Nagykároly és Vidéke, 1908 (25. évfolyam, 17-53. szám)
1908-11-05 / 45. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE jék. Nem elég az, hogy leleplezzük azt az egy egyént, akit a véletlen kezünk közé szolgáltat, hanem keresni, kutatni kell a bűntársakat is és kíméletlenül elbánni velük. Aki nem érdemes a bizalomra, aki visszaél a kezei között levő hatalommal s a kinek a bűnös utón szerzett vagyon jobban konveniál, mint a szerény, de tisztességes élet, aki a közvagyont Csáky szalmájának tekinti, amelyet dobra lehet ütni, s a „ki ád többet érte“ elvét saját részére hasznosítja, az megmételyezi a társadalmi életet, annak feltétlenül pusztulnia kell. A protekczió szertelen elterjedése elé gátakat kell emelni. Mert épen a protekczió az az eszköz, mely lassanként kiöl bennünk minden hitet, minden bizalmat, mely az értékes elemeket elvonja a küzdelemtől és a közélet teréről s elkeseredést szül mindazokban, kik sem személyes vagy családi összeköttetésekkel, sem pedig vagyoni eszközökkel nem rendelkeznek és az értékes elemek helyett a stréberek s az ingyenélök egész gárdáját neveli Ideje volna, ha a kormány ez irányban is tenne valamely kezdeményező lépést. Legyünk igazságosak. Lezajlott a Széchenyi-Társulat nagy díszközgyűlése s ez a mostani időszakban is, midőn a külpolitikai viszonyok kissé zavarosak, mégis figyelmet tudott kelteni, mert azzal úgy a fővárosi, mint a vidéki sajtó mint jelentékeny eseménynyel foglalkozott. A „Szatmárvármegye“ laptársunk a díszközgyűlés alkalmából külön kiadást rendezett s a lap élén a díszközgyűlést „Szatmár“ ünnepének nevezi. Nem tudjuk biztosan, hogy mit akart a czim alatt érteni „Szatmár vármegyéit avagy „Szatmár“ városát, az agy gerinczagyi idegközpontja, — vagy a tüdők — vagy a szív működésének megszűnése. Ezért nevezték a régi orvosok és biológusok az agyat, a tüdőt és a szivet az élet háromlábának. Ám, ha mi is képletesen akarunk beszélni, azt mondhatjuk, hogy szorosan véve az élet csak két lábon áll. Mert az agy által történő halál csak másodlagos következménye annak a hatásnak, amit a megsértett agy a tüdőkre és szívre gyakorol. Ha ugyanis a vérkeringés és légzés mesterségesen fentartatik, az agy akár el is távolítható a nélkül, hogy az élet megszűnnék. Megszűnvén az élet, a szervetlen világnak mindig működő erői nem maradnak többé a testi alkotmány szolgái, hanem annak uraivá lesznek. A szövetek összetett tömegei atomokra esnek ,szét s aztán élenydusabb anyagokká lesznek; a lágy részek pedig főképen pedig szénsav, ammonia, viz és oldható sók alakjában szétoszlanak. Csak a csontok és fogak daczolnak sokáig a bomlással, a vízzel és levegővel. Végre azonban ezek is szét- málnak, porrá lesznek. A viz azokat széthordja, vagy mint gázok a levegőben elillannak. Nincs kizárva és nem is lehetetlenség elképzelni, hogy az idők, a kombinácziók, variácziók és permutácziók végtelen hosszú során, ugyanazon atomok, melyek egykor valamely élő ember, például Petőfi, vagy Arany agyát képezték, egymással ismét ne találkozhassanak. Ismét emberben, vagy állatban, vagy akár szervetlen testben. Sejtették ezt már a régi bölcsek is s talán éppen ezen sejtelemből keletkezett a lélekvándorlás tana. ép ezért szükségesnek látjuk azt, hogy ezzel az ünnepséggel még egyszer foglalkozzunk. A „Szatmárvármegye“ talán helyesen választotta meg a „Szatmár ünnepe“ czimet, mert az alatt Szatmár városát és Szatmár vármegyét is lehet érteni ; elvégre is a lap főszerkesztője nagykárolyi ember, tehát vármegyebeli, szerkesztője Szatmár városi ember, s igy a czim által nincs sértve senki. De lapunk amely nemcsak nagykárolyi orgánum, tehát vánnegyebeli, de főleg Nagykároly város érdekeit szolgálni van hivatva, nem hallgathatja el azt, hogy a Széchenyi-Társulat díszközgyűlését, sőt a társulat egész működése dicsőséget egyesek egészen Szatmár városának óhajtják lefoglalni. Hiba volt az, hogy elnéztük, hogy a tanfelügyelőség a kultúra vármegyebeli felügyelő hatósága nem a vármegye székhelyén legyen, hiba volt az, hogy a Széchenyi-Társulat úgy alakíttatott meg, hogy annak székhelye Szatmár legyen, mert amint látjuk, mi fizetünk, a dicsőség pedig Szatmárnak jut. 1885. év óta vagyis 23 év óta fizetjük az l°/0 közművelődési pótadőt, fizetünk pedig 160,000 korona egyenes állami adó után évenkint 1600 koronát, tehát feltéve, hogy ezelőtt is ennyi volt az állami adónk, fizettünk eddig Nagykároly várost értve és nem véve számításba az egyesek által külön fizetett tagsági dijakat — 26,800 koronát, vagyis a titkár által 187,000 koronában kimutatott eddigi összes kiadásoknak majdnem 15°/o-át. Ezzel szemben Szatmár város mit