Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-22 / 25. szám
Xáxsa.ö_a,lxxxi, szé;pix©ö.sű-x».i es isxrxeietteijesztő ia.etila/pNAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. |j Negyedévre..................2 kor. Fé lévre.........................4 kor. || Egyes szám..................20 fül. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroáa és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A Zárdával! szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Rakonczátlan gyerekek. Hallatlan az a vandalismus, a mit városunkban az éretlen suhanczok az épületekkel elkövetnek. Falakról, disz- vakolatokról erőszakkal darabokat törnek le, a díszesebb kapukból késsel hasogatnak ki darabokat ezek a vadak. A legszebb házak, a legtisztábban tartott épületek falain, kapukon, kerítéseken sőt az aszfalton is ott éktelenkednek a rakonczátlan gyerekek trágár feliratai és ha ma egy házat kijavítanak, kifestenek: már másnap ismét le van törve a vakolatnak, a diszvakolatnak, a falnak egy része. Hát nem lehet ezen segíteni? . Nem lehet véget vetni annak az elharapózott gyalázatos szokásnak, melyet az utcza gyerekek minden jobb érzésű ember mély megbotránkozására divatba vettek? Hát nem lehet megakadályozni azt, hogy egy tisztességes nőnek pirulni kelljen, mikor a falakon nagy betűkkel irt feliratokra szeme véletlenül odatéved ? Hát szerintünk igenis mindezeken segíteni lehet, de kell is! De csak akkor lehet segíteni, ha a hatóság — nemcsak a rendőrséget értjük ezalatt — a városi hatóság minden tagja, igyekszik ezen visszaéléseket megtoroltatni s ha ebben a rendőrséget a tanítótestület, az iparosmesterek, a szülök és a közönség is támogatni fogja. Mindenekelőtt a háztulajdonosoknak kötelessége a rendőrkapitányságot T A RCZ A. ♦-SÍ5-* Hulló levelek. i. Olyan volt az életük, mint a ragyogó napfény. Rélliy Feri imádta azt az édes kis babaasszonyt, a ki vagyont, nevet, mindent odadobott az ő ölelő két karjáért. S mikor egymás mellett ültek az édes családi fészekben, a férj két keze közé fogta kis felesége fejecskéjét s hosszasan nézett azokba a sötét szemekbe, melyekből az égnek minden üdvössége sugárzott feléje. S aztán csókolták egymást, csókolták oly hosz- szasan, oly szenvedélyesen, hogy szinte beleszédültek. Ilyenkor megfeledkeztek az egész világról ; megfeledkeztek arról, hogy egy távoli varosban él egy büszke, magas férfi, meg egy öszliaju asszony, a kik nem akarnak tudni gyermekükről, a kik kitépték szivükből leányuk képét, mert szerelmes szivére hallgatva, hozzáment ahhoz a földhözragadt szegény emberhez, a kinek nagy szerelmén kívül nincs egyebe. De mit törődnek ők a haragvó szülőkkel ; minek volna nekik más szerelete, mikor ők szeretik egymást úgy, hogy senki másra nincs szükségük. S aztán elnézegetik azt az édesen alvó kicsike babát a bölcsőben, nézik, nézik s ismét megcsókolják egymást. ezen erkölcstelen és impertinens firkálások megszüntetésére és vagyonuk rongálása megakadályozására irányuló törekvésében — ha kell áldozatok árán is — támogatni, a házakon vagy egyebütt éktelenkedő feliratokat, eltávolítani, egy darabig élénk figyelemmel kisérni, hogy kik firkálják be a falakat, azokat tettenérés esetén a kapitánysághoz kisértetni A hatóság tagjai és a közönség szintén kísérje figyelemmel az iskolába menő és onnan jövő gyerekeket és a firká- lókat kíméletlenül büntesse meg a rendészeti hatóság. A tanítók hetenkint legalább egyszer figyelmeztessék a tanulókat arra, hogy más vagyonát ne rongálják, épületek falait, kapukat és kerítéseket be ne firkálják; felhivandók a tanulók arra, hogy a ki ilyen tett elkövetését látja, tettest jelentse be. A mesterek tanítványaikat szintén figyelmeztessék a fentiekre, hozzátéve azt, hogy az ily rakonczátlan tanulót az iparhatóságnak és az ipartestületnek is