Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-07 / 23. szám
XYI. évfolyam. Nagy-Károly, 1900. junius 7. 23-ik szám. v \ Egész évre Félévre . . Előfizetési árak: 4 írt. 2 írt. Negyedévre I frt. Egyes szám 10 kr Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Si«rkesztősé$f iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római katk. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lemondás művészete. A megélhetés folyton fokozódó nehézségeire tekintettel kell lennünk. El kell készülve lennünk arra, hogy bevételeink apadhatnak s kényszerűen oly helyzetbe jutunk, a mely a költekezésnek minimumra való apasztását involválja. Nagyon sok ember — első sorban az erösebbnem képviselőit értve — bir a tett erejével, de nagyon kevés a lemondáséval. Mennyire igaz ez az állítás, erről csakhamar meggyőződhetünk, ha pillantást vetünk ismerőseinkre és önmagunkra. Mennyire nehezünkre esik az idegeinkre oly káros hatású thea- és kávé-élvezetről lemondani, mennyire bajos, habár szívbajunk tiltja is, az esti sörkancsót mellőzni, avagy a kedves pipát vagy szivart sutba vetni. Éppen azok, a kik természetes életmódot követnek és kiknek legelső alapelvük ama jelige: „Ne szokjunk fölösleges szükségletekhez“ — tudják, mily gyönge a teremtés koronája, az ember, ha arról van szó, hogy az önmaga vágyai fölött uralkodjék. Az a hatalom, j a melyet a szellemnek a saját anyaga fölött gyakorolnia kell, a mely által a szellem egyedül képes a testet akarata alázatos végrehajtójává tenni, az a hatalom, sajnos, csak kevés embernek van megadva. Ez oly művészet, a melyet korán kell gyakorolnunk és a mely tanító- és tanítványtól egyaránt soha nem lankadó kitartást igényel. A legzsengébb korunkban kell tehát ennek gyakorlásához fognunk. Remek példáit láttam életemben a lemondásnak és azok, kik gyakorolták, mindig a nevelésükre utaltak, ha akaraterejük forrásáról volt szó. A legtöbb ember nem éppen nagyra becsüli a lemondások erkölcsi értékét. Azonban bátran állíthatjuk, hogy az ilyen lelkierö a szellem önmagán való uralkodásának alapkövét képezi, a mely önmérséklet kellő lelkierö nélkül nem is képzelhető. Csakis a lélek ereje képesíti az embert jelentékenyebb életfeladatok és czélok elérésére, mert csakis az az ember tud másokon uralkodni, ki önmagát is uralja. A természetes és áldásos életmódhoz okvetlenül szükséges az akarat és lemondás művészete, ha tökélyre jutni óhajtunk és nem akarjuk már az első kísérlet alkalmával a kezdőt ingadozni látni. Csak a kezdet nehéz! Ezt kell folyton szem előtt tartanunk. Minden egyes győzelem után nő az uralgó és apad a legyőzendő akarat ereje, mindaddig, mig az utóbbi teljes érvényre jut. Keserű ugyan a lemondás íze, sok erőre van szükségünk, ha mesterévé akarunk lenni, ámde a legkisebb siker után már is nő a bátorságunk és a keserűség annál inkább apad, a győzelemnek annál jobban örülünk, minél keményebb küzdelem, után értük el a czélt. Mindazok pedig, a kiket ezen elvek szerint neveltünk, áldani fogják örökké emlékünket. Iskola,! ■ü/n.z^.epség'els és Isláillitésols:A sok ünneplésnek nem vagyunk barátai. Az életben sem, az iskolában még ke- vésbbé. De legkevésbbé az olyan iskolákban, a minők a kereskedő- vagy iparos-tanoncz- iskolák, a melyekben oly kevés idő jut az iskolai tanításra, s a melyekben az ünneplés mindig a tanítást és tanulást rövidíti meg. Készséggel valljuk azonban, hogy néha- néha egy-egy hazafiui ünnepséget rendezni még a nevezett iskolákban is nagyon észszerű. Mert váljon nem részesülnek-e a tanulók ilyen alkalmakkor is, ha nem is szabványos, de másnemű, — történelmi és művészeti oktatásban ? S váljon nem szükséges-e olykor-olykor erősebben hatni épen ezen iskolák tanulóinak kedélyére, a kik már kora ifjúságokban nagyon is belejutottak a mindennapi élet prózájába? Nem szükséges-e épen azoknak olykor-olykor erősebb lángba robbantani a hazafiul érzelmek tüzét? Nagyon helyeseljük ez okból, hogy az idén is, mint a múlt években, úgy a kereskedő- mint az