fizetett, mivel járult hozzá a Széchenyi- Társulat költségeihez? Ha jól tudjuk igen kevéssel, mert a szatmáriak 18 egyén kivételével — kiknek a vármegyében ingatlanuk van — nem fizetnek vármegyei pótadót. És mégis úgy mutatták be e közművelődési egyesületet, mint a melyet Szatmár társadalma létesített, Szatmár tart fent. És ha jól körülnéztünk azon a banketten, hát bizony Szatmár város polgárságát nem igen láttuk. Nagyon kevesen voltak ott szatmáriak, kik nem hivatalból voltak jelen, a polgárság pedig egészen távollétével tündöklött, hacsak nem számítjuk a bankettezök közé azt a 40 — 60 embert, kik ott állottak a Pannónia éttermében, hogy meghallgassák a pohárköszöntöket. Hiába, úgy vagyunk mi Nagykároly Szatmárral, mint hazánk Ausztriával. Mi fizetünk, az előnyöket pedig Szatmár élvezi. Mostoha állapot, de a sors intézkedésén változtatni nem lehet. Tűrnünk kell, mig elérkezik az idő, hogy a mostoha testvértől Szatmár városától megszabadulunk. Addig is azonban mig ez bekövetkezik, ne hagyjuk az igazságot és mondjuk meg, hogy a múlt hó 25-én Szatmáron lefolyt kulturünnep nem Szatmár ünnepe volt, hanem a vármegyei Széchenyi-Társulatnak Szatmáron. lefolyt ünnepe! A képviselőtestületi tagok választása. Élénk érdeklődéssel indult meg a múlt héten a képviselőtestület tagjai egy részének megválasztása körül a választási harcz. Minden városrész megtartotta a maga jelölő értekezletét, folyt a korteskedés, de az csak rövid ideig tartott, mert kedden már megejtetett a választás, a melynek eredménye a következő: Megválasztattak : Az I-sö választókerületben rendes tagokká: Csilléry Dávid (uj) 157, Kacsó Károly 153, Kardos Lipót 144, Griszháber Albert 129, Albanézi Mihály Shakspeare azon szavaiban pedig, melyeket Hamlet szájába ad, a legtisztább igazság nyilatkozik: „Fejedelmi Caesar, ha föld röge lett, Lyukf^ töm, hogy kizárja a szelet; Oh, hogy ki a világ félelme volt, E sár, most egy repedt falon a folt!“ Ismételve hangsúlyozzuk, hogy az anyag maga meg nem semmisülhet. Ellenben az anyagból álló testek elpusztulhatnak annyiban, hogy alkotó részeikre bomlanak, amiből aztán ismét más testek keletkeznek. A szerves testeknek, a növényeknek és állatoknak ezen elpusztulása egészben véve a halál után következik be. — Az erőszakos halál érhet minden szervezetet, de kérdés, hogy ha ettől a szervezet bármiképen is megóvatnék, okvetlenül bekellene-e következnie a természetes halálnak is ? Más szóval, hogy van-e tényleg, hogy úgy mundjuk, ok nélkül halál s ha mégis, nem lehetne annak idejét messze kitolni ? Tudvalevőleg a makrobiotika ezen utóbbi feladat megfejtésével foglalkozik, mig az újabb biológia pedig a szerves testek természetes halálát nem ösmeri el többé dogmául. Ha ugyanis az infusoriumokat s más alsóbb rendű állatokat figyeljük meg, azt látjuk, hogy azok nem nemzés, hanem oszlás által szaporodnak. Az egyes infusorium két részre oszlik s az első rész azonnal egy kész másik állat anélkül, hogy az előbbi elhalna. A szaporodás rövid idő alatt rendkívüli nagy. Nemzedék nemzedékre következhetik s azok nagy tömegében nincs egyetlen halott sem. Ezen könnyen megállapítható tényekből némely tudós s különösen Bütschli és Weis- mann azt következteti, hogy az egysejtű lények halhatatlanok, azaz mindaddig élnek, mig csak erőszakkal el nem pusztittatnak. Felette érdekes, hogy hasonló eredményekre vezet a felsőbb rendű állatok megfigyelése is. Már régen emlegették, hogy a testnek csak az egyéni életet szolgáló elemei vannak kitéve a természetes halálnak. Ellenben a faj fentartását közvetítő sejtek épp úgy hallhatatianok, mint az egysejtű szervezetek. A női pete magzattá válik, uj nemzedéket létesít, amelynek nemi elemei egy harmadik nemzedék kiindulási pontját alkotják s igy tovább. Ebből pedig tovább okoskodva az következik, hogy bennünk is kell lenni igen sok hallhatatlan elemnek. Mindezen adatok azt bizonyítják, hogy a természetes halál nem szükségszerű tartozéka a szervezetnek. Nägeli meg az ismert német botanikus egyenesen azt állítja, hogy természetes halál a természetben nincs is ; ami azt jelenti, hogy ha a szervezeteket bármi módon az erőszakos haláltól meglehetne óvni, azoknak a természetes haláltól nem volna mit tartaniok. Fákat sorol fel, amelyek több ezer évig éltek s akkor is nem az erők kimerülése folytán vesztek ki; tehát nem a természetes halál, hanem valami katasztrófa következtében. ügy tartják, hogy Teneriffa szigetén a Villa Orofava hires sárkányfája, amit Hrumboldt Sándor is annyi csodálattal emleget, több ezer évig élt. Törzse már odvas volt, de az óriási fa dús lombozatával élt tovább mindaddig, mig a vihar ki nem döntötte.