be fogják jelenteni s akkor tanonczidejük meg fog hosszabbittatni. A szülök is figyelmeztessék gyakrabban gyerekeiket arra, hogy az épületek megrongálásától, befirkálástól tartózkodjanak, mert tettenérés esetén az illető kemény büntetésben fog részesülni. Ha az itt felsorolt tényezők kötelességüknek lelkiismeretesen meg fognak felelni, meg fognak szűnni azok a trágár feliratok, melyek ma sok helyen olvashatók és a háztulajdonosok meg lesznek kiméivé házaik, kapuik és kerítéseik szándékos megrongálásától és ez által sok kellemetlenségtől és fölösleges költségektől. Az ebdüh (veszettség1) tünetei. A nyári időszak alatt, midőn az ebeken legkönyebben és leghamarabb tör ki az ebdüh, Lobi Jakab városi állatorvos a betegség kezdete és folytatólagos tünetei felismerése czéljából a következő érdekes ismertetést közli: A betegség kezdete szakában a beteg állatok magaviseletében sajátszerü változás vehető észre, mely azonban némelykor, főleg szobaebeken, valamint a „csendes düh“ eseteiben annyira kevéssé feltűnő, hogy a tulajdonosok sem veszik észre, úgy, hogy nem egy- | szer egészen gyanútlanul foglalkoznak vagy járnak-kelnek velők. Az esetek többségében ; az állatok kedélyhangulata szeszélyes, időn- kint rosszkedvűek, barátságtalanok, a világosságot és a zajt kerülve sötét helyeken bútorok alá és mögé a szoba valamely szögletébe, vagy ólukba elbújnak, honnan uruk hivó szavára is csak kelletlenül jönnek elő, a mikor azután a szokottnál is élénkebben ugrálnak és hízelegnek. Máskor fel- ! tűnőén nyugtalanok, első lábaikkal kaparnak, fekvő helyeiket minduntalan változtatják és loronkint nyugtalanul járnak körül az ud- ; varban vagy a szobában, közbe-közbe hirtelen megállnak, élénken figyelnek, majd minden ok nélkül ugatnak és a levegőbe harap- ! nak. Ha lefekszenek minduntalan összerezzennek, mintegy legyek után kapkodnak s'közben morognak. Ugyanekkor az étvágy és Ízlés sajátszerü megváltozása is konstatálható, a mennyiben a beteg állatok megszokott kedvelt ételeikhez alig nyúlnak, vagy a szájukba vett falatokat kiejtik, majd azokat egészen megvetik s e helyett a legkülönbözőbb idegen tárgyakat, melyekhez hozzáférnek, igy saját ürülékeiket is rágják és ha lehet, le is nyelik. Ugyanekkor azonban már az is észrevehető, hogy a betegek a torok izomgörcse miatt nehezebben nyelnek, a mennyiben nyelés közben nyakukat erősen kinyújtják, esetleg a szájukba vett falatot e közben kiejtik, öklön- döznek vagy hánynak is. A vizet ismételten felkeresik, de erőlködésük daczára csak nehezen tudnak egy-egy kortyot inni belőle. Végül már ekkor is észrevehető a nyál bővebb elválasztása, mely tünet később fokozatosan mind jobban előtérbe lép ! Feltűnő ilyenkor mindenekelőtt, hogy a kutyák a földet sűrűn nyalogatják, előtalált tárgyakat dühösen rágnak, majd darabokra szakgatnak és a darabokat lenyelik. Szokott tartózkodási helyükről e mellett, valószínűleg hallucinatiók befolyása alatt megszökni igyekeznek, ha zárva vannak, a szökésre való törekvést árulják el azzal, hogy az ajtó felé igyekeznek és azt rágják, ha lánczon voltak, erről szabadulni törekszenek; ketreczbe zárva pedig ennek falait dühösen rágják. Ha sikerül megszökniük, akkor czéltalanul futnak tnajd egy, majd más irányban és órákon keresztül semmit sem. pihenve, némelykor felette hosszú utat tesznek meg. Otthonukba többnyire vissza sem térnek többé, ha pedig mégis hazatalálnak akkor rendszerint igen elcsigázottan. Ha a kóborló beteg ebek utjokban más kutyákkal találkoznak, akkor minden ok nélkül is hangtalanul reájuk rohannak és őket lehetőleg a fejükön megharapják. Kevésbé van veszélyeztetve az ember, kit a veszett kutya futásában is többnyire kikerül s inkább csak ingerkedés vagy fenyítés által izgatva támad és harap meg. Ketreczbe zárt kutyán dühöngési rohamok szoktak