anélkül, hogy az álomkép csábítása megfosztotta volna éberségétől és józan Ítélőképességétől. Aranyt is elkápráztatta egy időre az a külső, olykor üres csillogás, de egy fenyegető álom elég volt ahhoz, hogy ismét visz- szaterelje a komoly munka útjaira. Petőfi ellenben tovább áltatta magát, megtérése mindig csak látszólagos volt s ha a megénekelt menyország kapujához elérkezik, talán szüleinek sirhantja sem képes visszatartani attól, hogy annak kapuin be ne zörgessen. így azon kísérletezésekben, melyekkel idöközönkint a színpaddal megpróbálkozott, szárnyemelgetéseket látunk, melyekkel ő a magasba törekedett. A kísérletezésekben az élet fentartásáért folytatott küzdelme kétségkívül szerepet játszott, de egyedül semmikép sem lett volna arra alkalmas, hogy ennek a még küzdő, nyomorgó vándorszínésznek lelkét magasabb inspiratioval töltse el s tépe- lődéseit a megnyugvás és bizalom jótékony harmóniájával simitsa el. Pedig ez a harmónia mindannyiszor fel- melegitette kedélyét, valahányszor kitűzött czéljához közelebb érezte magát. Ilyenkor megfeledkezett szomorú anyagi helyzetéről s bármily nélkülözések közé jutott, a közönség tetszését mindennél többre becsülte. Egy-egy derült órájában az egész társulat hangulatát képes volt felvillanyozni s néha még kétségbeesése szomorúságát is megeny- hitette csillogó humorával, bár ez a humor inkább a melancholia fel-felcsillanása volt, mint a szívnek állandóbb és őszintébb öröme.