iparos-tanoncziskola megünnepelte úgy hazánk ezeréves fennállása, mint a koronázás emlékét; amaz május 27-én, ez most június 3-án. Helyeseljük az időnyerés okából, de azért is, mert a kettő összevág, hogy mind a két iskola, mind a két ünnepi tárgyat egy kalap alá fogta. Amaz saját helyiségében ünnepelt énekkel, szavalatokkal és az igazgató alkalomszerű beszédével. Kereskedő főnökök, idegenek nem voltak jelen. Ez ünnepét a városháza nagytermében tartotta, teljes nyilvánossággal s a lapunk múlt számában közölt rendsor betartásával. Láttunk a jelenlévők között néhány nem az iparos osztályhoz tartozó urat is; s aztán resztvettek az ünneplésben többen az iparosok közül; de nem elegen, nem annyian, mint szerettük volna. Valaminek a helyességéről másokat csak úgy győzhetünk meg, ha arról mi magunk is megvagyunk győződve s ezt ki is mutatjuk. Az ünnepet szép beszéddel az igazgató Lukács Mihály vezette be. Az emlékbeszédet Lenkey Lajos tanító tartotta. A tanulók közül többen feltűnően jól, érzéssel szavaltak, s eléggé jól lelkesen énekelték a Hymnust és a Szózatot Diczig Ádáin tanító harmonium- kisérete mellett. Az ünnepség bizonyos tekintetben vizsgálat is volt, mert ugyanazon teremben és ugyancsak akkor az iskola kiállította a tanulók rajzait, az ipartestület pedig a tanulók szakbeli munkáiból szinte kiállítást rendezett. A kiállítást dr. Lúcz Ignácz a tanoncziskolai bizottság elnöke nyitotta meg, reámutatván beszédében azon einem tagadható tényre, hogy ipari tudásban épen nem vagyunk ott, a hol lennünk kellene s a hol a nyugati művelt külföldiek. Hangsúlyozta, hogy az ipart nevelni kell, még pedig elméletileg az iskolákban, gyakorlatilag pedig a műhelyekben. Kiemelte az iskola fontosságát, a minek támogatására, kihasználására buzdította az iparosokat. A kiállított rajzok szemmel láthatólag győzhettek meg mindenkit azon örvendetes előhaladásról, a mi az oktatás ezen ágában nálunk évről-évre mindinkább tapasztalható. Csak előre igy tovább is, a siker el nem maradhat! A tanulók megérdemlik a dicséretet, a tanítók pedig az elösmerést. A mühelyi oktatást mutató munkakiál- litásról a nézetek megoszolnak. Egy az, hogy csak nyolezvan tanuló állított ki mestersége- beli készítményeket. De hát hol maradt a többi, a nagyobb rész? Ezen a bajon segíteni kell. Aztán úgy látszik, hogy még abban sem állapodott meg az illetékes közvélemény, hogy tulajdonképen minő munkával álljanak elő a tanulók? Kisebb s pénzért nem érté- kesithetőkkel-e, a melyek azonban egészen az ő müveik, s a melyek szaktudásukat bizonyítják ? Vagy kész, s mindjárt el is adható munkákkal, a melyeknek azonban be- végzett elkészítéséhez mások is hozzájárultak, de amelyek aztán akár mindjárt el is adhaTARCZA. líese. Mondok neked egy kis mesét, Kékszemii szép kicsi lánykám. Hogy mint termett a nefelejts Csöndes vizű patak partján. Hajtsd ölembe szőke fejed, Hadd simítsam meg homlokod, Tán elűzöm — mely rajta ül — A szomorú borúlatot. „Volt egyszer egy szép, jó leány; Kék szemében égi fénynyel. Arcza, mint a piros hajnal, Mely derűs mosolylyal kél fel. A szivében tiszta, fehér Leányálmok sokasága, Szépremények, ábrándokkal 1 eleszőve minden álma. Halld csak tovább. A leányka Szeretett egy szép leventét. E szerelem töltötte be Gondolatját, szívét, lelkét. Szép ifja is szerette őt És boldogok voltak nagyon . Oh ne sírj hát, mert a mesét. Meglásd, mindjárt nem folytatom! A szép ifjút besorozták És elvitték messze tájra. A leányka csak siratja, és visszavárja; De hiába, mert mind olyan Valamennyi szép levente . . . Ezt is ott a messze tájon Egy más leány elszerette. A csalódott, szegény lányka — Fájó szívén mély sebével — Csöndes vizű patak partját Vigasztalan kérésé fel. És ott sírta el bánatát A virágos gyepszőnyegen, Hogy minden csepp hulló könnye Kék nefelejts, virág legyen. Azóta a kék nefelejts Szerelmes szívek virága. Fájó szíved bánatával El ne kerüld, arra járva. Az a kicsiny kék nefelejts Vigasztaljon, kis virágom, Hogy nem csak te