Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-22 / 16. szám
XXVI. évfolyam. Nagykároly, 1909. április 22. 16. szám. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ..................... . . 8-— kor. Fél évre......................... ■ • 4-- „ Negyedévre ................. • • 2-- , Egyes szám................. . .--20 , Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. A politikai rész szerkesftéseért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Simkó Géza főmunkatárs Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: ] Széchenyi-utcza 37. szám. (A zárdával szemben) I Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Az önálló bank mellett. Az önálló magyar jegybank mellett mind nagyobb számban foglalnak állást az egész országban. Városunk polgársága még az 1907. évi ápril hó 14-én tartott népgyülésen nagy lelkesedéssel foglalt állást az önálló jegybank mellett. Most választókerületünk országgyűlési képviselője is megnyilatkozott e kérdésben a kővetkezőkben: — Azt halljuk a bankellenesek szájából, hogy a bankkérdést csupán egy „intranzigens csoport“, az úgynevezett bankcsoport hatalmi vágyból eredő magatartása s nem a pártpolitikai következetesség tette azzá, amivé lett: a közeljövő ütköző pontjává. Azt hiszem, hogy nekünk, akik az aktiv politika irányításában, a nagyobb parlamenti szóharczokban — legalább eddig — nem vettünk részt, annyival inkább szavunk lehet a kérdésben, mert az a meggyőződésem, hogy a bankcsatát nem a nagy politikusok, hanem mi, az úgynevezett „mezei hadak“ fogjuk megvivni és eldönteni. Ebből a szempontból kiindulva pedig elsősorban az bir fontossággal, ha TÁRCZ A. «-ÍSHKölcseyröl. Ünnepi beszéd, elmondotta a nagykárolyi Kölcsey- Egyesület 1909. évi ápril hó 18-án tartott közgyűlésén Cseh Lajos főgimnáziumi igazgató, az egyesület ügyvezető-alelnöke. Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az emberiség gondolatmenetét s ebből kifolyólag cselekedeteit mindenkor eszmék irányították. A történelem különböző korszakaiban más és más eszmék hatása alatt állottak a népek. Volt idő, midőn az emberek egész lelkivilágát a vallásos eszme hatotta át s a cselekedetek rugóit mindig a vallásos gondolkodásban kell keresnünk. Máskor megint a régi görög és római tudományok felelevenítésével a klasszikusokban elhintett humánus eszmék nyilvánulásait látjuk az emberi tettekben. De aligha volt kor, ahol az eszmék oly nagy átalakulást eredményeztek volna, mint épen a 19. században ! Azt szokták mondani, hogy a századok az emberiség napjai. Ha elfogadjuk ezen állítást, úgy Kölcsey Ferencz százada, a 19. század az emberiségnek nagy napja, föltámadása. A gőz és villany százada ez, midőn nagy elmék az emberiségnek életmódban, vájjon a bankkérdés egy olyan „hajánál fogva előrántott“ kérdést képez-e, melyet akár hatalmi vágyból, akár bármiféle más személyes érdekből egy kis töredék, egy „csoport“ egyszerűen felszínre vethetett; avagy annak gyökerei mélyebben nyúlnak be a közelmúlt eseményeibe. A bankkérdésnek éppen az adja meg a fontosságot, hogy azt nem tekinthetjük egyszerűen sporadikus tünetnek, hanem el kell ismernünk, miszerint ez a kérdés szükségszerű következménye a katonai kérdések terén 1903-ban a korona és nemzet közt keletkezett konfliktusnak, az ebből kifejlődött nemzeti e’Jánállásnak s a nemzeti ellenállás után az 1906-iki képviselőválasztás alkalmával a nemzet nagy többsége által elfogadott politikai álláspontnak. Mert mi idézte elő a katonai kérdések körül felmerült s később nyilt ellenállásban kifejezésre jutott ellentétet ? Kizárólag a nemzetnek az a meggyőződése, hogy az 