jelentkezni. Koronkint ugyanis vérben forgó szemekkel nekiront a rácsozatnak és egyes rudjait erősen fogai közé szorítja annyira, hogy esetleg egy vagy több foga beletörik, vagy a ketrecz alján levő szalmát, pokróczot vagy egyéb tárgyat fogja — Istenem, oly boldog vagyok, — szól a nő a férje vállára hajtva fejét. — Imádlak, angyalom! — válaszol ez. És ez igy ment. Napok hetekké, hetek hónapokká nőttek, inig egyszer csak beborult az ég s a sötét felhők teljesen elborították a kis család boldogságának napfényét. Rélhy Feri meghütötte magát s tüdő- gyuladást kapott. Felesége éjjel-nappal ott volt betegágya mellett; kis kezeivel töröl- gelte le a lázban égő szép férfiarczról a verejtéket s mikor az ura tompa, mély álomba merült, akkor letérdelt az ágy mellé s imádkozott az Istenhez, hogy ne vegye el tőle azt, a ki minden boldogsága. S mig a beteg nyugtalan lélekzetvélelét leste, kis szája egyre csak susogta: — „Mi atyánk Isten...“ II. De az Isten nem irgalmazott. Mire a felkelő nap negyedszer szórta be sugarait a kis szobába, Réthy Feri nem volt többé. Mikor a fáradtságtól és kimerültségtől elgyötört asszonyka álmából felébredt s megcsókolta férje ajakát, az hideg volt. S a nő első pillanatban nem bírta elhinni azt a rettenetes csapást, azt az irtózatos veszteséget, ami őt érte. Merően nézett a halottra; nézte azt az örökre bezárult ajkat, mely nem fogja öt többé édes boldogságának nevezni; nézte a lezárt szempillákat, melyek örökre eltakarták azokat a mély tüzü szemeket, melyek mindig oly kimondhatatlan szeretettel tekintettek reá. S aztán leroskadt az ura holttestére, ráborult azzal a hangtalan zokogással, mely könnyek nélkül öli meg a szivet. És az ő szive nem szakadt meg. Átélte azt az irtózatos időt, mikor az ö jó férjét kivitték azon a nagy fekete kocsin a temetőbe s még akkor sem vesztette el eszét, mikor a föld dübörögve hullott arra a koporsóra, mely elvette tőle egyetlen kincsét. S a lenyugvó tavaszi nap utolsó sugarai egy frissen hantolt síron törtek meg, mely előtt egy gyászruhás asszony térdelt, összekulcsolt kezekkel. S az asszony, a gyönge nő felvette a harezot a sorssal. Dolgozott, fáradt reggeltől estig, küzdött, hogy az a kedves kis csacsogó gyermeke szükséget ne szenvedjen soha. — De mindhiába! Gyönge leste nem bírta el a nehéz munkát, lelke nem bírta el a nagy bánatot, napról-napra sorvadt; s mire a fák hullatták sárgult leveleiket, egy másik koporsót vittek ki a temetőbe, oda az első mellé. S most álmodják ott tovább azt a korán megszakított boldogságot, álmodják egymás mellett. * * * Mostanában minden este megjelenik a kávéházban egy göndörlürtü, szőke kis leányka, lehet olyan 5—6 éves már. Sorra viszi rózsáit az asztalokhoz, s mindenki vesz tőle. Nem kérdi senki, mi az ára, ad érte, ami tőle telik. De az utolsó szál rózsát sohasem adja el; hiába kérik tőle, feltekint nagy, okos szemeivel s feleli: — Ez az anyácskám sírjára kell. S azzal könny szökik szemébe és sietve távozik. S mikor a reggeli nap első sugarai megjelennek a temető fái között, egy kis leány térdel a kettős sírnál, leteszi rózsáját, összekulcsolja kis kezeit s könnyes szemmel imádkozik : — „Mi atyánk Isten ...“ ' Mészáros Kálmán. Két uj könyv. Nincs még tiz esztendeje, hogy Amerikáról való fogalmaink nagykorúakká lettek. Ma már valamivel jobban vagyunk e pontban. A köznép, fájdalom, nagyon is jól ismeri Amerikát és a müveit osztály tudásának forrásai is bőven buzognak. Ä múlt év egész áradatját ontotta ki a st.-lousi kiállítás alkalmából az érdeklődőknek és a ki kiment, az hozott magával egy csomó éleinényt és emléket, a melyet lázas sietséggel fújt föl vaskos könyvvé, vagy legalább is ciklusos ujságközleménynyé. De a ki sokat utazik és keveset gondolkodik, hajlandó úgy tekinteni minden várost, mintha az az idegenforgalom
