Nagykároly és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-08 / 45. szám
XXIII. évfolyam. Nagykároly, 1906. november 8. Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. fiftegjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................................................8.— korona. Fé l évre..........................................................4.— „ Ne gyedévre.................................................2.— Egyes szám.................................................—.20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő.' A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó: Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Katonai követelések. A magyar nemzetnek szüntelen fájó sebét képezi, hogy nincs nemzeti hadserege. A közösnek nevezett hadsereg, lényegében osztrák, német vezényszóval, császári jelvényekkel és hagyományos osztrák érzelmekkel. Tábornokai az ismeretes osztrák szellemben kezelik az egész hadsereget s a Bécsben székelő, Bécsből intézkedő vezérkar hallani sem akar arról, hogy a közösnek csúfolt hadseregben a közösségnek némi látható kifejezései is legyenek. Főczéljuk az osztrák szellem ápolása, mert jól tudják, hogy az öntudatra ébredt nemzetekkel szemben egyedüli mentsvára az osztrák érdekeknek: a hadsereg. Az a hadsereg, melynek vezetői, tábornokai és főbb tisztjei osztrákok, kiknek fogalmuk sincs arról, hogy egy szabad nemzetnek mely kénytelen egy másik állammal oly szövetségben élni. melyet leikéből megunt, — talán követelni is lehetne azt, a mit eddig kérve- kért... Az önérzetes, függetlennek nevezett magyar nemzet nem tűrheti tovább, hogy a keserves filléreiből fen- tartott hadsereg szüntelen kerékkötője legyen nemzeti törekvéseinek, hogy ez a hadsereg teljesen osztrák hatalmi érdekek kielégítésére fejlesztessék, hogy a magyar nemzet érdekei ellen használják fel azt a hadsereget, melyet vér és pénzáldozatával kénytelen táplálni. Lehet-e csudálkozni azon, ha meguntuk már a sok áldozatot? Lehet-e csudálkozni azon, ha a magyar nemzet követelni kezdett, hogy ha már kénytelen a hadsereg fentartására erejét csaknem meghaladó áldozatot hozni, legalább cserében nemzeti jellegű hadserege legyen, melyben nyelve, faji sajátságai érvényesülhessenek ? Hiszen legkevesebb a mit kívánhatunk az, hogy a magyar ezredekben magyarul vezényeljék a magyar fiukat, magyar nemzeti zászló alatt vezessék a harczba és magyar tisztjei legyenek a magyar legényeknek. Nincs a világon még egy oly nemzet, mely magát szabad, alkotmányos nemzetnek nevezi, s a szabadságának. alkotmányának védelmére rendelt hadsereg a nemzetre nézve idegen, mely bármikor épen a nemzet vágyainak, törekvéseinek leigázására szolgálhat eszközül. Hosszú idő óta folyik már a küzdelem a nemzet s az osztrák katonai hatalom között a közös hadseregben a magyar nemzeti aspirácziők érvényesülése végett, sajnos azonban mindeddig hiába! Nem érkezett el még — úgy látszik -— az ideje annak, hogy a bécsi körök belássák azt, hogy a magyar nemzet vágyainak kielégítése nélkül állandó békét teremteni ebben az országban többé nem lehet. Nem akarják belátni, hogy a magyar nem a régi engedelmes rabszolga többé, mely térdet, fejet hajtva szavazott meg sok-sok milliót a közös hadsereg részére, a nélkül. hogy száját fel merte volna nyitni nemzeti kívánalmainak teljesítése érdekében? Úgy látszik elfelejtkeztek már arról, hogy a szabadelvű párt eltűnt a föld sziliéről s a 48-as és függetlenségi párt szabja meg a politikai irányzatot? Elfelejtkeztek arról is — úgy látszik — hogy a csaknem másfél évig tartó küzdelem egy, a király és nemzet között létrejött megegyezéssel ért véget, melyi szerint az átmeneti időszak idejére a katonai kérdések kikapcsoltatnak, nem érintetnek, hanem ezeknek rendezése az általános választói jog alapján összeülő uj parlamentnek lesz feladata. Pedig a nemzet ennek a