1867. XII. tör- vényczikkben biztosított jogai nemcsak Írott malasztot képeznek, hanem azok megvalósításához joga is van. S ha lakásban, közlekedésben oly kényelmet teremtettek meg, amelyről a letűnt századok emberei még csak álmodni sem mertek. A valóság meghaladta a képzelet legfantasztikusabb müveit is. Bámuljuk a tudomány csodálatos haladását, gyönyörködünk a művészi elme remek alkotásaiban. Nem csekélyebb az a fejlődés, melyet a felvilágosult eszmék eredményeztek a társadalmi téren. A szolgaság helyét mindenfelé a szabadság foglalta el. A 19. század vívmánya, hogy vagyonunk, becsületünk és lelkiismeretünk nem közpréda többé! S vájjon ki ismerne rá a mai Magyarországban Kölcsey egykori hazájára ? Ma már csak a régi Írások bizonyítják, hogy nemzetünk legnemesebben gondolkodó fiai reménytelenül, megtört lélekkel szállottak sirjokba. Nem biztak a nemzet életerejében. Zrínyi második énekében maga Kölcsey is undorral fordul el honfitársai tömegétől: „Taposd el a fajt, rut szennyét nememnek: S mig hamvokon majd átok ül, Ah tarsd meg őt, a hü anyát: teremnek Tán jobb fiók, s védvén állják körül.“ Szinte hihetetlennek látszik, hogy a magyar önmaga nem akarta beszélni saját nyel- vét. Néhány iró védelmezte csupán a nemzeti nyelv jogait s készitette el jövőjét pislogó mécsesek mellett. A hires magyar szaez volt — amint tényleg ez volt — j az ok s a konfliktus és ebből kifejlődött ellenállás, mint az oknak termé- | szetes okozata jelentkezik a katonai kérdések terén, vájjon más-e az ok ma, mely a bankkérdés akuttá válását felidézte ? Vájjon nem az 1867. XII. törvény- czikkben "biztosított jogunkat, az önálló gazdasági berendezkedést s ennek első kelléke gyanánt az önálló jegybankot óhajtjuk-e megvalósítani? S ha ebben a törvény által biztosított jogunk érvényesítésében meggátoltatnánk, vájjon az az ok, mely a múltban a nemzeti ellenállást, mint okozatot előidézte, ma más okozatot szülne-e ? Vájjon elképzelhetö-e, hogy a nemzetnek az a nagy többsége, mely az 1906-iki képviselőválasztás alkalmával a nemzeti követelések jogosultsága mellett állást foglalt akkor, midőn a függetlenségi párt tagjait óriási többséggel küldte a parlamentbe, ma más állásponton áll ? Vájjon elképzelhetö-e, hogy a függetlenségi többség s annak egyes képviselő tagjai, kiket a nemzeti aspirá cziók megvalósítása czéljából küldőt' badság pedig abban állott, hogy 8 millió ember húzta a szolgaság igáját, hogy más 700 ezer ember élvezze a világhírű magyar kanaán bőségét. Oly kor volt az, midőn „a nemzet első dalnokai megvetve, első honfiai kikaczagva élték napjaikat; midőn magyar könyvet magyar irón kívül más nem ismert s a fiatal művész egykorúi között nem talált keblet, hol kiömölhessen.“ Akkor élt a nép „mely Zrínyit, az irót el tudta feledni, mely Falu- dyt mig élt nem istneré, mely Révairól hallani nem akart, mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta, s melynek keblében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és halt.“ Csak ha a mondottakat tekintetbe vesz- szük, tudjuk valósággal mérlegelni a 19. század nagy magyarjainak magasztos gondolkodását, nemes lelkületét, kitartó akaraterejét, erős faj — és hazaszeretetét. Csak úgy tudjuk méltányolni azt a fenséges, bízni tudó lelket, mely Kölcseyt Rákos nymphá- jához és Zrínyi első dala czimü költeményeiben megszólaltatta. A költőknek és az Íróknak ép oly érdemük van a modern Magyarország megalapozásában, mint az államférfiaknak. Kazinczy, a Kisfaludyak, Berzsenyi, Vörösmarty, Tompa, Petőfi, Horváth István, Virág Benedek és mások a harczi kürtöt fújták meg. A nemzetet ébresztgették kóros álmodozásaiból,
