Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-09-21 / 38. szám
Tá,xsa.cLa,lxxxi, szépixoa.a,lxa3-i és isxnerettexjeszTö Ixetila,^. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. ) Negyedévre...................2 kor. Fé lévre..........................4 kor. |j Egyes szám...................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A Zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Az iparos tanonczokról. Az iparos tanoncziskola múlt tanévi beszámoló értesítőjében a statisztikai adatok között a következőket olvassuk: a beiratkozott 435 tanuló közül magaviseletből jó osztályzatot nyert . . 77 szabályszerűt.................166 ke vésbé szabályszerűt . 148 nem szabályszerűt ... 24 érdemjegyet nem kapott 20 Ha ezeket az adatokat látjuk, egy mélyen elszomorító jelenséget kell észlelnünk, azt, hogy nálunk az iparos- tanonczok nevelése a legnagyobb mértékben kifogásolható. E nevelés alatt nem az iskolai nevelést értjük, mert a tanoncziskola a maga szűkén megszabott hatáskörével, elégtelen eszközeivel és hivatásánál fogva nem befolyásolhatja a tanonczo- kat annyira, hogy azokra nevelő, irányitó hatással bírhasson. A naponta két órai tanulási idő alatt jő, ha a tanító annyira képes haladni, hogy legalább az előirt tananyagot elvégeztetheti tanítványaival. E tananyag, — mely az iparosokra nézve a legszükségesebb elemi ismereteket: irás, olvasás, számolást, ipari számvetést, üzleti fogalmazást, könyvviteltant és rajzot foglalja magában, — teljesen igénybe veszi a tanító szűkre szabott idejét s a tanonczok nagy számánál fogva, igazán sok türelemre, szorgalomra és kitartásra van szüksége, hogy velük legalább a tanulás terén némi eredményt tudjon felmutatni. — Hogy törekvéseiknek mégis nincs meg az óhajtott sikere, ez kizárólag a tanonczok elhanyagolt erkölcsi nevelésének, annak a nemtörődömségnek tulajdonítható, mely nálunk — sajnos — a tanonczok házi nevelésének jellemzője. Ha az alatt a naponta két órai tanulási idő alatt sem képes magát az iparos tanoncz úgy viselni, hogy az iskola szabályzata által előirt minimális követelményeknek megfeleljen és 435 tanuló közül 148 kap a magaviseletből kevésbé szabályszerű osztályzatot: nem kiáltó bizonyítéka annak, hogy a tanonczok házi nevelésére épen semmi gond sincs fordítva. Ma, midőn egyik legfőbb politikai czélunkat és törekvésünket a kereskedelem és ipar fejlesztése, illetve az önálló ipar megteremtése képezi, midőn az önálló vámterület megvalósítása valószínűleg nem is a távol jövő kérdése: rendkívül nagy fontossággal nyomul előtérbe az, hogy hazánkban egy oly iparos-osztály képződjék, mely a külföld fejlett, müveit iparosaival szemben minden tekintetben megállhassa a maga helyét. Vagy fogunk-e tudni versenyre kelni az önálló vámterület mellett is a külfölddel szemben, ha iparosaink nem állanak azon a szellemi és erkölcsi magaslaton, hogy ennek a nagy gazdasági változásnak előnyeit és hasznait felismerni tudják? Lehet-e reményünk arra, hogy egy versenyképes ipart teremthetünk a mi iparosainkkal, ha azok nem fogékonyak mindazon kérdések iránt, melyek ezzel összefüggenek? Nem kész prédájává fogjuk-e bocsátani egész országunk iparát a külföldi tőkének, ha nem igyekszünk már jóelöre oly iparosokat nevelni, kik alapját képezik egy majdan hatalmas, minden ízében nemzeti, erős és müveit iparos-osztálynak ? Saját jól felfogott érdekünk követeli, hogy iparos tanonczaink házi nevelésére nagyobb gondot fordítsunk. Iparos mestereinkre hárul az a feladat, hogy a gondjaikra bízott tanonczokat a jövő számára neveljék. Azt a tanon- czot nem szabad egyszerűen úgy tekinteni, mint a kivel szemben minden kötelességének megfelel a gazda, ha 