megegyezésnek alapján függesztette fel jogos téren álló küzdelmét és nyugodott bele az uj helyzetbe, ennek a megegyezésnek alapján vállalkoztak kormányzásra Kossuth Ferencz, Gróf Apponyi Albert és Polónyi Géza, a függetlenségi és 48-as pártnak vezére és oszlopos tagjai. Az ö általuk feltárt kormányzati programúi támogatására vállalkozott maga a függetlenségi párt is, melynek eredményeként helyreállott a rend, megszűnt a törvényenkivüli állapot és a mi lő, megszavaztattak az adók és ujonczok. És most egyszerre előáll egy Schönaich nevezetéi ur, a ki ugyan közös hadügyminiszternek nevezi magát, de természetesen szivből-lélekből osztrák és magyarul ugyan egy árva kukkot sem tud, — azzal, hogy a közös hadsereg legénységi állománya nem elég, több ujoncz és természetesen ezek fentartására és ellátására több pénz is kell. Hangoztatja a létszámemelés szükségességét, mert a monarchia védelmi érdekei, a nagyhatalmi állás ezt megkövetelik s az uj ágyuk kezelése sokkal több embert igényel, mint a régiek kezelése. És hallottuk Dr. Wekerle Sándornak, a magyar miniszterelnöknek a nyilatkozatát is, ki a létszámemelést tényleg szükségesnek ismerte el. Hát jól van. Mi is elhisszük, hogy a létszámemelés szükséges. Elhisszük, hogy a fegyveres béke, — a nagyhatalmi állás, a szövetséges társunkkal való jó viszony több katonát igényel, mert hiszen nincs az a tábornok, aki elégnek tartaná a rendelkezésére álló fegyveres erőt még a béke idején sem. Csak legyen, aki adja. Mert nem hisszük, nem tételezhetjük fel, hogy a mai magyar kormány, a mai magyar parlament erre a cselekedetre kapható volna. Nem hisszük, hogy akadjon oly függetlenségi képviselő, ki a mai közös hadsereg részére egyetlen katonával és egyetlen fillérrel többet szavazna meg! Nem azért küzdöttünk évekig, nem azért állott a nemzet a függetlenségi táborba s nem azért adott oly hatalmas többséget a nemzeti álláspont képviselőinek, hogy a nemzeti ellentállás vezérei kormányra jutva, a hatalom birtokában azután a katonai kérdések terén leszereljenek. Beszélhet Schönaich ur, a mit akar, fenyegethetnek bennünket, a mivel akarnak, — de a nemzet jogos aspirácziói- nak kielégítése nélkül tőlünk ugyan sem egy katonával, sem egy fillérrel többet el nem visznek. Alig jöhet már roszabb, T A RCZ A. Szép Ágnes. Szép Ágnesnek napról-napra halványabb az arcza, Fáj a szive, fáj a lelke, nagy a keble harcza. Éjjelenként nem alhatik, nem fogja az álom, Izgatottan mozog a kis tulipános ágyon. Rózsaszínű párnáira annyi könnyet hullat, Félve tekint a jövőbe, siratja a múltat. „Óh Istenem ! mit töttem s mily szerencsétlen lettem ! Édes anyám, ha megtudja, mindjárt elűz engem. Kigunyol az egész falu... Óh milyen nagy szégyen! A bálokba s fonókákba nem járhatok télen !“ „Drága gyöngyöm ! gyöngyvirágom! gyönyörű kis lá[nyom ! Sötétselyem szempilládon a könnyet mértjátom? Tán a tüske összetépte uj selyemruhádat ? ...Ne sirj lányom! veszek én mást! veszek neked [százat!“ „Édes anyám selyemruhám tüske el nem tépte, Szivem, lelkem s becsületem lett semmivé téve ! Tiszttartó ur szép szavakkal addig csalt a rétre, Mig én szegény kis madárka rámentem a lépre.“ „Távozz tőlem elvetemült s elkárhozott lélek, Lakásomba lábaidat be ne tedd, mig élek ! Hogy kértelek s hányszor mondtam: hallgass a jó Óh mily gyakran intettelek a szépre és jóra ! [szóra ! Sohse hittem, hogy ősz fejem ily gyalázat érje ! Bár sohase jöttél volna a világra, élve ! Nincs a földön, a világon nagyobb bűnös mint te !.. Közel folyik a Latorcza, öld magad a vizbe!“ Koromsötét az éjszaka, csillag sincs az égen, Szegény Ágnes sirva-riva rohan ott a réten. Hull a zápor, jajgat a szél... oly rémes a hangja! | Szép Ágnesnek a ruháját ide-oda hajtja. ; Összezilált sötét haját cserje s bozót tépi, j Fehér bársony lábacskáit szúró tövis vérzi. i Nem hallja a szél zúgását, fájdalmát nem érzi, I Csak fut s rohan addig, a mig a folyót nem éri. * I A Latorcza nagyon árad... úgy zuhog az árja! Sötét örvény szennyes habja szegény Ágnest várja. Egy sikoltás hangzik messze ki a sötét éjbe .. . A Latorcza bősz hulláma fellocscsan a légbe. I Szép Ágnesnek holttestét már viszi a viz árja... A tiszttartó háza előtt megakad a gátba’. Nagy Tamás.