vagy feledve S elhagyatva e világon ! Tóth Erzsiké. A népvándorlás kora. (Irta : Dr. Borovszky Samu. A Nagy Képes Világ- történet IV. kötete.) Tizenkét századot jelentett az a tizenkét saskeselyü, melyeket Romulus látott aznapon, midőn testvérével Rómán madárjóslással osztozott. A tizenkét század elszálíott és a keselyük aranyos képe letöredezett a légiók signumairól. A hátráló légiók nyomában bőrbe öltözött, félvad barbárok nyomulnak át a félNemcsak Magyar- országon legelterjedtebb a Ferencz József keserüviz, szigeten. Nemzetnyi rajok vonulnak nyugotnak. És majdnem mind végig pusztának Itálián. De Itáliát nem lehet elpusztítani. Megvédik régi nagyságának emléke s örökös dicsősége. Romjai tiszteletet parancsolnak: ege, gazdasága elbűvölte a hódítókat. Mintha egyik sem tartotta volna méltónak magát arra, hogy ezen a földön megtelepedjék; mind viszavo- nultak. Egy sem szállott meg itt; mint Galliában. S a visszavonuló nemzetek mind gazdag zsákmányt vittek magukkal; vitték a czivili- zácziót, a művészetet az állami nagyságnak és az egy népfaj összetartozóságának fogalmát. És otthon, hazájukban, gyermeteg kézzel, bizonytalanul utánozni kezdték Rómát. S az utánzásba lassankint belevegyitették nemzeti jellemöket. A kiket Róma meghódított fegyverrel, azok most felszabadították magokat a Rómától eltanult eszmék révén. Óh hódítottak már Rómában ők is! Mikor a consu- lok először vittek fogoly germán-nőket a Capitoliumra triumphusukon, akkor hódítottak először Rómában a barbárok. A barna rómaiakat meghódította a foglyok fején ragyogó, arany hajkorona. És Róma ifjai, az elpuhultak, a gyöngék, a kendőzöttek, a lángolók, a leányosak, meghódoltak Éjszak leányai előtt, a kik épek és hatalmasak voltak, erősek, hidegek, tiszták s szinte férfiasak. Férfiaik is lenhajuak. kékszemüek, edzettek, tiszta életűek. A fejlődő nemzet ideálja az egész nép. És lent, délen, a régi, büszke Róma naponként hanyatlik. Czirkuszaiban a csőcselék mulattatására foly az idegen rabszolgák vére, a kiknek a családja otthon árván marad, nem is tudja, mikor. És egyszer csak a falak előtt állnak az idegen csapatok, számot kérni a kiontott vérért. A Marcus Aurelius és Traianus óriási oszlopain felfutó reliefek még hirdetik a légiók győzelmét, de igazában már nincsenek légiók ; győzelmeiknek csak a hire van meg. A népvándorlás hullámai körülcsapkodják Rómát. De Róma megáll rendületlenül. Hatalma sem csökken. A barbárok, a kik széttörték koronáját, most tőle kérnek koronákat saját fejedelmeiknek. Az idők megváltoztak, de az uj korszak jelvénye megint csak Róma hét halma fölött ragyog, azon az izzó, déli égen, melyen egyszer a tizenkét keselyű repült. Az ó-kor világhatalma, a császárság, megdőlt, de az újabb kor világ- hatalma, a pápaság, annak a romjain épül fel, mintahogy a keresztyén templomok a pogány szenthelyek köveiből épülnek. A nem római népek összetörték a császárságot, elvették birtokait, s most megerősítik a pápaságot, s megvetik az egyházi állam al-apját. Barbár nemzetek, a kik még nem tudták, j mi volt a római császárság, megbuktatták I azt, — s keresztyén fejedelmek, a kik már ! nem tudhatták, mi volt az, újra életre hívták, még hatalmasabban. Róma Itália fölött a provincziák óriás birtokait hol megnyerte, hol elvesztette a pápaság az egész világ feje, i s napról-napra tért hódit. A régi Róma Hellas műkincseivel büszkélkedett, az uj Róma a pápaság Rómája, uj, nagy művészetet teremt. És a hét halmot beborító kék ég még szebb napokat lát, mint láthatott valaha. Mert a császárok pompája nem nagyobb a bibor- nokokénál, a kiknek mindegyike, egy-egy császár. S a szép római nők levetik könnyű fehér lepleiket, és tarka ruhákat öltenek, ezerszinbe játszót: fekete hajukat fehér kendővel takarják, csak szemeik fénye marad a hanem a világkereskedelemben is virágzó kiviteli czikk helyéit foglalja el. Bevásárlásánál nagyon ajánlatos csakis „Ferencz József keserüviz“ elnevezést használni, nehogy más, csekélyebb értékű vizet kapjunk.