3—4 éven át megtanítja mesterségére s azután felszabadítva, szabadszárnyra bocsátja. Ne gondolja az a mester azt, hogy azért van az az iparos tanoncziskola, hogy helyette elvégezze az ö kötelességét. A mesternek kellene a legnagyobb gonddal őrködnie tanonczának erkölcsi nevelése felett. A házi fegyelem eszközeivel és saját egyéniségének súlyával hatni oda, hogy a tanoncz pályáját ne tekintse oly pályának, mely a megélhetés eszközein kívül mást nem igényel. Meg kell velük értetni, hogy minden iparos csak úgy képes elfoglalni az öt megillető helyet a társadalomban, ha a társadalom követelményeihez alkalmazkodik, ha igyekszik kellő műveltségre szert tenni. Helyes magaviselet az első kelléke mindenkinek, ki boldogulni akar. Csak ez által érhetjük el embertársaink becsülését, azoknak barátságát és bizalmát. Már pedig kinek van nagyobb szüksége ezekre, mint épen az iparosnak, ki hivatásánál fogva reá van szorulva embertársai bizalmára és becsülésére. Ha iparos mestereink szép hivatásukat komolyan fogják fel, ha tanon- czaikra oly gondot fordítanak, mint saját családtagjaikra, — nem kellene tapasztalnunk sokszor azt a tűrhetetlen magaviseletét, melyet az iparos tanonczok tanúsítanak. Csak meg kell őket nézni, midőn esténként kijönnek az iskolából, hogy milyen épületes jeleneteket rögtönöznek. Kiabálás, orditozás, trágár beszédek között vonulnak végig a város legforgalmasabb helyein, megbotránkoztatva a járó-kelőket. Még jó, ha egy-egy kisebb-nagyobbfajta verekedés nem fűszerezi felvonulásukat. Ilyen magaviselet nemcsak magára a tanonczra, de gazdájára nézve sem előnyös s nem alkalmas arra, hogy jóhirnevét fokozza. Mit várhatunk az ily tanonczoktól erkölcsi tekintetben és mit várhat az ország az iparfejlesztés terén ? A mi iparunk úgyis messze elmarad a külföldé mögött. Bizonyítják ezt azok a statisztikai adatok, melyek sok-sok millió forint kivándorlását tüntetik fel az iparczikkek beözönlése révén. Mara- diságunk legjellemzőbb az ipar terén és sok számos tönkrement kisiparos bizonyíthatja, hogy a mai viszonyok mellett teljes lehetetlen exisztálni. Legfőbb ideje annak, hogy iparos mestereink megértsék a reájuk háruló T A RCZ A. Nefelejcs-koszorúk. Egyedül ültem a robogó vonat egyik másodosztályú fülkéjében s gondolataimba mélyedve bámultam ki a sötét éjszakába. Időközönkint egy-egy éles fütty zavarta meg ábrándképeimet s néztem a gyorsan tovatűnő lámpák pislogó világát, amint egy kisebb állomáson rohant ál a gyorsvonat. Sokáig utaztam igy. Az állomások egyre elmaradoztak, az idő már éjfélre járt s az álom makacsul kerülte szemeimet. Egy kisebb állomáson aztán egy magános nő szállt be. Készségesen segítettem csomagjait elhelyezni s aztán kalapját letéve leült velem szemben, úgy, hogy kényelmesen megfigyelhettem. Gyönyörű szép barna nő volt. Fénylő fekete haja nagy fonatokban övezte fejét, ellentétet képezve arczának hófehér színével, mély tüzü fekete szemei s piczi-piros szája elragadó szépséget kölcsönöztek neki. Oly szépség volt, kit elég egyszer látni, hogy örökké rabja legyen a szív és sohose tudja felejteni. Beszélgetni kezdtünk; eleinte általános, érdektelen dolgokról. Egyszer csak váratlanul felém fordulva kérdi: — Mondja csak, nem maga az, aki fél évvel ezelőtt Monostoron egy estélyen felolvasást tartott az Isten problémájáról ? — Én vagyok, — felelém, — de mondja Nagysád, miért e kérdés? — Látja, én mindig szerettem volna magával beszélni s ime a véletlen összehozott bennünket. Vágytam megmondani, hogy egy szól sem hiszek abból a sok szép dologból, mit Ön az Istenről elmondott. Nem hiszem, hogy az Isten az a végtelen jóság, ki mindnyájunknak gondját viseli; nem hiszem, hogy az Isten nekünk akár itt a földön, akár a túlvilágon boldogságot adna. Bámulva hallgattam szavait. Meglepett az, hogy ily szép fiatal nőtől ily keserű szavakat hallok. S ö, mintha gondolataimat kitalálta volna, igy folytatá: — Maga csodálkozik azon, amit mondtam. Boldog ember, reményei nem hagyták még el úgy, mint engem. Én bizalmat érzek magához; elmondom Önnek életemet röviden, de arra kérem, hogy tartsa ezt titokban mindaddig, mig én életben leszek. — Szavamat adom a titoktartásra.