-*3íiS+Kiránduláson. Mosolyogva ragyog le a napsugár a tiszta kék égről, egyetlen felhőcske sem látszik a szemhatáron, gyönyörű őszvégi nap. Oly tiszta kristályos a levegő, mintha estére erős hideg lenne. Már volt dér egy párszor az idén és megcsípte a repkény levéldús lombozatát, vörös levelek és aranyos sárgák kandikálnak be az üveges veranda fényes ablakain; bent a tágas, virágos verandán szép sorba rakva telelő virágok díszelegnek, olyik hullatja levelét a gondos ápolás daczára is. A veranda középpontján kényelmes pam- lag terül el, ketten ülnek rajta, a tisztelendő ur és az ő kedves életepárja, a tisztelendöné asszony. A férfi gyönge, törékeny alak, dús fekete hajjal; az arcza sápadt, beesett; de a fogai épek és fehérek és a szemei fiatalosan ra- gyogóak; gyöngéd szeretettel néz a mellette ülő asszonyra. A nö éppen ellentéte a férfinak, majd (kicsattan a duzzadó egészségtől; hullámos, fényes barna haj köríti creol szintéit arczát, piros ajkain mosoly játszik s valami mond- hatatlan kellem,, öntudatos nyugalom ömlik el egész valóján. Beszélgetésbe vannak elmerülve. — Látod mamám, — mondja a férfi, — kevés napunk lesz már ilyen szép az idén, : fel kell használnunk ezeket a verőfényes, langyos őszi napokat egy kellemes kirándulásba ; a hyár úgyis lekötött bennünket szorgos mezei munkájával, a tél pedig hideg és zordon, valóságos veszedelem télen messzire menni, mindjárt meghűl az ember és kész a betegség. Menjünk el nehány napra, addig az öreg Bábi vigyáz a házra, ünnep se esik ezen a héten, ha pedig egy temetés esik, átjön arra Nikoláj barátom és kollegám a szomszéd faluból. A nö beleegyezöleg bólintgat a beszédre. — Én nem leszek ellene az utazásnak, csak az a fő, hova menjünk ? A rokonainkat már mindkettőnk részén levőket sorba meglátogattuk, teljesen idegen emberek kedvéért pedig nem érdemes messzire mennünk. — Hiszen nem is az idegenek, hanem a magunk kedvéért menjünk bárhova, csak használjuk fel ezeket a gyönyörű őszi napokat. Elgondolkoznak egy perezre. S ekkor egy gondolattól megkapatva, nevetve néznek egymásra, mindkettő kitalálta a másik gondolatát. — Valérka, Demeter! — kiáltanak fel egyszerre, — igen, őket fogjuk meglátogatni; tizenhat éve úgyis, mióta nem láttuk őket. Ok voltak nálunk utoljára, mint fiatal házasok, midőn Demetert kinevezték papnak Váriakra ; pompás vidéken laknak bent az erdélyi havasok lábainál. — Tudod ahkor, régen? Emlékszel? És vége-hossza nincs a kellemes visszaemlékezésnek. — Valérka volt nekem a legkedvesebb barátnőm, csaknem testvérem, — mondja a nő. — És Demeter az én elválhatatlan bajtársam, — visszhangozza a férfi. Oh, milyen gyönyörű most. Várlak az őszi édes-bús veröfónyben ; kellemes izgatottságban múlik el a délután, mindketten tesz- nek-vesznek, pakolódznak, készülnek a holnapi utazásra. Midőn a fényes, tiszta égbolton leáldozott a nap, már minden be volt pakolva : hideg sült, omlós tészta, friss, puha kenyér s egy átalag öreg bor, mert hosszú lesz az ut s az utszéli kis szegényes román falvakban nem lehetetlen; hogy pénzért sem kapnak semmit. Éjjel alig hunyják le szemüket az izgatottságtól és még alig pirkad a kései hajnal, midőn a méla hold derengő világánál miriád ragyogó csillag fénye mellett útra kelnek, édesdeden bóbiskolván mind a ketten a kényelmes, ruganyos kocsiülésen. Pompás látványra nyitották fel szemeiket, midőn a nap ragyogó sugárözönével a láthatáron felbukott és aranyos fényben fürösz- tőtte az egész vidéket. Vigan poroszkált tovább a három kövér kis mokány ló; gyors egymásutánban tüne-