-— Köszönöm, — mondá ő, — hallja tehát. Atyámat nem ismertem, korán elhalt s mióta csak visszaemlékezni tudok, nagyon visszavonulva, sok nélkülözéssel tengettük életünket özvegy édes anyámmal. Soha senkim sem volt, csak az édes anyám, nem tanultam szeretni senkit, csak őt. így nőttem fel 17 éves koromig, mikor szerencsétlenségemre elmentünk az első bálba, mely egyszersmind az utolsó volt. Itt ismerkedtünk meg egy gazdag gyárossal, ki másnap látogatást tett nálunk. Egy hét múlva menyasszonya lettem, hogy forrón szeretett édes anyámnak gondtalan jövőt biztosítsak. Ma már négy éve, hogy felesége vagyok. Elmondjam-e, hogy mit szenvedtem ezen négy év alatt? Férjemet sohasem szerettem ; ő egy rideg, számitó üzletember, akinek egyedüli gondja az, hogy amúgy is nagy vagyonát szaporítsa. Igaz ugyan, hogy ő szeret engem, de mit ér az, ha én borzadok tőle. Reszketek, ha megérint s inkább a pokol valamennyi kínját szenvedném el, mint az ő csókjait. Édes anyám, kiért e végzetes lépést tettem, két évvel ezelőtt meghalt s azóta nincs senkim a földön, kit szeretnék. Pedig érzem, hogy a szivem szerelemre van teremtve, érzem, hogy tudnék valakit nagyon, de nagyon szeretni, de azt a valakit nem fogom soha megtalálni; s ha megtalálnám is, hiába, mert nekem férjem van. Mondja tehát, czélja lehet-e az egy jóságos Istennek, hogy egy fiatal életet igy tönkre tegyen s már e földön az örök kárhozatot szenvedtesse vele végig ártatlanul ? Élhallgatott s könyei lassan kezdtek hullani szemeiből. Mellé ültem s elkezdtem vigasztalni; beszéltem neki az Isten végtelen bölcseségéröl, aki csak próbára teszi öt a szenvedésekkel, hogy később annál édesebb legyen a boldogsága. S aztán, hogy közelemben éreztem azt az isteni szépségű nőt, elkezdtem beszélni neki édes boldogságról, ábrándos jövőről; hagyja ott azt a csúnya rossz embert, ki megkeserítené egész életét, vagy ne is térjen hozzá vissza, jöjjön egy uj hazába, kezdjen egy uj életet, melyben én leszek a vezetője, megédesítem napjainak minden óráját, csókjaimmal költőm fel reggel s csókjaimmal altatom el, ha a nap nyugovóra szállt. S mig lázas szavakat suttogtam fülébe, szép fejecskéjét oda vontam keblemre s egy hosszú csókot nyomtam forró homlokára. S a vonat dübörögve robogott tovább az éjszakában, mi pedig ott ültünk átkarolva egymást a kicsi fülkében. Aztán ismét könyörögtem neki, hogy dobjon fátyolt egész elmúlt életére, jöjjön velem egy uj hazába, hol mindenkitől elvonulva csak egymásnak s az édes szerelemnek fogunk élni. S ő megígérte, hogy pár nap múlva tudatja velem elhatározását. A hajnal váltotta fel az éjjelt, mikor a vonat berobogott utazásom czéljára. Még egy utolsó csók, egy utolsó kézszoritás és kiszálltam. Megállottám a perronon s néztem a tovaszáguldó vonat után, melynek egyik ablakából egy fehér kendőcske lobogott felém. Ott állottam addig, mig egy kanyarulatnál a vonat eltűnt szemeim elől s aztán ; hazamentem, uj reménynyel. * * * Hus&thy Zoltán fényhépessneh Koiiutli-uicza 5-ili «zámii iáját házánál S3“ kizárólag1 e czélra épített gyönyörű szép műterme — — öltözőszobával s az állandóan nyitott remekszép képcsarnokkal — teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll.
